Magyar Ifjúság, 1976. május-augusztus (20. évfolyam, 19-35. szám)

1976-08-20 / 34. szám

önmagukról . Nem kedveljük a hangzatos, tarta­lom nélküli szavakat. Számunkra csak jó és rossz zene létezik. Továbbra is azt az utat járjuk, amelyen eddigi sikerein­ket elértük, dallamos nótákat komponá­lunk. Nem akarunk semmiféle áligényes­ség címén változtatni stílusunkon. En­nek oka egyszerű: nem csaphatjuk be saját közönségünket. S megmarad szá­munkra a jövőben is régi vágyunk, a színházi fellépés. Egyéni elképzelésein­ket itt ugyanis kitűnően meg tudjuk va­lósítani ... A Gemini együttes vezetőjének, Vár­szegi Gábornak a szavait jegyeztük ide. S vele­­kapcsolatban minden bizonnyal érdekességnek számít a zenekar kedvelői számára: megannyi sikeres dal szöveg­írója a tévé- és rádióbeli szereplések al­kalmával, a lemezfelvételek során, kül­földi turnékon színpadra lép a zenekar­ral, a hazai nyilvános koncerteken azon­ban nem. Vajon miért? — Az együttes adminisztrációs ügyeit intézem a fennmaradó időben. Mostaná­ban nem ritka a 34 fellépésünk havonta, s könnyen lehet, hogy néhány sikeres nótánk elhangzik majd a tokiói, máltai, a párizsi és a castlebari fesztiválokon is. A nevezési felkérés már megérkezett. A Gemini együttes 11 éve alakult, s jelenlegi felállásukban 1971 óta zenél­nek: Baranski László szólógitáros, Bar­­dóczy Gyula dobos, Markó András orgo­nista, Papp Imre zongorista mellé tavaly csatlakozott az Apostol együttesből Hei­lig Gábor basszusgitáros. S miközben az elmúlt években gyors egymásutánban komponálták slágereiket — talán ele­gendő, ha ezek­­közül csak a Vándorlás a hosszú úton és a Várok rá címűt említ­jük —, országos turnékon vettek részt, de szakítottak időt másra is. A József Attila Színházban az évad végén mutat­ták be Kardos G. György—Mészöly De­zső—Victor Máté: Villon és a többiek című rock-musicaljét. Az előadást Se­regi László rendezte, a zenekart Saiba Lajos vezényli. Geminiék — a Sirius együttessel felváltva — 18 dalt szólaltat­nak meg az előadáson. Hogyan fordultak éppen Villonhoz? Ismét Várszegi Gáboré a szó. — Amikor a Popfesztivál vígszínházi előadásán 75 alkalommal felléptünk, s Belgrádban és Bécsben is vendégszere­peltünk a társulattal, éreztük, hogy lesz még folytatás. S mivel Villon költészeté­vel már régóta foglalkoztam, úgy érez­tem, hogy életművét színpadon is fel le­hetne dolgozni, hiszen személyisége nem áll túl messze a popvilágtól. Az ötlettel felkerestem Vidor Mátét — akinek kü­lönben is nagyon sokat köszönhetünk, hiszen első slágereinket ő komponálta —, jónak tartotta az elképzelést, s fel­vette a kapcsolatot a József Attila Szín­házzal. Kissé szorongva vártuk, hogyan, milyen érzésekkel fogadja a közönség a darabot. A bemutató sikere valameny­­nyiünket megnyugtatott. De nemcsak idehaza, hanem külföldön is sikeres a Gemini. Mint ismeretes, az elmúlt év végén nagy sikerű szovjetunió­beli koncertkörúton vettek részt. Ennek alighanem lesz folytatása, hiszen rövi­desen megkezdődnek a tárgyalások az újabb vendégszereplésről. A következő esztendő szeptemberében Kubába utaz­nak, s elképzelhető, hogy innen másfél­­hónapos egyesült államokbeli és kanadai turnéra indulnak. Az idei ősz jelentős eseményt hoz számukra: megjelenik tizenkét számos nagylemezük, amelyen két régi dalt hallhatunk — a Ha eladod a szíved és a Ne felejts el emlékezni címűt —, a többi tíz teljesen új szerzemény. Különösen érdekesnek ígérkezik a Semmi sem tart örökké című, ezt Papp Imre énekli, egy vonósnégyes kíséretével. A nagylemez — amelynek nincs címe, borítóján a Ge­mini felirat olvasható majd — jól bizo­nyítja: az együttes továbbra is hű ma­rad az igényes, jó slágerzenéhez. A zene­szerzők között ott találjuk Papp Imrét, Markó Andrást és Vidor Mátét, a szö­vegeket Várszegi Gábor írta, egyetlen felvétel zenéje és szövege pedig Heilig Gábor nevéhez fűződik. A nagylemez megjelenése után nem sokkal az együt­tes lengyelországi és NDK-beli turnéra indul. F. G. 20 TV Montreal ’76 Elcsitultak már az olimpiát kísérő és követő viták. Nem érdektelen, hogy számot vessünk az összteljesítményében dicséretes olimpiai közvetítésekkel is. Felesleges különösebben bizonygatni, hogy a televízió nagy varázslata az egyidejű személyes jelenlét hatásának megteremtésében van, hogy a közvélemény - joggal és