Magyar Ifjúság, 1988. január-április (32. évfolyam, 1-18. szám)
1988-01-29 / 5. szám
panoráma Rokonszenves politikus, újságíró a huszonhét éves Ignace Schittecatte, a belga kereskedelmi és közlekedési minisztérium sajtószóvivője. Turistaként érkezett Budapestre, ahogyan ő fogalmazott: néhány napos magyarországi szabadságra jött az egyik brüsszeli sajtóringből. — Örülök, hogy engedtem Gaál Endrebarátom unszolásának, és eljöttem Budapestre. Ő a Belga és a Nemzetközi Minifutball Szövetség főtitkára, és nálunk rendkívül népszerű ez a sportág. Alkalmanként én is kergetem a bőrgolyót a minipályákon, de szívesebben horgászok és teniszezem. Ezek után talán senki nem gondolná, hogy valaha ökölvívónak készültem ... — Ez a hajdani szándék bizonyára kamatozik a sajtóringben, nemde? — Feladatom szerint mintegy száz újságírót tájékoztatok a kereskedelmi és a közlekedési tárca ügyeiről. Állandó készenlétben Várom a kérdéseket, s rendszeres sajtókonferenciákat tartok az újságírók számára. Ez utóbbiakon pedig igyekszem már a fellépésemmel (meg)győzni, ami ugye, az igazi ringben nem mindig sikerülne. Megpróbálom kivédeni a kellemetlenkedő, övön aluli kérdéseket, s legalábbis mellébeszélés nélkül „elhajolni” előlük. — Ezek szerint rámenősek a belga újságírók? — Nagyon is. Precízen kell fogalmaznom, hogy ne csavarhassanak a mondataimon, ne fordíthassák visszájára a gondolataimat. Talán éppen ez a legizgalmasabb a munkámban. Némi rutin birtokában ma már nyugodtan várom a kérdésrohamokat. — Nem érzi hátrányát annak, hogy fiatal? — Egyáltalán nem, de azért folyamatosan tanulok, igyekszem felkészülni a váratlannak tűnő kérdések megválaszolására is. Amennyiben ez persze lehetséges. Nagy bakit még nem csináltam. Odafigyelek a munkámra, és elmondhatom, hogy ez a hobbim. Mindig is érdekeltek a politikatudományok, s kiváltképpen érdekes, felelősségteljes dolog az újságírók és rajtuk kívül a közvélemény tájékoztatása. — Először van Magyarországon. Milyen érzelmeket és gondolatokat kelt önben? — Mindenekelőtt: Budapest álomváros. A belváros épületeinek minden porcikája arról tanúskodik számomra, hogy milyenszép és emberközeli kultúra hordozói. A város egyes pontjai ékszerdobozhoz hasonlíthatók. Lenyűgözött a magyarok vendéglátó képességének spontán őszintesége, kedvessége, bárhol is jártam az országban. Úgy gondolom, ebben is hasonlítanak a flamandokhoz. — S ha mondjuk, egy belga lap tudósítójaként térne vissza, milyen témáról készítene nálunk anyagot? — Ennek eldöntéséhez több időt kellene itt töltenem, de azt hiszem, amegújuló társadalmi és gazdasági folyamatok csiklandozzák elsősorban az érdeklődésemet, újságírói tollamat. S természetesen odafigyelnék mindarra, ami a magyar közlekedésben, kereskedelemben történik. "SfcSeSE**- — T—__ . Wttk I Sajtáringben ! A múlt heti siker — kétségtelen — a Mandarin és narancs című folytatásos tévéjáték. Három esti Híradóban, háromszor két percbe sűrítve több igazságot, társadalmi feszültséget mutatott meg, mint a végeláthatatlan, végeérhetetlen s — úgy tetszik — érdektelenségbe fulladó Szomszédok. A telenegény. Nem tudom, ez utóbbira melyik keretből áldozott a televízió. Talán a tévéjátékokra szánt költségvetésből. Ha erre gondolok, kissé nehezen értem, hogy miért az ismétlődő panasz: nincs pénz a mai magyar írók műveinek filmre vételére. Vagypéldául a magyar történelem egy-egy szakaszát bemutató sorozat elkészítésére. De nem gondolok erre. A Narancsra és a Mandarinra gondolok. Miként a Híradó szemfüles és makacs riportereinek jóvoltából láthattuk, közös pénztárcánkból egész tekintélyes summát áldoztak a Bosnyák téri bemutatóra. Nyugatnémet márkában. És csurgótt a lé, rothadás és cefre bűzét érezték a környéken. Nemrég vettük fel az egymilliárdos kölcsönt. Ebből rögtön az esztendő elején sikerült eldorbézolni néhány tízezret. Míg a penészes, romlott déligyümölcsöt néztem, szemem előtt dohos, penészfoltos falak jelentek meg. Megroskadt polcok, nedves, málló fedelű könyvek. A kis falvak könyvtárait, szerte az