Magyar Ifjúság, 1979. szeptember-december (23. évfolyam, 36-52. szám)
1979-11-16 / 46. szám
Continental - kontinentális Barna Zoltán nyolc évig szólógitározott, aztán másfél év dobtanulás következett Kovács Gyulánál. 1967 és 1972 között Csehszlovákiában a szlovák Kemnels együttesben játszott. Pozsonyból a hazai Sprint együttesbe vezetett az út. Legutóbb pedig a Continentalhoz igazolt, dobosként, de szíve vágya valójában az éneklés. Erdélyi Károly billentyűs három éve az egyik legstabilabb tagja a Continentalnak. Az egykori műszeripari technikus négy esztendő zongoratanulás után lett Chick Corea, Ray Charles és Csík Gusztáv híve. Együttesideálja a Queen. Huszti Zoltán tíz éve van kapcsolatban a beat-poprock muzsikálással. Atlantisz, Non-Stop a jelentősebb állomások. Példaképe a magyar rockegyüttesek közül a Piramis és a P. Mobil, énekes pályatársai közül pedig különösen Somló Tamást, Vikidál Gyulát, Révész Sándort kedveli. Hat év gitározás mellett Petri Miklósnál ma is tanul operaéneklést. A jelenlegi zenekari szabadságolás minden bizonnyal kedvez nagyszabású tervének : rockoperát szeretne írni Jónás könyve témájára. Unyatinszki János az együttes legfiatalabb tagja, tizenévesként tűnt fel az 1972-es Ki mit tud?-on, a szolnoki Pop együttesben. Gitárján kívül a gyermekpszichológia érdekli. Romwalter Sándor baszszusgitáros a legrutinosabb muzsikus, s ahogyan szokás ilyenkor, a zenekarvezetői teendők is rá hárulnak. 1966-ban az Expresszben kezdett, aztán a Rangers következett, majd a névváltoztatás során a Corvina. Amikor az akkori felállásban utoljára játszottak együtt az Intercontinental-szálló egyik bálján, elhatározta, Continental néven saját együttest alakít. Az éjszakai bárzenélést robotnak tartják a könnyűzenei szakmában. Hogy bírja ezt a Continental, amely korábban színpadi sikerekhez is hozzászokhatott? — Aki bármiféle muzsikálást robotnak érez, alighanem valójában nem vérbeli zenész. Alkalmazkodni tudni kell a különböző kívánalmakhoz, lehetőségekhez, s azokon belül kell megtalálni a maximális kibontakozás lehetőségeit. Amikor elvállaltuk, hogy zenélünk a Havanna Clubban, kettős célt tűzhettünk ki magunk elé: összeérlelni produkciónkat az új zenekari tagokkal, és maximális teljesítményt nyújtani a főváros egyik legelegánsabb éjszakai szórakozóhelyén. Most, amikor itt befejeztük a munkát, a mindennapos telt házak után nyugodtan elmondhatom: sikerült ez év nyarának-őszének egyik legnépszerűbb műsorát öszszehoznunk. Az éjszaka meghódítása után egy hónap pihenő beiktatásával újból a színpadi produkciók következnek. Ezek fogadtatását a közönségre bízzuk, semmilyen szélsőséggel nem akarunk manipulálni, sem flitteres csillogás, sem átszakadt fazon mellett nem döntünk, s még csak azt sem erőltetjük, hogy mindenáron saját számokkal törjünk be az egyébként is kemény poppiacra. Programunkba be kívánjuk illeszteni az muzsika összes olyan irányzatát, amelyet a zenekar egy-egy tagja kedvel, hangulatainkba, mint a koncert egyegy fejezete, akár színvonalas diszkószám is belefér, de rockdalok, bluesok is repertoárom vannak. A szuperkoncertek erőfeszítései szülhetnek izzadságszagú produkciókat — mi hazánk és kontinensünk valamennyi irányzata számára nyitottak vagyunk, köményedén, őszintén. Végh Miklós 36 Kis tüzek villannak a vároldalban. Katonacsizmák tapossák a füvet. Nagyapa viseletes flanellhacukája nagy megtiszteltetésben részesül, koncertre viszi a gazdája. A lányok ezüst szívekkel a szemük sarkában, révült mosollyal a szájuk szögletében, öt számmal kisebb, mellénykében és térdet takaró lebelnyegben a fiúk nyakát karolva, egymáshoz átbeszélve ácsingóznak a hátsó kapu előtt. A Szent Hátsó Kapu előtt, melyen át megnyílik az út a halogénreflektoros mennyországba. A nevem leadva, sóvár pillantásoktól pásztázva érkezünk az ígéret földjére. A színpad háta mögött nagy a nyüzsgés. Földes autogramot osztogat, szerkó semmi, vászondzseki, sötétkék