Magyar Ifjúság, 1984. január-április (28. évfolyam, 1-17. szám)

1984-03-23 / 12. szám

­­ nyom. Nem mintha magam többet tudnék. Ellenben több, amit­­biztosam nem tudok, és ezt biztosam tu­dom. Hámor közreadja egy mosonmagyaróvári „nyolc­vanéves asszony” kései emlékezését, amely, felte­vése szerint, akár korona­­tanúság is lehet, minden­esetre új motívumot szol­gáltat egy máig lezáratlan perben. Amikor a magam Sza­­muely-k könyvét az anyag­­gyűjtés stádiumában épít­gettem, hősöm halálától alig telt el negyven év. Úgy látszik, a történelem­nek még felerésznyi idő kell, hogy véglegesen rég­múltként vegye tudomásul önmagát, s ez a felismerés a legendák születésével kezdődik meg. A legenda túlmegy a rejtélyen. Ahon­nét a további nyomozás reménytelensége nyilván­való lesz, ott a hiány ki­kényszeríti a már meg nem tudhatónak valami­lyen magyarázatát. És emeli ösztönösen iroda­lommá, hatáselemeiben már-már a népköltés me­taforáit is (fekete hintó, konflis) beleszínezve a tu­­domás-hallo­más-képzelet szőttesébe. 1957—58-ban nem akadt egyetlen meg­mondhatója Szamuely ha­lálának. Azok közül sem, akik utolsó napjainak­­óráinak voltak társai, Szi­lágyi Jolán is csak kombi­nált. Én az egyetlen vá­lasztással éltem kisregé­nyem végén: befejeztem ott, ahol Szamuely elővon­ja a zsebkendőbe csavart pisztolyt. Szamuelyné Szilágyi Jo­lán nyilvánvaló benső ösz­tönindulatra fogott hozzá, hogy — láthatóan egy len­dülettel — papírra vesse a saját tanúságát Tibor ha­láláról, vagy pontosabban: a közvetlen azelőttről és azutánról. Most, olvastán, azt hiszem, nem is lénye­ges, vers ez, vagy saját­szerű röpirat; versnek kez­detleges a munka, az eszté­­tizáló megítélés nem he­lyénvaló itt. Dokumentum­nak pedig kevéssé tudo­mányos, túlságosan elfo­gultságteli ballada­­ez. Megértéséhez azonban va­lamit nem szabad említet­­len hagynunk. Szamuely halálának egyik alternatí­váját, az öngyilkosságot akkor­iban, egy korábbi morál hagyományaként il­letlenség volt feltételezni. A sematizált kommunista hős-portré ilyen prózaian közemberi gesztusnak a gyanúját is tartósan kikér­te magának. Mintha való­ban egyszerű gyávaság vol­na a heroizmus egyedül­­értelmes változata az adott körülmények közt — ami­kor a túlerő nyilvánvaló, reménység a­­ segítségre­­csodára semmi, a túlélés perspektívája nem más, mint a megszínoztatás ... Szilágyi Jolán őrizte „Ti­bor halotti képét”. A fotón, a mezítelen testen nem fe­dezhetők fel — ahogy szakszerűen mondják — külsérelmi nyomok. „Egye­dül meghalni!” — mondat­ja Szamuelyvel a szabad­vers. „Egyedül” — azaz, beavatkozás, mások jelen­léte, illetéktelensége nél­kül.­­Ez is feltételezés. De azért engedjük meg azt az elképzelhetőt is, hogy Sza­muely önmaga döntött ön­magáról (nemigen tehetve mást). A Hámor Vilmos fogal­mazta kegyelet valóban megkívánja még a legen­dák megörökítését is, mert ébrentartani segítenek va­lakinek sokszor mocskolt, s idáig sem teljesen meg­tisztított emlékezetét. A kegyelet okolja Szamuely­né kéziratának közzététe­lét. És talán nem sért ke­gyeletet, ha kimondom: Szamuely Tibor halálának pontos körülményei immár sohasem fognak kiderülni, és én nem is ezt tartom tragédiának. Azt vallom a legidősze­rűbb kegyeletnek, ha Sza­muely Tiborból, halálánál inkább, az élete titoktalan példázatait keressük. Hárs György Szamuely-dokumentum­ Éjjel nappal helytállani, a Kommün bástyáját védeni. Lerohanni az ellenségre.