Magyar Ifjúság, 1980. január-április (24. évfolyam, 1-17. szám)
1980-03-07 / 10. szám
Elfelejtett ember Glück, Kisnémeth, Simon, Botos, Juhász, Nemecz, Csief, Siklósi, Réder... A felsorolt kilenc fiú az 1970-es miskolci junior ökölvívó Európa-bajnokságon páratlan sikert ért el, öt arany-, két ezüst- és egy bronzérmet szereztek. De az üstökösként feltűnt tehetségek nem lettek állócsillagok. Közülük többen fiatalon hátat fordítottak a szorítónak. Ma már válogatott szinten csak Botos András versenyez. Egy-egy versenyen ugyan feltűnik Réder is, de többnyire csak statisztaszerep jut neki. A többieket nem találni még a szorítók környékén sem. A legfurcsább a Petőfibánya egykori ifjúsági Európa-bajnokának, Juhász Lászlónak az eltűnése. A kitűnő képességű kisváltósúlyú ökölvívó 1978-ban még magyar bajnokságot nyert és ott volt a belgrádi világbajnokságon is. Azóta nem találkozhattunk a nevével, nem indult el egyetlen versenyen sem, olyan mendemondák keltek szárnyra, hogy abbahagyta a versenyzést, fedhetetlenuül szükséges feltételeket. Éreztem, hogy itt már nem tudok tovább fejlődni, csak visszafelé. Vizsgálat helyett beszélgetés — Ahogy hallottam, meglehetősen furcsa módon próbáltátok társaiddal együtt megváltani a világot Petőfibányán... • Juhász Kálint: — Gondolom, a „lázadásra” célzói... Ezt a lépésünket sok sikertelen panasz előzte meg. Felhívtuk a figyelmet az ökölvívó-szakosztályban uralkodó áldatlan állapotokra, de mindvégig süket fülekre találtunk. Ezért aztán 1978 októberének végén tízen írásban beadványnyal fordultunk a vállalat vezetőségéhez, a megyei sportszövetséghez, és a Magyar Ökölvívó Szövetséghez, amelyben kértük a szakosztály helyzetének kivizsgálását. Azzal fejeztük be a levelünket, hogy a vizsgálat lezárásáig az edzéseket nem látogatjuk. Ma már tudom, hogy ez utóbbi kitétel, amely ultimátumnak hatott, nem volt szerencsés. Lázadásnak minősítették a cselekedetünket, pedig nem annak szántuk. Az volt a célunk, hogy kinyissuk a sok csukott szemet. A beadványt követően megjelent egy négytagú bizottság — Pusztai Lászlóval, a megyei sporthivatal elnökével az élen —, akik leültek velünk is beszélgetni. Meglehetősen indulatos, érzelmektől túlfűtöttre sikerült ez a kis eszmecsere. A bizottság azzal az ígérettel távozott, hogy amint lezárul a vizsgálat értesítést küldenek az eredményről. Nos, ez a mai napig sem történt meg. Ment minden tovább a megszokott mederben. — Ti is feladtátok a harcot? — Azzal fenyegettek bennünket, ha nem járunk le az edzésekre, fegyelmit kapunk. Ettől egyikünk sem ijedt meg, de egyébként is elkezdtük volna a munkát. — Hogyan reagált az ökölvívó-szövetség a leveletekre? — Sehogy. Valószínűleg úgy értékelték a dolgot, hogy megszűnt Petőfibányán az ökölvívás. Azért kíváncsiságból érdeklődhettek volna, hogy mi lehet az oka egy eredményesen működő szakosztály válságának. — Mi történt 1979-ben? — Év elejére úgy tűnt, elcsendesedtek a viharok. Úgy érzem, lelkiismeretesen készültem az esztendő versenyeire. Aztán az újságból tudtam meg, hogy válogatóversenyt rendeztek, amelyre meghívták körmérkőzésre a súlycsoportok legjobb négy ökölvívóját, s a meghívottak között nem szerepeltem, pedig a kisváltósúlyú bajnoki cím védője voltam! Ezt az esetet csak egy figyelmetlen tévedésnek tudtam be, de amikor elmaradt a meghívó a Honvéd nemzetközi versenyéről is, amelynek többször a győztese voltam, majd az egri Dobóemlékversenyről is, akikor már tudtam, hogy nem a véletlenek játszanak közre. Egész évben nem kaptam meghívást egyetlen versenyre sem. Leírtaik, elfelejtettek. — Mivel magyarázod ezt? — Nem tudok megfelelő választ találni a mellőzésre. Nagyon bosszantott, hogy nem kaptam meghívásokat, hogy nem tudtam bizonyítani. Hiába rágtam a sportköri vezetők fülét, hogy nézzenek utána, mi lehet ennek az oka, úgy láttam, hogy ők maguk sem szorgalmazzák a dolgot. Tavaly augusztus végén kezdettmegfogalmazódni bennem a gondodat, hogy abba kell hagynom a versenyzést, nem érdemes tovább csinálni. Napról napra erősödött bennem ez az érzés. Ennek ellenére továbbra is jártam az edzésekre, de már közel sem olyan intenzitással végeztem a munkát, mint annak előtte. 