Magyar Ifjúság, 1989. január-május (33. évfolyam, 1-21. szám)

1989-02-24 / 8. szám

általános AIDS-riadt Valósággal sokkolta a szovjet közvéleményt az Eliszta városban (Kalmük ASZSZK) történt tömeges AIDS-fertőzés híre, ami­ről újabb részletek kerül­tek nyilvánosságra. Mint a magyar lapok is hírül adták, 27 kétévesnél kisebb kisgyerek és 5 édesanya vérében mutat­ták ki a gyilkos vírust. Az orvosok pillanatnyilag csak annak reményével tudnak „kecsegtetni”, hogy a jár­­ni-beszélni csak most kez­dő apróságok közül nagy valószínűség szerint min­den második még megér­heti az öregkort... A fertőzést kiváltó okot illetően egyelőre változat­lanul csak találgatni lehet. Az viszont bizonyos, hogy a kórház személyzetének gondatlansága játszotta a főszerepet. Az ügyben nyi­latkozó V. Pokrovszkij, az Orvostudományi Akadé­mia elnöke a következő­ket tartja lehetségesnek. A kórházban elterjedt gyakorlat volt a „fekete” injekciózás. Azaz nemi be­tegeknek a hivatalos utat megkerülő gyógyítása. Az ilyesmit az orvosok, illet­ve a nővérek a saját hasz­nukra végezték. A félle­gális, „maszek” ellátásban részesülők meghatározott összeg lefizetése ellenében mentesülhettek a nyilván­tartásba vételtől, és egyéb, nem éppen szívderítő pro­cedúráktól. Jórészt prosti­tuáltak és homoszexuáli­sok vették igénybe ezeket a szolgáltatásokat, tehát az AIDS szempontjából a legveszélyeztetettebb cso­portok képviselői. Elkép­zelhető az is, hogy a kór­házba bekerült egy olyan kisgyerek, akit az édes­anyja vagy valamely vér­adó fertőzött meg. Ezután az a legvalószí­nűbb, hogy a fertőzés va­lamely nem kellően kezelt injekcióstű révén „ment végig” a gyerekeken. Még az is elképzelhető, hogy a gyakran futószalagszerűen beadott injekciók alkal­mával a nővérek — taka­rékoskodván az idővel és a fertőtlenítés fáradalmai­val — nem cseréltek fecs­kendőt, sőt, talán még tűz sem mindig — vagyis az elemi előírásokat sem tar­tották meg. Múlt év novemberében fedezték fel az első AIDS- fertőzést az elisztai köz­­társasági gyermekkórház­ban. Rögtön ellenőrizték a szülőket, akiket azonban teljesen egészségesnek ta­láltak. Valakinek azonban eszébe jutott, hogy egy másik anyának nem sok­kal az eset előtt halt meg a gyereke, és a két kicsi egymás mellett feküdt a kórházban. Ezután kezdő­dött a széles körű vizsgá­lat. Először a véradóknál keresték a fertőzés nyo­mait, de egynél sem ta­láltak AIDS-vírus­t. Az­után azok az anyák kö­vetkeztek, akik együtt fe­küdtek gyerekeikkel a gyógyintézetben. Négyük­nél pozitív eredmény mu­tatkozott. Most 3000 gyerek vizs­gálatát kell elvégezni, s a közvélemény rettegve vár­ja az eredményt... A tömeges fertőzés nem véletlenül következett be ebben a kórházban — mu­tat rá helyszíni tudósítá­sában a Komszomolszkaja Pravda. — Igen furcsa vi­szonyok uralkodhatnak ott. A szabadon futkározó svábbogarak és patkányok látványa mindennaposnak számít. (Sajnos, ez nem egyedi eset. Éppen néhány nappal az elisztai botrány kipattanása előtt mutatott a tévé hosszú képsorokat egy kórházi felvételi iro­dából, ahol a padlót négy­zetméternyi területen szét­rágták a patkányok, s az ott dolgozó adminisztrátor csak a vállát vonogatta.) Előfordult a nem kellően kifőzött pelenkákkal to­vábbadott szalmonellafer­tőzés is az elisztai kórház­ban. De amikor Aszt­­rahányból időnként ki­szállt egy-egy ellenőrző bi­zottság, begyűjtöttek a szülőktől fejenként öt ru­belt, bevásároltak a pia­con, és terülj­­terülj asz­talkámmal fogadták a ma­gas rangú vendégeket... Szomorúan összegezi az akadémikus, hogy lám, mi­vé fajulhat, ha valaki utálja a saját munkáját, teljes közönnyel viseltetik a betegek iránt. Ebben a kórházban ilyen körülmé­nyek között nem is lehe­tett elemi tudásról, embe­ri tisztességről beszélni. S most az egészségügynek országszerte szembe kell néznie a pánikhangulattal, amely mindenféle injek­ciózás vagy vérvétel kísé­rőjelenségévé válhat. Az elisztai tragédia arra is rávilágít, hogy a szov­jet társadalom még min­dig nem viszonyul megfe­lelő komolysággal az AIDS-hez — állítja Sz. Szosinszkij matematikus, a Szovjetszkaja Rosszija szerkesztőségének írott le­velében. Szosinszkij egyik alap­vető hiányosságnak rója fel a glasznoszty elégtelen voltát AIDS-ügyben. Egye­bek között a valóságos helyzetet elkenő statiszti­kák készítését és az átfo­gó elemzés hiányát. A min­denkor közzétett adatok szerint az AIDS-fertőzöt­­tek száma elenyészően alacsony — most például 147 —, ami igazán nem ad okot az aggodalomra. Szosinszkij nem vonja kétségbe a hivatalos adat hitelességét, de rámutat, hogy — franciaországi és amerikai