­­ Nem hallgatni rágalomra. 100 levélben fenyegettek: „Te gonosz tigris leterítünk Lehúzzuk a bőrödet, Megkínozunk!!” És jöttek az „emberiesek” a „jóságosak”------­De Tibor nem hall. Félre fordítja a fejét És a PARANCSOT teljesíti. Százszor megvédte a proletáruralmat Védte a nagy orosz forradalmat A világ elnyomottjainak a reménységét.---­Egy rés a Fronton? Tibor ott terem a Leninfiúkkal. Rendet teremt. De ott a vadállat, A világ burzsoáziája És csattogtatja fogait. Támadás, túlerő, árulás árulás, árulás!---­Vége a magyar proletárdikta­túrának! Menekülni kell? Jelentést adni Lenin elvtársnak! S, aki az egész hazát védte, Arra nem vigyázott senki. Tibor nem vagy a Névsorban Nincs „Salvus konduktus”. Elindul több népbiztos a vonaton, Tibor nélkül, Ausztria felé. Tibor keresi a külön útját. Elbúcsúzott szeretett feleségétől két hű Leninfiúval a defektes rossz autóval a határig elért. Elbúcsúzott a két Leninfiútól Jablonszki Maxtól és Kovács Lajostól Csempész mezsgyéken keresi útját a határon át. Várják a gyilkosok. Helytállni, meghalni! Egyedül meghalni!---­Egyedül meghalni! Megijed a wienerneustadti rendőrkapitány: „Megölték Szamuely Tibort? Mi lesz? Nyugtalanság!! Az osztrák munkásság megmozdul sztrájkba kezd?" Zörög a telefon. Kéri magyar kollégáját „Vigyék vissza a holttestet Hazájába -Savanyúkútra---­Éjjel a határon át döcög egy szekér. Vajon mi van a ganéj alatt? Tibor fekszik holtan. Megérkezének Savanyúkútra. El kell temetni emberi módra? De a zsidó hitközség a sírhelyet megtagadta. Ott földelték el a kerítés alatt koporsó nélkül, meztelenül, meztelenül. Egyik szegény keze kilátszott. Egy menekülő elvtárs homokot szórt rá. Később elmondta nékem. A fejfára ráírták: „Itt döglik egy kutya." Fehér népség kiabál: „Kiásni, megcsonkítani!”---­Két keresztény megkönyörül. Titokban éjjel elviszik egy fa ládában Pecsenyéd felé. Elföldelik. Ott, ott fekszik, ott fekszik! Erdő szélén az út hajlatában. Nyugtalan a Horthy rendőr­­kapitány. Nem tud aludni. Keresik Tibort, vajon hol lehet? Talán él? Bizottság utazik a határra. Ott fekszik a drága fiú. Magyar újságok írták: „Meghalt a szörnyeteg!!” „Meghalt a szörnyeteg?" A Bécsi bűnügyi múzeum 20 000 schillinget ígért Tibor fejéért. A savanyúkúti orvos fia, Grimm, kiutazik a határra. Táskájában éles sebészkés. Hol az, aki temette? Hol az, aki temette? Kísérje el éjjel. Erdő mellett az út hajlatánál ott fekszik ő.­­ Kinyitják a ládát. A hold világít. És villan a sebészkés. De ránéznek Tiborra: megremegnek. Mintha élne. Borzadva lecsukják a lábát, lábujjhegyen gyorsan haza! Jaj, mintha mozgott volna De nem! Ott feküdt némán. Az erdő szélén. Elfeledve? Nem!! Az elvtársak keresik. Osztrák barátaink. A lakosság­­megbékül. Ott nyugszik a halott.­­ Ha zsarnok csizmája tapos magyar paraszt, munkás mondja: „Ide Szamuely Tibor kellene” „Ide nem egy, de száz Szamuely Tibor kellene!” És sokan voltak, akik mondták: „Ott láttam! egy tüntetést vezetett! Ott láttam és sápadt arca ragyogott!" Nem, nem fognak elfelejteni Téged, aki életed adtak értük,­­ gyönyörű, fiatal életedet. Irta tények és dokumentumok, emlékezések alapján felesége .

Next