Magyar Ifjúság, 1980. január-április (24. évfolyam, 1-17. szám)

1980-03-07 / 10. szám

Elfelejtett ember Glück, Kisnémeth, Simon, Botos, Juhász, Nemecz, Csief, Siklósi, Réder... A felsorolt kilenc fiú az 1970-es miskolci junior ökölvívó Európa-bajnokságon páratlan sikert ért el, öt arany-, két ezüst- és egy bronzérmet szereztek. De az üstökösként feltűnt tehetségek nem lettek állócsillagok. Közülük többen fiatalon hátat fordítottak a szorítónak. Ma már válogatott szinten csak Botos András versenyez. Egy-egy versenyen ugyan feltűnik Réder is, de többnyire csak statisztaszerep jut neki. A többieket nem találni még a szorítók környékén sem. A legfurcsább a Petőfibánya egykori ifjúsági Európa-bajnokának, Juhász Lászlónak az eltűnése. A kitűnő képességű kisváltósúlyú ökölvívó 1978-ban még magyar bajnokságot nyert és ott volt a belgrádi világbajnokságon is. Azóta nem találkozhattunk a nevével, nem indult el egyetlen versenyen sem, olyan mendemondák keltek szárnyra, hogy abbahagyta a versenyzést, fedhetetlenuül szükséges feltételeket. Éreztem, hogy itt már nem tudok to­vább fejlődni, csak visszafelé. Vizsgálat helyett beszélgetés — Ahogy hallottam, meglehetősen furcsa módon próbáltátok társaiddal együtt megváltani a világot Petőfibá­­nyán... • Juhász Kálint: — Gondolom, a „lázadásra” célzói... Ezt a lépésünket sok sikertelen panasz előzte meg. Felhívtuk a figyelmet az ökölvívó-szakosztályban uralkodó áldat­lan állapotokra, de mindvégig süket fü­lekre találtunk. Ezért aztán 1978 októ­berének végén tízen írásban beadvány­nyal fordultunk a vállalat vezetőségé­hez, a megyei sportszövetséghez, és a Magyar Ökölvívó Szövetséghez, amely­ben kértük a szakosztály helyzetének kivizsgálását. Azzal fejeztük be a leve­lünket, hogy a vizsgálat lezárásáig az edzéseket nem látogatjuk. Ma már tu­dom, hogy ez utóbbi kitétel, amely ul­timátumnak hatott, nem volt szeren­csés. Lázadásnak minősítették a csele­kedetünket, pedig nem annak szántuk. Az volt a célunk, hogy kinyissuk a sok csukott szemet. A beadványt követően megjelent egy négytagú bizottság — Pusztai Lászlóval, a megyei sporthivatal elnökével az élen —, akik leültek ve­lünk is beszélgetni. Meglehetősen indu­latos, érzelmektől túlfűtöttre sikerült ez a kis eszmecsere. A bizottság azzal az ígérettel távozott, hogy amint lezárul a vizsgálat értesítést küldenek az ered­ményről. Nos, ez a mai napig sem tör­tént meg. Ment minden tovább a meg­szokott mederben. — Ti is feladtátok a harcot? — Azzal fenyegettek bennünket, ha nem járunk le az­ edzésekre, fegyelmit kapunk. Ettől egyikünk sem ijedt meg, de egyébként is elkezdtük volna a mun­kát. — Hogyan reagált az ökölvívó-szö­vetség a leveletekre? — Sehogy. Valószínűleg úgy értékel­ték a dolgot, hogy megszűnt Petőfibá­­nyán az ökölvívás. Azért kíváncsiságból érdeklődhettek volna, hogy mi lehet az oka egy eredményesen működő szakosz­tály válságának. — Mi történt 1979-ben? — Év elejére úgy tűnt, elcsendesed­tek a viharok. Úgy érzem, lelkiismere­tesen készültem az esztendő versenyei­re. Aztán az újságból tudtam meg, hogy válogatóversenyt rendeztek, amelyre meghívták körmérkőzésre a súlycsopor­tok legjobb négy ökölvívóját, s a meg­hívottak között nem szerepeltem, pedig a kisváltósúlyú bajnoki cím védője vol­tam! Ezt az esetet csak egy figyelmet­len tévedésnek tudtam be, de­ amikor elmaradt a meghívó a Honvéd nemzet­közi versenyéről is, amelynek többször a győztese voltam, majd az egri Dobó­emlékversenyről is, akikor már tudtam, hogy nem a véletlenek játszanak köz­re. Egész évben nem ka­ptam meghívást egyetlen versenyre sem. Leírtaik, elfe­lejtettek. — Mivel magyarázod ezt? — Nem tudok megfelelő választ talál­ni a mellőzésre. Nagyon bosszantott, hogy nem kaptam meghívásokat, hogy nem tudtam bizonyítani. Hiába rágtam a sportköri vezetők fülét, hogy nézze­nek utána, mi lehet ennek az oka, úgy láttam, hogy ők maguk sem szorgal­mazzák a dolgot. Tavaly augusztus vé­gén kezdett­­megfogalmazódni bennem a gondodat, hogy abba kell hagynom a versenyzést, nem érdemes tovább csi­nálni. Napról napra erősödött bennem ez az érzés. Ennek ellenére továbbra is jártam az edzésekre, de már közel sem olyan intenzitással végeztem a munkát, mint annak előtte. 