Az iparművészet 1896-ban - Milléniumi emlékkönyv (1897)
MILLÉNNIUMI EMLÉKMŰVEK - Dr. Ambrozovics Dezső: A városligeti új műcsarnok
308 Millenniumi azt, hogy a három hajót ívsorozatok helyett, tömör falak válaszszák el egymástól, mert a képek felakasztásához szükséges falterületet a rendelkezésre álló hely keretében létrehozni, csakis így volna lehetséges. Schickedanz közölte tervét több előkelő művészszel, s a terv egyszerű és világos tagolásával, czélszerű beosztásával és tetszetős arányaival annyira megnyerte a művészek tetszését, hogy nyomban eltökélték, hogy a terv megvalósítását, minden rendelkezésekre álló eszközzel támogatni fogják, annál is inkább, mert Schickedanz Albertben, aki az építészeten kívül a festészetben is szakember, elegendő biztosítékot láttak arra nézve, hogy a tervezet céltudatosan, és a művészek teljes megelégedésére fogja keresztülvinni. Időközben az egész kérdés elaludt, s csak két esztendő múlva, úgyszólván az utolsó pillanatban támadt fel újra, amikor a kormány, a művészek határozottan kifejezett kívánságára, a nyilvános pályázat mellőzésével, Schickedanz Albert műépítészt bízta meg az új műcsarnok építésével. A művész, aki az ezredéves országos kiállítás keretében létesítendő történelmi csoportra vonatkozólag is időközben a goth- és a renaissance-alcsoport interieur-jeinek alakításával és díszítésével megbíztak, ekkor hogy nagy elfoglaltsága közepette lehetőleg teljesen az új műcsarnok művészi megoldásának szentelhesse magát, társul maga mellé vette Herzog Fülöp műépítészt, aki főleg az építkezés technikai és adminisztratív teendőit végezte. Az épületnek, a művész tervei szerint való keresztülvitele az adott körülmények közt igen nagy nehézségekbe ütközött. A legfőbb akadály az volt, hogy a beépítendő területhez és az épület rendeltetéséhez mérten, csak igen csekély összeg állott rendelkezésre, úgy hogy a művész egy pillanatig komolyan gondolt arra, hogy feladatát az eredetileg tervbe vett, de később elejtett pályázati hirdetés intenczióira támaszkodva, egyszerű vas- és üvegszerkezet alkalmazásával oldja meg. De csakhamar mégis győzött benne a művészi becsvágy és eltökélte, hogy tőle telhetőleg leküzdi az akadályokat és a rendelkezésére álló anyagi eszközök csekély volta daczára is valami maradandó műbecsüt fog alkotni. Úgy a művészek, mint maga az épület rendeltetése is azt kívánták, hogy lehetőleg kizárólagosan, tágas, felülről világított termek legyenek benne, a képek felakasztására szolgáló minél nagyobb falterülettel, s ezenkívül feltétlenül szükség volt egy szintén tágas, nagy teremre, amelyben nagyobb méretű szobrászati alkotások is helyet foglalhassanak, amelyek a régi műcsarnok szűk folyosójáról állandóan ki voltak közösítve. Ennek következtében már előre is ki volt zárva annak a lehetősége hogy az épület emeletekre tagoltassék, de még másrészről erre szükség sem volt, amennyiben az a 4000 méternyi terület, melyet a fő- és székváros áldozatkészsége harmincz esztendőre a nemes kulturális czél rendelkezésére bocsátott, teljesen fölöslegessé tette a helylyel való kicsinyes takarékoskodást, így szűrődött le azután a művész lelkében az új műcsarnok palotájának nemesen antikizáló jellege, s így született meg, igen szerencsés megoldásban maga az épület, impozáns oszlopos homlokzatával, széles ablaktalan falaival, szelíden lejtős üvegtetejével, melyen a felülvilágítás elengedhetetlen feltétele, minden kupola- vagy toronyszerű részlet alkalmazását kizárta. A kormány által rendelkezésre bocsátott 500.000 forint (□ méterenként 75 forint) építési tőkével szemben a művész előre tisztában volt azzal, hogy ilyen, aránylag csekély összeg keretében lehetetlen az épület egész homlokzatát kőből tervezni. Ily tartós anyag alkalmazása legfölebb az épület talapzatánál, a lépcsőknél és az oszlopoknál került volna ki, míg a külső falak közönséges vakolattal lettek volna behúzandók, ami egy ilyen monumentális jellegű épületnél mindenesetre aggályos és nagyon megfontolandó dolog. A művész egy ideig habozott, s időközben Felső-Olaszországban és Párisban hosszabb