Magyar Ifjúság, 1989. január-május (33. évfolyam, 1-21. szám)

1989-01-06 / 1. szám

■ Eladom az autómat. )Csak próbaképp persze, mert mási­kat helyette aligha tudnék venni. Lada 1500-as, ré­gebbi fajta. Elmúlt kilenc­éves. Ahogy az értők fo­galmaznak : motorikusan kiváló — bár érződik raj­ta a kor —, a karosszériá­ja megfelelő. Két eszten­deje kipofoztattam, ele­meket cseréltek, új dok­­kot kapott, ami azóta persze itt-ott már megko­pott. Valaha vállalati jár­gány volt, én a második tulajdonosa vagyok. Szó­val körülbelül olyan, mint amilyen egy sem nem luxus, sem nem ép­pen korszerű kocsi egyál­talán lehet... A Dobi István úti autó­piac ezen a téli vasárnap reggelen eléggé csendes és huzatos. Hogy valójá­ban hol is kezdődik a vá­sár, az első pillantásra pontosan megállapíthatat­lan. Adnak-vesznek min­denütt, annyi azonban bi­zonyos a bennfentesek sze­rint, hogy a központi placc a BNV házának a szeglete. Valójában egy tágas parkoló. Beállok a túlsó, oldalsó sorba egy Dacia és egy szebb napokat lá­tott Zsiguli közé. Hideg, metsző a szél, közepes az érdeklődés. Szomszédaim is a kocsiban gubbaszta­nak. A zsigulis sült kol­bászt majszol, a szája sarkán alácsorduló papri­kás zsírt akkurátusan a sáljába törli. Az évjáratot, a fontosabb adatokat, no és persze az árat a szél­védőre ragasztotta. Kerüli a fölösleges kérdezőskö­­dést. Óvakodik a cikizők­­től. Csak akkor tekeri le az ablakot, úgy félig, mert tovább nem megy, ha komolyabbnak látszó kuncsaft érkezik. De nem nagyon háborgatják. Az autó tízéves. Nyolcvan­­ezerre tartja, ebben is ki­fejezésre juttatva, hogy a portéka még mindig szu­per, s hogy minden telét garázsban töltötte. Jönnek, nézelődnek a kíváncsiskodók. Aligha­­nem inkább a napfényes vasárnap csalogatta a szabadba őket, mintsem az üzlet. Amúgy meg csak jó tisztában lenni azzal, hogy mi újság az autófronton. Egy órája már, hogy toporgok, üldögélek, őszintén szólva a magam árát az itteniekhez viszo­nyítva, saccra alakítottam ki. Egyszerűen a hasamra ütöttem. Ha ugyanis ez a másik nyolcvan, akkor miért ne kérnék az enyé­mért legalább százat. Fia­talabb is, jobb is. Ám úgy látszik, nem akkora a kontraszt, hogy vereked­nének érte. Körbejárják, méregetik, mustrálják, de hozzám nem szól senki. Elballagok, s mire visz­­szaérek a kávéval a büfé­ből, jéghideg az ital. Meg­kocogtatom a Zsiga abla­kát. A tulaj rám mered. Feléje nyújtom az egyik műanyag poharat. Elkere­kedik a szeme, aztán kiká­szálódik a kocsiból. Az 1989-et írunk. Jelenleg Magyarországon hozzávető­legesen 1,6-1,5 millió magánhasználatú személygépko­csi fut. Átlagéletkoruk majd tíz esztendő. A hiány hatá­sai kiszámíthatatlanok, belátható időn belül szinte mér­­sékelhetetlenek. Manapság körülbelül 300 ezer ember vár új autóra. Egyre fogyó türelemmel, évekig sorban állva. Ezért aztán azt mondják sokan: ha nincs ló, jó a szamár is, nr.

Next