1979. december 20-án pedig levelet írtam a vállalatvezetés, a megyei sporthivatal és a MÖSZ címé­re, amelyben közöltem, hogy egészségi okok miatt az aktív versenyzői pálya­futásomat befejeztem. Sokat bajlódtam a gyomrommal. Gyomorfekélyre gyana­kodtam a gyakori fájások miatt. A Sportkórházban, amikor kivizsgálás­ra jelentkeztem, megkérdezték, hogy szok­tam-e idegeskedni? De még mennyire! — válaszoltam. Kiderült hogy gyomor­idegességről van szó, nem gyomorfe­kélyről. — Mit szóltak az illetékesek a beje­lentésedhez? — Egy árva szót sem ! Én mindeneset­re bejelentettem a munkahelyi veze­tőimnek és a munkatársaimnak, hogy befejeztem a versenyzést, nem veszem a továbbiakban igénybe a napi négy­órás munkaidő-kezdvezményt. Azóta is ledolgozom a gépműhelyben motorsze­relőként a­­napi 8 óra munkaidőt Min­den felszólítás nélkül, automatikusan így csinálom év eleje óta. — Február elején újra elkezdted az edzéseket__ — Ameddig hivatalosan nem jelen­tettem be a visszavonulásomat, addig bíztam valamiféle csodában. Amikor megírtam a levelem, akkor már tud­tam, hogy lezárult egy korszak az éle­temben. De egyszer csak hiányozni kez­dett a ring. Nem vagyok még olyan idős, hogy kibírjam egyik napról a má­sikra sport nélkül. Szóltam Bérczés Jós­kának, hogy megpróbálom újra felven­ni a kesztyűt... Hivatalosan azonban még nem jelentettem be, hogy folytatni akarom. Bár januárban találkoztam az egyik szakvezetővel Pesten a Sportkór­­házban, neki megemlítettem, hogy való­színűleg folytatom. — Mit szólt ehhez? — Nem sokat. Csak a szakállamra tett megjegyzést, hogy mit használok borotválkozás ellen. Hogy mi volt, mi van velem, arról nem kérdezett egy szót sem. — Mi a célod a visszatéréssel? — Érzem, hogy sok van még bennem. Most vagyok abban a korban, amikor ki­kristályosodott a tudásom, a rutinom. Szeretnék még sokat tenni a magyar ökölvívósportért. Az idén érettségizem, utána szeretném elvégezni a TF-en a szakedzőit. A versenyzői pályafutásom után oktatni szeretném a fiatalokat, de nem úgy, ahogy velem foglalkoztak. „Mit akar még?” Juhász Lászlóval való beszélgetésünk után Paraszt János sportköri elnökkel ültünk le. Tőle kérdeztem: — Milyen felelősséget éreznek Juhász Lászlóért? Mit tettek azután, hogy lát­ták versenyzőjük teljes mellőzését? Az elnöknek az egykori junior Euró­­pa-bajnok láthatóan „bögyében van”, visszakérdez: — Mondja meg őszintén, mit akar még ez a Juhász? Már 31 éves, a junior Európa-bajnoki­ aranyérme óta szinte nincs semmiféle eredménye. Két olim­pián is leszerepelt. Megmondtam Laci­nak, többet ér az egészség, mint a pénz. A szövetség egyik embere is azt mond­ta, hogy beszéljük le a versenyzésről. Hogy miért nem kapott tavaly meghí­vásokat, nem tudom. Kis egyesület va­gyunk, ott fent Pesten talán szóba sem állnak velünk. Évente személyi változá­sok vannak a szövetségben, a fene sem tudja, hogy ki éppen az illetékes. Én azt mondom, minden dicsőségnek vége lesz egyszer. Juhásszal is ez történt. — Nem örülnének, ha visszakerülne a válogatott keretbe? Megvonja a vállát. — Rajta múlik, hogy sikerül-e. Bár én nem hiszek e­bben. Heti két edzés nem elég ahhoz... Az elnökkel való beszélgetésem meg­győzött arról, hogy Juhász Laci ga ná­szában sok igazság van. Enyhén szólva furcsa, hogy a sportköri elnök, Petőfi­­bánya egyetlen nemzetközi szintű klasz­­szis ökölvívójáról még azt sem tudja, hogy hány esztendős. Az általa 31 éves­nek tartott versenyző ugyanis 28... Ami pedig az eredményességet illeti, nos, elég hosszú a sor a junior Európa­­bajnoki aranyérmen túl is. Többek kö­zött az 1973-as belgrádi felnőtt Európa­­bajnokság bronzérme, számos nemzet­közi verseny első helye, köztük az egyik legértékesebbnek tartott belgrádi Nagy­díj és a hallei nemzetközi verseny meg­nyerése. Ötszörös felnőtt országos baj­nok, kétszer volt az ökölvívók között az „Év sportolója”.­Ami pedig a két olim­piai leszereplést illeti: Juhász nem vett részt egy olimpián sem... Kemény György

Next