Magyar Ifjúság, 1979. szeptember-december (23. évfolyam, 36-52. szám)

1979-11-16 / 46. szám

Continental - kontinentális Barna Zoltán nyolc évig szólógitározott, aztán más­fél év dobtanulás követke­zett Kovács Gyulánál. 1967 és 1972 között Cse­hszlová­­kiában a szlovák Kemnels együttesben játszott. Po­zsonyból a ha­zai Sprint együttesbe vezetett az út. Legutóbb pedig a Conti­­nentalhoz igazolt, dobos­ként, de szíve vágya való­jában az éneklés. Erdélyi Károly billen­tyűs három éve az egyik legstabilabb tagja a Con­­tinentalnak. Az egykori műszeripari technikus négy esztendő zongoratanulás után lett Chick Corea, Ray Charles és Csík Gusztáv híve. Együttesideálja a Queen. Huszti Zoltán tíz éve van kapcsolatban a beat-pop­­rock muzsikálással. Atlan­tisz, Non-Stop a jelentő­sebb állomások. Példaképe a magyar rockegyüttesek közül a Piramis és a P. Mobil, énekes pályatársai közül pedig különösen Somló Tamást, Vikidál Gyulát, Révész Sándort kedveli. Hat­ év gitározás mellett Petri Miklósnál ma is tanul operaéneklést. A jelenlegi zenekari szabad­ságolás minden bizonnyal kedvez nagyszabású tervé­nek : rockoperát szeretne írni Jónás könyve témájá­ra. Unyatinszki János az együttes legfiatalabb tag­ja, tizenévesként tűnt fel az 1972-es Ki mit tud?-on, a szolnoki Pop együttes­ben. Gitárján kívül a gyer­mekpszichológia érdekli. Romwalter Sándor basz­­szusgitáros a legrutinosabb muzsikus, s ahogyan szo­kás ilyenkor, a zenekar­­vezetői teendők is rá há­rulnak. 1966-­ban az Exp­­resszben kezdett, aztán a Rangers következett, majd a névváltoztatás során a Corvina. Amikor az akkori felállásban utoljára játszot­tak együtt az Interconti­­nental-szálló egyik bálján, elhatározta, Continental né­ven saját együttest alakít.­­ Az éjszakai bárzené­lést robotnak tartják a könnyűzenei szakmában. Hogy bírja ezt a Continen­tal, amely korábban szín­padi sikerekhez is hozzá­szokhatott? — Aki bármiféle muzsi­kálást robotnak érez, alig­hanem valójában nem vér­beli zenész. Alkalmazkodni tudni kell a különböző kí­vánalmakhoz, lehetőségek­hez, s azokon belül kell megtalálni a maximális ki­bontakozás lehetőségeit. Amikor elvállaltuk, hogy zenélünk a Havanna Club­ban, kettős célt tűzhettünk ki magunk elé: összeér­lelni produkciónkat az új zenekari tagokkal, és maximális teljesítményt nyújtani a főváros egyik legelegánsabb éjszakai szó­rakozóhelyén. Most, ami­kor itt befejeztük a mun­kát, a mindennapos telt házak után nyugodtan el­mondhatom: sikerült ez év nyarának-őszének egyik legnépszerűbb műsorát ösz­­szehoznunk. Az éjszaka meghódítása után egy hó­nap pihenő beiktatásával újból a színpadi produk­ciók következnek. Ezek fo­gadtatását a közönségre bízzuk, semmilyen szélső­séggel nem akarunk mani­pulálni, sem flitteres csil­logás, sem átszakadt fazon mellett nem döntünk, s még csak azt sem erőltet­jük, hogy mindenáron sa­ját számokkal törjünk be az egyébként is kemény poppiacra. Programunkba be kívánjuk illeszteni az muzsika összes olyan irányzatát, amelyet a zenekar egy-egy tagja kedvel, hangulataink­ba, mint a koncert egy­­egy fejezete, akár színvo­nalas diszkószám is bele­fér, de rockdalok, bluesok is repertoárom­ vannak. A szuperkoncertek erőfeszíté­sei szülhetnek izzadságsza­gú produkciókat — mi ha­zánk és kontinensünk va­lamennyi irányzata számá­ra nyitottak vagyunk, kömé­­nyedén, őszintén. Végh Miklós 36 Kis tüzek villannak a vároldalban. Katonacsiz­mák tapossák a füvet. Nagyapa viseletes fla­­nellhacukája nagy megtisztelte­tésben részesül, koncertre viszi a gazdája. A lányok ezüst szívek­kel a szemük sarkában, révült mosollyal a szájuk szögletében, öt számmal kisebb, mellénykében és térdet takaró lebelnyegben a fiúk nyakát karolva, egymáshoz átbeszélve ácsingóznak a hátsó kapu előtt. A Szent Hátsó Kapu előtt, melyen át megnyílik az út a halogénreflektoros mennyor­szágba. A nevem leadva, sóvár pillan­tásoktól pásztázva érkezünk az ígéret földjére. A színpad háta mögött nagy a nyüzsgés. Földes autogramot osztogat, szerkó sem­mi, vászondzseki, sötétkék