kardfarmer ... A nézőtér? Hallgatótér? Aréna? — megtelt. A fénykévék ellenpontjában száz és száz egyforma ezüstszínű fej ugrál az ég felé. A tömeg magába szív, fellök és egybeolvaszt. Megmozdulni nem lehet, csak egyszerre —, előre, hátra! Vagy oldalt. Az ölembe esik egy hölgy, a fiúja nyakon vágja. Fel se veszd, tovább öleli a kis-sálas nyakát. Cigarettaparazsak a fejemnél, a fülem mellett, a lábamnak nyomva, ezernyi piros parázspetty, ha valami pánik törne ki, percek alatt lángokba állna minden. Elnyújtott kóbor sírás: Hobó! Hóból Kis vászonszalagokat nyújtogatnak az ég felé, rajtuk a varázslatos tussal mázolt ostya: Hobo Blues Band! A színpadon a lanyha lemezlovas elővezet egy elősportolót: — Kit szeretsz a legjobban? — Hát a Hobo Blues Band-et — hangzik az oddívű válasz. A tömeg lanyhán tapsol. Köszönjük! A sportoló visszaúszik a homály tengerébe, és most: Kedves mindnyájatok, jó estét, a Hobo Blues Band megkezdi az Ifjúsági Park zárókoncertjét. Az utolsó szavakat elnyeli az általános zsivaj, a rekedt boldogság, hogy a Hobó, a Hobó, a Hobó jön ide mindjárt. Addig néhány pohár vizet osztanak szét a szomjazóknak. A hatalmas hangfalerdőből fehéren kivillog a Gauss felirat. Olyan az egész, mint a Led Zeppelin film pódiuma. Óriási forgatható reflektanfalak, zsinórok, torzítók és egy hatalmas kocka, a dobókocka, a zenekar esélyt ad magának: hatot vagy vakot A teljesen sötét színpad kezdi begerjeszteni a tömeget. A hátsó élő fal rányomul az elejére és ütemes: Kezdjétek, Kezdjétek-kel kérlelik a sötétet. A ma este, jubileum a Hobónak. Amikor megtudjuk, Victoriára lendül vagy kétezer ujjpár. Nincs rá jobb kifejezés, csőnadrágban, hosszú hajjal, cigivel vagy üveggel a hóna alatt áldoznak ma este szeretteik oltárán. Vajon mi hozza el ezeket a gyermekeket a hatvanas évek elejének szülötteit, akik, mit tudják, hol van Nanterres, talán igazán sose szerették Jimmy Hendrixet és Joan Baez csak egy név nekik, éppúgy, mint a Yale egyetem díszdoktora, az a Bob Dylan. És mégis itt vannak, és nekik ismerős a monstre dobókocka, és talán tudják, várják, hogy Földes nem egy Donna Summer, vagy ha nem jó a hasonlat, akkor nem egy édes cukor Robin Gibb. De valami egészen más. A szomorú, keserű, bölcs és vigasztaló blues tolmácsa ő, és a gonosz angyal, a romlott erkölcsök szelíd világának magányosan uralkodó monky-kingjének követe, a Rolling Stones szerelmese, értője és éneklője. Ez a fiú képes volt a fellelhető, megvehető és megszerezhető Rolling Stones-szövegeket áthajlítani magyarra. És ezért lett egy zenekar, és ezért állok én itt ma este, egy tétova ősöreg a sok gyerek között és én tudom, ki volt Buddy Holly és én rekedtre sírtam magam azon a Bravo emlékszámlán, amelyik Brian Jonesról készült és én láttam énekelni Mick Jaggért egy szál rózsát magához ölelve, hogy: Oh, My Lady Jane... Az egész húsz évem megosztódott az Örök Imádott Beatles és az Örök Titokzatos Rosszak: A Rolling Stones között. A kortásaim megállnak és kiszólnak az autójukból: Még Mindig Nem Nőttél Ki Abból A Hülye Rolling Stonesból? Hiszen Azok Melegek, Mick Jagger Narcista Keith Richard Meg Charlie Watts Súlyos Kokós, Hát Nem Olvastad Az Újságban, Bill Wyman Meg Kuka. Szokj Már Le Róluk. Aztán továbbhajtanak. — Hatvannégy poszterem van a Rolling Stonesról, Mick Jaggerrel az életériben — mondja Földes és igaza van. Csak hát egy idő után az emberek keretezett képeket raknak a falra márkás festőktől és nem bolond zenekaroktól ... Itt tartottam, amikor fehéren fellángolt a színpad és elkezdődött a Hobo Blues Band Jubileumi Koncertje. Aztán bepörgött, bevágódott, besistergett egy búgó-pörgő csiga, a Hobó, Földes László, a rockzenéből szakdolgozó bölcsész, a Rolling Stonesról regényt író filosz, a bluesnak reinkarnálódott négere, Mick Jaggernék élő tükörképe, a 195 centis kosaras, a rekedtes hangú show-szóró, a Rolling Stones Felesküdött Lovagja, a fl Hobo Blues (NEM TITKOLT POREFÍZIS)