természetesen - elsősorban a mi sportolóink szereplésére kíváncsi, hogy a magyar nézők - joggal és természetesen - a magyar sportolók versenyein akartak-és akarnak majd a jövőben is - a televízió segítségével „személyesen jelen lenni". Ugyanígy felesleges azt is hosszabban fejtegetni, hogy a montreali olimpia hazai televíziós közvetítésének tervezésénél az időeltolódáson kívül tudomásul kellett ven­ni a világprogram átvételének meghatározó szerepét is. Hogy ez meg is történt, annak bizonyítékául tessék csak egy kicsit külön-külön és együtt ízlelgetni a rádió „HALLÓ, ITT MONTREAL!” és a televízió „MONTREAL 76" közvetí­tés címeit. A televíziós cím - gondolom, nem véletlenül — hordoz magában bizonyos távolságtartó és összefoglalásra utaló hangulatot is. Mégsem vagyok, azt hiszem, egyedül azzal a véleményemmel, hogy a helyzet felismerése és fel­mérése ellenére sem alakult ki kellő összhang a rádiós és a televíziós közvetítések között, hogy a televízió háza táján nemigen hasznosították a rádiós közvetítésekkel való összhang megteremtésében kínálkozó nagy lehetőséget. Nyilvánvaló, hogy a rádió mozgékonyabban tudta követ­ni az eseményeket, ott tudott lenni mindenkor és minden­hol, amikor és ahol magyarok szerepeltek és a rádió ren­delkezett most az egyidejűség igazi lehetőségével. Termé­szetes így, hogy a legtöbb érdeklődő (és melyikünk ne len­ne az legalább olimpia idején?) a rádiós közvetítéseket is hallgatta, miközben a televíziós olimpiai adásokat nézte. Nem kellett volna hozzá nagy lelemény, hogy a televízió olimpiai adásainak szerkezetét ennek szellemében alakítsák ki. Nehogy azt higgye valaki, hogy az éjszakai világprog­ram-közvetítéseket kifogásolom így utólag, mert ezek igazi csemegét jelentettek a sportot szerető, az iránt az átlagos­nál jobban érdeklődő nézők számára. Azonban hiányzott egy olyan 1-2 órás tudatosan megszerkesztett napi olim­piai összefoglaló a televízió műsorából, ami az előző nap — elsősorban magyar szempontú — teljes keresztmetszetét adta volna. Ez lehetővé tette volna a sporthoz értő és a sportot csak kedvelő nézők számára egyaránt, hogy — az eredmények ismeretében - személyesen is átéljék azokat a versenyeket — és lehetőleg teljes — mérkőzéseket, ame­lyek méltán számíthattak közérdeklődésre. A hajnali ese­mények délutáni összefoglalói sajnos nem ezt szolgálták, és bizony nem ritkán unalomba fulladtak, így nem töm­hették be maradéktalanul azt a sport-ismeretterjesztő sze­repüket sem, amelyet a televízió illetékesei helyesen szán­tak neki. Hogy végül sokan túlméretezettnek érezték a televíziós közvetítést, annak oka ebben az elhibázott, rossz koncep­ciójú műsorszerkesztésben keresendő és nem a várt ma­gyar eredmények elmaradásában. (Hiszen senki nem érezte túlméretezettnek a televíziónál lényegesen hosszabb rá­diós közvetítéseket!) Az előrejelzett és így várt eredmények elmaradása másfajta, közvetlen csalódottságban jelentke­zett. Viszont az is igaz, hogy ennek elkerülése érdekében nem tették meg a riporterek mindazt, amit megtehettek és meg is kellett volna tenniük. Felkészülésük, hozzáértésük és tapasztalataik alapján igazán tisztában lehettek volna azzal, hogy egy ilyen világversenyen nincs biztos esélyes, hogy egyáltalán nem lehet megbízni a papírformában és hatványozottan bosszulja meg magát a formaidőzítésben elkövetett legapróbb hiba is. Ennek tudatában, a közvéle­mény formálásáért érzett átgondoltabb felelősséggel, mér­sékelhették volna egyes sportvezetők elfogultságból adódó derűlátását. Ennek a riporteri felfogásnak a következtében veszett el a közvetítésekben a sportolás öröme, vesztették el nem­egyszer igazi értéküket az érmek és helyezések, törpült jelentéktelenné a részvétel fontossága és nőtt túl jelentősé­gén a győzelem. Odáig torzult ez a szemlélet, hogy volt olyan műsorvezető, aki örvendetesnek minősítette, amikor egy másik ország sportolójának kizárása révén rangsoroló­dott versenyző a hetedik helyről a hatodikra, hogy csu­dabogárként néztük a 400 méteres gátfutás második he­lyezettjének társa sikerén érzett önfeledt örömét, hogy nem­egyszer az ezüstérem miatt valósággal szégyenkezést szug­­geráltak belénk. Nagyobb mértékletességgel jobban ka­matozott volna a közvetítésekre fordított nagy szellemi ener­gia és a tetemes költségek is. Bersényi Iván

Next