kard­farmer ... A nézőtér? Hallgatótér? Aré­na? — megtelt. A fény­kévék el­lenpontjában száz és száz egy­forma ezüstszínű fej ugrál az ég felé. A tömeg magába szív, fel­lök és egybeolvaszt. Megmozdul­ni nem lehet, csak egyszerre —, előre, hátra! Vagy oldalt. Az ölembe esik egy hölgy, a fiúja nyakon vágja. Fel se veszd, to­vább öleli a kis-sálas nyakát. Cigarettaparazsak a fejemnél, a fülem mellett, a lábamnak nyom­va, ezernyi piros parázspetty, ha valami pánik törne ki, percek alatt lángokba állna minden. El­nyújtott kóbor sírás: Hobó! Hó­ból Kis vászonszalagokat nyújto­gatnak az ég felé, rajtuk a va­rázslatos tussal mázolt ostya: Ho­bo Blues Band! A színpadon a lanyha lemezlovas elővezet egy elősportolót: — Kit szeretsz a legjobban? — Hát a Hobo Blues Band-et — hangzik az odd­ívű válasz. A tömeg lanyhán tapsol. Köszönjük! A sportoló vissza­úszik a homály tengerébe, és most: Kedves mindnyájatok, jó estét, a Hobo Blues Band meg­kezdi az Ifjúsági Park zárókon­certjét. Az utolsó szavakat el­nyeli az általános zsivaj, a re­kedt boldogság, hogy a Hobó, a Hobó, a Hobó jön ide mindjárt. Addig néhány pohár vizet osz­tanak szét a szomjazóknak. A hatalmas hangfalerdőből fehéren kivillog a Gauss felirat. Olyan az egész, mint a Led Zeppelin film pódiuma. Óriási forgatható reflektanfalak, zsinórok, torzítók és egy hatalmas kocka, a dobó­kocka, a zenekar esélyt ad ma­gának: hatot vagy vakot A teljesen sötét színpad kezdi begerjeszteni a tömeget. A hát­só élő fal rányomul az­ elejére és ütemes: Kezdjétek, Kezdjétek-kel kérlelik a sötétet. A ma este, ju­bileum a Hobónak. Amikor meg­tudjuk, Victoriára lendül vagy kétezer ujjpár. Nincs rá jobb ki­fejezés, csőnadrágban, hosszú hajjal, cigivel vagy üveggel a hó­na alatt áldoznak ma este sze­retteik oltárán. Vajon mi hozza el ezeket a gyermekeket a hat­vanas évek elejének szülötteit, akik, mit tudják, hol van Nan­­terres, talán igazán sose szeret­ték Jimmy Hendrixet és Joan Baez csak egy név nekik, épp­úgy, mint a Yale egyetem dísz­doktora, az a Bob Dylan. És mégis itt vannak, és nekik is­merős a monstre dobókocka, és talán tudják, várják, hogy Föl­des nem egy Donna Summer, vagy ha nem jó a hasonlat, ak­kor nem egy édes cukor Robin Gibb. De valami egészen más. A szomorú, keserű, bölcs és vigasz­taló blues tolmácsa ő, és a go­nosz angyal, a romlott erkölcsök szelíd világának magányosan uralkodó monky-kingjének köve­te, a Rolling Stones szerelmese, értője és éneklője. Ez a fiú képes volt a fellelhető, megvehető és megszerezhető Rolling Stones-szö­­vegeket áthajlítani magyarra. És ezért lett egy zenekar, és ezért állok én itt ma este, egy tétova ősöreg a sok gyerek között és én tudom, ki volt Buddy Holly és én rekedtre sírtam magam azon a Bravo emlékszámlán, amelyik Brian Jonesról készült és én lát­tam énekelni Mick J­agg­ért egy szál rózsát magához ölelve, hogy: Oh, My Lady Jane... Az egész húsz évem megosztódott az Örök Imádott Beatles és az Örök Ti­tokzatos Rosszak: A Rolling Stones között. A kortásaim megállnak és ki­szólnak az autójukból: Még Mindig Nem Nőttél Ki Abból A Hülye Rolling Stonesból? Hiszen Azok Melegek, Mick Jagger Nar­­cista Keith Richard Meg Charlie Watts Súlyos Kokós, Hát Nem Olvastad Az Újságban, Bill Wy­man Meg Kuka. Szokj Már Le Róluk. Aztán továbbhajtanak. — Hatvannégy poszterem van a Rolling Stonesról, Mick Jagger­­rel az életériben — mondja Föl­des és igaza van. Csak hát egy idő után az emberek keretezett képeket raknak a falra márkás festőktől és nem bolond zeneka­roktól ... Itt tartottam, amikor fehéren fellángolt a színpad és elkezdő­dött a Hobo Blues Band Jubi­leumi Koncertje. Aztán bepör­­gött, bevágódott, besistergett egy búgó-pörgő csiga, a Hobó, Föl­des László, a rockzenéből szak­dolgozó bölcsész, a Rolling Stonesról regényt író filosz, a bluesnak reinkarnálódott négere, Mick Jaggernék élő tükörképe, a 195 centis kosaras, a rekedtes hangú show-szóró, a Rolling Stones Felesküdött Lovagja, a fl Hobo Blues (NEM TITKOLT POREFÍZIS)

Next