országban bezárják. A könyvtárosok havi 200—300 forintos tiszteletdíjára sem telik. Nem a tékák rendibehozatalára. Eszembe jutott, milyen szorító esztendőkre készül aközművelődés, a könyvkiadás. A szétrohadt narancs és mandarin árából legalább száz-százötven jó regény, verses- és novelláskötet jelenhetne meg. Melyekre ma nincspapír. Mert importból szerezhető be. Az elherdált márkák töredékéből megoldhatnák például a debreceni színház gondját. Tűzbiztosberendezéseket szerelhetnének föl. Nem kellene a Tűzoltósággal hadakozni. Nem kellene a tévéseknek kiszállniok. Nem fenyegetne a veszély, hogy a színlap fölé oda kell írni. Érvénytelen! Igaz is, a színlap. A Mandarin és narancs című játék szereplőinek névsorával még adósunk a Híradó. K. Cs. Valóban, hová tettek olyan személyek a képernyőről, akik éveken, évtizedeken át szinte napi ismerősök voltak. Egy-egy riportban, beszélgetésben keményen, pontosan fogalmazva képviselték az igazságot. Tanulságos szociográfia kerekedne belőle, hogy a felőrlő népszerűségi mechanizmus hogyan formált s tett tönkre szakembereket, sorsokat. Hová tűnt például Balogh Mária, aki annyi, főként üzemi, munkás tematikájú riportot, műsort készített? Jó néhányat emlékezetesen. A rádió Boldog születésnapot című műsorában, a szerkesztő-riporter Tóth Gabriella Balogh Máriával beszélgetett. Megdöbbentő vallomást hallottunk. Balogh Mária elmondta: a mai napig senki nem közölte vele, hogy vétett-e valamit, s ezért nincs rá szükség. Elvállalt egy beosztást, nagy rábeszéléssel („Szükség van rád”), majd egy hosszabb külföldi tanulmányútra utazott, s amikor hazatért, megváltozott körülötte a légkör. Vezetők s barátnak hitt kollégák viselkedtek, viselkednek vele hűvösen, s sokáig se íróasztala, se munkája nem volt. Tartásosanbeszélt Balogh Mária, nem óhajtott az érzelmekre apellálni. Vallomásából felderengett: nemcsak az ő sorsában, a televíziózásban is mélységes változás következett be. A szülői házból és Csepelről, a szűkebb és tágabb világból a közösségi gondolkozást és magatartást hozta magával. S mintha az utóbbi években ez tűnt volna el a televíziózás mindennapjaiból. Az önérvényesítés görcse, a személyes törtetés, a másik ember kitudása lett életelvvé. Nem vádaskodással mondta ezt a tévét munkatársa, tárgyszerű megállapításként hallottuk gondolatait, s éppen ettől vált mindez átéllhetővé. „Mi az, amit riporterként tudtál igazán?” — kérdezte Tóth Gabriella. „Értettem és értek az emberek nyelvén, kérdezni és beszélni” — válaszolta Balogh Mária. S valóban így igaz. Azon kevesek egyike, akik nem mesterfecsegőként, jópofáskodva vagy nyegléskedve, hanem az ember és a tárgy iránti alázattal tekintikpartnernek a kérdezettet. Ez az, amit kevesen tudtak s tudnak a televízióban. Az elmúlt évtizedekben a falu életéről is ezért készült oly kevés igaz film, mert alig akadt ember, aki méltósággal, szakértelemmel szót értene a föld népével. Amiként a munkásem- i bérnél is. Esztendőkkel ezelőtt Riporterkerestetik versenyt rendezett a televízió, s ennek egyik győztes fiát munkatársnak hívták az intézménybe. Kívülállónak kivételes megtiszteltetésnek tűnik, ám e látványos sikerről az illető lemondott. A versenysorozat folyamán ugyanis belelátott, miféle körülmények közepette folyt a vetélkedés, s nem óhajtotta ezt státusban, életformává emelve tovább csinálni. Riporter kerestetik, mondhatjuk, de Balogh Mária sorsa arra is utalás, hogy személyi, szakmai gyűlölködések helyett jó volna a mármeglévő belső energiákat a maguk értéke szerint és láthatóan működtetni. (ablonczy) Szikora Tamás dobozai Doboz, dobozok. Dobozok vonalakkal összefogva, dobozok lábon. (Dobozok szekrénybe foglalva kihúzott fiókokként, tele titokzatos tárgyakkal vagy titokzatos ürességgel. Dobozok míves ceruzarajzokon viaszpecséttel, kalligrafikus szövegtöredékekkel hitelesítve, olajban az ősz és elmúlás rafináltan hideg-meleg színeivel, illetve hatalmas építményként, ami diópadba itatva már-már a szűk falak közé szorított reneszánsz olasz városokat idézi föl.