Magyar Ifjúság, 1989. január-május (33. évfolyam, 1-21. szám)
1989-01-06 / 1. szám
■ Eladom az autómat. )Csak próbaképp persze, mert másikat helyette aligha tudnék venni. Lada 1500-as, régebbi fajta. Elmúlt kilencéves. Ahogy az értők fogalmaznak : motorikusan kiváló — bár érződik rajta a kor —, a karosszériája megfelelő. Két esztendeje kipofoztattam, elemeket cseréltek, új dokkot kapott, ami azóta persze itt-ott már megkopott. Valaha vállalati járgány volt, én a második tulajdonosa vagyok. Szóval körülbelül olyan, mint amilyen egy sem nem luxus, sem nem éppen korszerű kocsi egyáltalán lehet... A Dobi István úti autópiac ezen a téli vasárnap reggelen eléggé csendes és huzatos. Hogy valójában hol is kezdődik a vásár, az első pillantásra pontosan megállapíthatatlan. Adnak-vesznek mindenütt, annyi azonban bizonyos a bennfentesek szerint, hogy a központi placc a BNV házának a szeglete. Valójában egy tágas parkoló. Beállok a túlsó, oldalsó sorba egy Dacia és egy szebb napokat látott Zsiguli közé. Hideg, metsző a szél, közepes az érdeklődés. Szomszédaim is a kocsiban gubbasztanak. A zsigulis sült kolbászt majszol, a szája sarkán alácsorduló paprikás zsírt akkurátusan a sáljába törli. Az évjáratot, a fontosabb adatokat, no és persze az árat a szélvédőre ragasztotta. Kerüli a fölösleges kérdezősködést. Óvakodik a cikizőktől. Csak akkor tekeri le az ablakot, úgy félig, mert tovább nem megy, ha komolyabbnak látszó kuncsaft érkezik. De nem nagyon háborgatják. Az autó tízéves. Nyolcvanezerre tartja, ebben is kifejezésre juttatva, hogy a portéka még mindig szuper, s hogy minden telét garázsban töltötte. Jönnek, nézelődnek a kíváncsiskodók. Alighanem inkább a napfényes vasárnap csalogatta a szabadba őket, mintsem az üzlet. Amúgy meg csak jó tisztában lenni azzal, hogy mi újság az autófronton. Egy órája már, hogy toporgok, üldögélek, őszintén szólva a magam árát az itteniekhez viszonyítva, saccra alakítottam ki. Egyszerűen a hasamra ütöttem. Ha ugyanis ez a másik nyolcvan, akkor miért ne kérnék az enyémért legalább százat. Fiatalabb is, jobb is. Ám úgy látszik, nem akkora a kontraszt, hogy verekednének érte. Körbejárják, méregetik, mustrálják, de hozzám nem szól senki. Elballagok, s mire viszszaérek a kávéval a büféből, jéghideg az ital. Megkocogtatom a Zsiga ablakát. A tulaj rám mered. Feléje nyújtom az egyik műanyag poharat. Elkerekedik a szeme, aztán kikászálódik a kocsiból. Az 1989-et írunk. Jelenleg Magyarországon hozzávetőlegesen 1,6-1,5 millió magánhasználatú személygépkocsi fut. Átlagéletkoruk majd tíz esztendő. A hiány hatásai kiszámíthatatlanok, belátható időn belül szinte mérsékelhetetlenek. Manapság körülbelül 300 ezer ember vár új autóra. Egyre fogyó türelemmel, évekig sorban állva. Ezért aztán azt mondják sokan: ha nincs ló, jó a szamár is, nr.