Magyar Iparművészet, 2003 (10. új folyam, 1-4. szám)
2003 / 2. szám
a_ o «/» i— _i _l 'i £ s*, szavazott meg egy kézműves mintakollekció összeállítására. Az állami pénzből a Mintarajziskola igazgatója - Keleti Gusztáv - vezetésével különbizottság válogatott az 1873-as bécsi világkiállításon különösen kiemelkedő kortárs remekműveket, amelyeket a következő évben Budapesten a Nemzeti Múzeum dísztermében mutatták be a hazai közönségnek. Most ezt az alapgyűjteményt is visszavittük Bécsbe, azóta európai hírűvé és rangúvá vált nemzeti intézményünk bölcsőjére emlékezve. A két Duna menti főváros életének párhuzamosságát hangsúlyozza a kiállításon - többek között - a kávéházi kultúra fénykora az 1880— 1914 közötti időszakban. Kevésbé közismert tény, hogy a török uralom „jóvoltából” Budán másfél évszázaddal korábban nyílt kávézó, mint Bécsben, és az sem ment át a köztudatba, hogy a millenniumi ünnepségek évében hatszáznál több kávéház működött Budapesten, így tízezer fővárosi lakosra nálunk négy jutott, míg Bécsben ugyanakkor csak három. Közös vonás volt viszont, hogy ebből kéttucatnyi itt is és ott is írókhoz, költőkhöz, publicistákhoz és egyéb illusztris személyekhez kötődött. Az egész Monarchián végigsöprő, historizáló eklektika jegyében az osztrák és magyar kávéházak külső- és belsőépítészeti szempontból a megtévesztésig hasonlítottak egymáshoz - amint azt Zeke Gyula katalógusbeli tanulmányában megállapítja -, csak tovább fokozta ezt a 77wer-manufaktúrák hálózatának meganynyi praktikus és esztétikus gyártmánya - főként a legendás 14-es számú szék -, akárcsak az azonos design az alpakka evőeszközkészletek terén, készüljön az Arthur Krupp berndorfi fémárugyárában vagy a soproni Hacker Morgansi, illetve bécsi üzemében. Mi most „a békebeli, régi szép időkre” Faragó Ödön stilizáltan magyaros szalonszekrényével utalunk Tumherr János kivitelezésében, illetve az osztrák Heinrich Egger bécsi műhelyéből, 1870 tájáról való hegyikristály és ezüst amforapárral emlékezünk tálcástól (szintén a budapesti Iparművészeti Múzeum tulajdonából), míg a Magyar Nemzeti Múzeum a Bárczy-gyűjteményből származó, millenniumi tajtékpipát kölcsönzött a budapesti Adler-műhelyből, Ferenc József és Erzsébet büsztjével, koronázási díszruhában, fejük fölött a magyar koronával, amelyet az ezüstkupak is megismétel, türkiz és gránát kövekkel kirakva. Végül azt se feledjük, hogy tucatnyi híres osztrák vagy magyar kávéház viselt azonos nevet akkoriban - mint például a Bristol, Carlton, Central, Drechsler, Europa, Imperial, Museum vagy Westend, és ez kölcsönösen fokozta az otthonosság érzését. A művész-kávéházak mellett az irodalom korabeli fontos szerepére és társadalmi rangjára utal áttételesen könyvkötészetünk akkori mívessége is. Az 1896-os budapesti millenniumi kiállításon szerepelt például először Gottermayer Nándor most Bécsben is kiállított díszpéldánya Bankó József Vetus hymnarium ecclesiasticum Hungáriáé című könyvéből, aranyozott pergamenkötéssel és lapszélekkel, színes bőrapplikációkkal, amelynek címoldalát és hátsó borítóját azonos, stilizált magyaros virágmustra ékesíti. A magyar szecessziós ötvösművészet egyik szép példánya Tarján (Huber) Oszkár 19/20. század fordulóján készült függője - szintén stilizált, organikus formában - aranyozott és zománcozott ezüstből, alján gyöngy csüngővel, amelyet a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium adományából, közvetlenül a művésztől szerzett meg az Iparművészeti Múzeum az 1902-es karácsonyi vásáron. Amint azt a közös kiállítás kurátorának - Földiné Dózsa Katalinnak - kutatásai is igazolták, a múlt század elején a társadalmi elit divatos és elegáns öltöztetésében is szorosan együttműködtek bécsi és budapesti ruhaszalonok. Az osztrák Christoff von Drecoll kreációi például félkész állapotban kerültek a magyar Fáy Dezső műhelyébe, ahol méretre igazították és készre varrták. A Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonában lévő estélyi ruhát például fekete-fehér csíkos muszlinból szabták, fekete selyem és rózsaszín atlaszrészekkel egészítették ki, majd gépi csipkével és fehér fonalhímzéssel dekorálták. A bútorművesség korabeli elismertségét viszont az mutatja, hogy például Jámbor Lajos 1904-ben tervezett és Simai Lajos által kivitelezett karosszékéhez nem kisebb személyiség, mint Vaszary János festőművész tervezett gobelint, amelyet Kovalovszky Sarolta szőtt meg, fekete alapon parasztrózsaszín muskátlisorokkal, a szecesszió tipikus koloritjában és formaritmusában tartva a kompozíciót. Végül a tárlat záróévét és a közös Monarchia összeomlását is előre vetíti áttételesen Körösfői-Kriesch Aladár Sasok a hősök sírjai felett (Kopjafák) című faliszőnyeg-terve, amelyet Frey Rózsa szőtt meg 1918-ban Gödöllőn gyapjúból, gobelintechnikával. A művésztelepen ezúttal is a hagyományos erdélyi népművészet motívumkincséből merítettek, amikor a kalotaszegi fatornyos templom előterében a falusi temető látképét kopjafák faragott mustráival keretezték. A méreteiben is monumentális példányt annak idején a művésztől vásárolta az Iparművészeti Múzeum, és a mostani, bécsi bemutató előtt legutóbb 1996-ban láthatta a kiállításon a hazai közönség. WAGNER ISVÁN művészettörténész (Az áttörés ideje - Budapest és Bécs a historizmus és az avantgárd között 1813-1920 / Zeit des Aufbruchs - Budapest und Wien zwischen Historizmus und Avantgarde 1813-1920. Harrachpalota, Bécs, 2003. február 9-április 22.) A fotókat a kiállítás katalógusából válogattuk. Aranyozott ezüstfüggő. Tarján (Huber) Oszkár munkája / Plated silver pendant by Oszkár Tarján (Huber) 1900 körül 2003/238. oldal