tapasztalatok nyomán — a 147 felfede­zett fertőzött legalább 5- 10 ezer egyelőre még nem ismert vírushordozó meg­létét valószínűsíti, tehát valójában ennyi lehet a fertőzöttek száma. (E megállapításával, akárcsak a többivel, Pokrovszkij akadémikus többnyire egyetért.) Az AIDS lap­­pangási ideje elérheti a hét évet is, tipikus tünete nincs, mivel mindig vala­mi más betegség formájá­ban jelentkezik. Számításai szerint 1977— 80 között került be az AIDS-fertőzés a Szovjet­unióba, de erről akkoriban az egészségügy még nem tudhatott. Az Egészségügyi Vil­ágszervezet (WHO) prognózisa szerint 1993- ban az USA-ban minden ötödik ember AIDS-fertő­­zött lesz, Afrikában vi­szont minden második. (E kontinens egyes országai­ban az ezredfordulón a la­kosság fele nagy valószí­nűséggel meghal AIDS- ben.) Ha a járvány pusz­tán a matematikai tör­vényszerűségeket igazolva, zabolátlanul terjed, úgy a 2010. évre a Szovjetunió teljes lakossága fertőzötté válhat. Ez persze elkerül­hető, a legfontosabb az egyre kiterjedtebb, sokol­dalúbb megelőzés. Ehhez viszont széles kö­rű, nagy anyagi áldozato­kat is követelő felvilágo­sító kampány kibontakoz­tatására van szükség. A jelenlegi gyakorlat mesz­­sze nem kielégítő — külö­nös tekintettel arra, hogy a szovjet lakosság szexuá­lis felvilágosodottsága a legjobb indulattal sem ne­vezhető fejlettnek. Az akadémikus panaszolja el, hogy csak nemrégiben ké­szült el az első AIDS tárgykörű felvilágosító té­véműsor, amelyet — több­szöri huzavona után — végül egy lehetetlen idő­pontban, éjfél után mu­tattak be, amikor már csaknem mindenki alszik. Nagyon lassan nyer te­ret az a felismerés, hogy az AIDS ellen nem csak az egészségügynek kell felvennie a harcot, mivel itt komplex, szociális je­lenségről van szó. A Szov­jetunióban például senki — semmilyen hatóság — nem tudja megmondani, megközelítően mennyi le­het például a homo­szexuálisok vagy a prosti­tuáltak száma. Szexológiai kutatásokat sehol sem folytatnak. Még nagyobb baj azonban, hogy pél­dául egy sor városban óv­szerből még mutatóba sem akad, s az egyszer használatos fecskendőkből pedig a szükségesnek csak mintegy 10-30 százaléka áll rendelkezésre. Az elisztai eset nyomán — amelyben bűnügyi vizs­gálat is kezdődött — vél­hetően az AIDS elleni küzdelem új szakasza kez­dődik a Szovjetunióban. H. P. A mostani támadás vala­mikor tavaly, az év vé­gén kezdődött. Az új­ság­­írószövetség lapja, a Zsur­­naliszt, és három irodal­mi folyóirat: a Nas Szov­­remennyik, a Moszkva és a Molodaja Gvargyija, ezen kívül az SZKP KB folyó­irata, a Polityicseszkoje obrazovanyiije szinte egy­szerre nyitott össztüzet az Ogonyok című újságra, el­sősorban is annak főszer­kesztőjére, Vitalij Koro­­ticsra. A lapot „repülőtéri és fodrászati várótermek asz­talán heverő sajtótermék­ként ismertük, amelyet so­ha senki el nem olvasott” — mondta egyszer róla Jevgenyij Jevtusenko. Ez­zel szemben ma (ponto­sabban 1988 decemberé­ben) ugyanez a lap 3 082 811 előfizetőt szám­lál, noha magasan az egyik legdrágább újság, és sokkal-sokkal többen ol­vassák. Olvasói levelek garmadájának tanúsága szerint mindenféle tiltako­zás és intézkedés dacára ma sem nyomják elegendő példányban, az újságáru­soknál a megjelenés nap­ján már hajnalban elkel. Támadások már koráb­ban is érték. A legemlé­kezetesebbre tavaly jú­niusban került sor, ami­kor J. Bondarev író ment neki a XIX. pártkonfe­rencia fórumán. Erkölcs­telenséggel és a történelmi tények elferdítésével vá­dolta a sajtót. (A múltra vonatkozó szavait mele­gen üdvözölte Jegor Liga­­csov, az SZKP KB titká­ra.) A támadás folytatódott azon az idei, január eleji tanácskozáson is, amelyen Gorbacsov találkozott a kulturális és tudományos élet kiemelkedő személyi­ségeivel. Szergej Mihalkov író, az oroszországi föde­ráció írószövetségének el­nöke, H. Szac, a zenés gyerekszínház művészeti vezetője és A. Ivanov, a Molodaja Gvargyija fő­­szerkesztője az SZKP fő­titkárának jelenlétében is, név szerint is ostorozta az Ogonyokot, noha Gorba­csov „egyoldalú leszere­lést” javasolt. Következett egy nyílt levél, a Pravdában. Hét ismert író írta alá: V. Asz­­tafjev, V. Belov, M. Alek­­szejev, Sz. Bondarcsuk, Sz. Vikulov, P. Proszkurin és V. Raszputyin. „Történel­münk példátlan eltorzítá­sa, népünk eredményeinek revíziója folyik, s elseké­­lyesednek a kulturális ér­tékek — panaszolják. — Sajnos, éppen ez a ten­dencia jellemzi az Ogo­nyok sok publikációját. Ezek messze túlmennek az irodalmi viták határán.” A hetilap elleni támadá­sok viszont valóban túllé­pik ezt a határt. Kevés ez idő - pedig csek a megelőzés segíthet 20

Next