1979. december 20-án pedig levelet írtam a vállalatvezetés, a megyei sporthivatal és a MÖSZ címére, amelyben közöltem, hogy egészségi okok miatt az aktív versenyzői pályafutásomat befejeztem. Sokat bajlódtam a gyomrommal. Gyomorfekélyre gyanakodtam a gyakori fájások miatt. A Sportkórházban, amikor kivizsgálásra jelentkeztem, megkérdezték, hogy szoktam-e idegeskedni? De még mennyire! — válaszoltam. Kiderült hogy gyomoridegességről van szó, nem gyomorfekélyről. — Mit szóltak az illetékesek a bejelentésedhez? — Egy árva szót sem ! Én mindenesetre bejelentettem a munkahelyi vezetőimnek és a munkatársaimnak, hogy befejeztem a versenyzést, nem veszem a továbbiakban igénybe a napi négyórás munkaidő-kezdvezményt. Azóta is ledolgozom a gépműhelyben motorszerelőként anapi 8 óra munkaidőt Minden felszólítás nélkül, automatikusan így csinálom év eleje óta. — Február elején újra elkezdted az edzéseket__ — Ameddig hivatalosan nem jelentettem be a visszavonulásomat, addig bíztam valamiféle csodában. Amikor megírtam a levelem, akkor már tudtam, hogy lezárult egy korszak az életemben. De egyszer csak hiányozni kezdett a ring. Nem vagyok még olyan idős, hogy kibírjam egyik napról a másikra sport nélkül. Szóltam Bérczés Jóskának, hogy megpróbálom újra felvenni a kesztyűt... Hivatalosan azonban még nem jelentettem be, hogy folytatni akarom. Bár januárban találkoztam az egyik szakvezetővel Pesten a Sportkórházban, neki megemlítettem, hogy valószínűleg folytatom. — Mit szólt ehhez? — Nem sokat. Csak a szakállamra tett megjegyzést, hogy mit használok borotválkozás ellen. Hogy mi volt, mi van velem, arról nem kérdezett egy szót sem. — Mi a célod a visszatéréssel? — Érzem, hogy sok van még bennem. Most vagyok abban a korban, amikor kikristályosodott a tudásom, a rutinom. Szeretnék még sokat tenni a magyar ökölvívósportért. Az idén érettségizem, utána szeretném elvégezni a TF-en a szakedzőit. A versenyzői pályafutásom után oktatni szeretném a fiatalokat, de nem úgy, ahogy velem foglalkoztak. „Mit akar még?” Juhász Lászlóval való beszélgetésünk után Paraszt János sportköri elnökkel ültünk le. Tőle kérdeztem: — Milyen felelősséget éreznek Juhász Lászlóért? Mit tettek azután, hogy látták versenyzőjük teljes mellőzését? Az elnöknek az egykori junior Európa-bajnok láthatóan „bögyében van”, visszakérdez: — Mondja meg őszintén, mit akar még ez a Juhász? Már 31 éves, a junior Európa-bajnoki aranyérme óta szinte nincs semmiféle eredménye. Két olimpián is leszerepelt. Megmondtam Lacinak, többet ér az egészség, mint a pénz. A szövetség egyik embere is azt mondta, hogy beszéljük le a versenyzésről. Hogy miért nem kapott tavaly meghívásokat, nem tudom. Kis egyesület vagyunk, ott fent Pesten talán szóba sem állnak velünk. Évente személyi változások vannak a szövetségben, a fene sem tudja, hogy ki éppen az illetékes. Én azt mondom, minden dicsőségnek vége lesz egyszer. Juhásszal is ez történt. — Nem örülnének, ha visszakerülne a válogatott keretbe? Megvonja a vállát. — Rajta múlik, hogy sikerül-e. Bár én nem hiszek ebben. Heti két edzés nem elég ahhoz... Az elnökkel való beszélgetésem meggyőzött arról, hogy Juhász Laci ga nászában sok igazság van. Enyhén szólva furcsa, hogy a sportköri elnök, Petőfibánya egyetlen nemzetközi szintű klaszszis ökölvívójáról még azt sem tudja, hogy hány esztendős. Az általa 31 évesnek tartott versenyző ugyanis 28... Ami pedig az eredményességet illeti, nos, elég hosszú a sor a junior Európabajnoki aranyérmen túl is. Többek között az 1973-as belgrádi felnőtt Európabajnokság bronzérme, számos nemzetközi verseny első helye, köztük az egyik legértékesebbnek tartott belgrádi Nagydíj és a hallei nemzetközi verseny megnyerése. Ötszörös felnőtt országos bajnok, kétszer volt az ökölvívók között az „Év sportolója”.Ami pedig a két olimpiai leszereplést illeti: Juhász nem vett részt egy olimpián sem... Kemény György