A magyar irodalom története 4. (Budapest, 1978)

A NEMZETI-POLGÁROSULT IRODALOM KIBONTAKOZÁSA - A NÉPIES-NEMZETI IRÁNYZAT - 18. Gyulai Pál - Harca az ellenzékkel, ítélete Jókairól

türelmetlen, agresszív: az önbírálat „nem egyéb, mint egy iskolai dim­a Széchenyi modorában. S mert laptársunk némelyike nagy dicsérettel fogad­ta, kénytelen voltunk kimutatni éretlenségét, megróni léhaságát, visszauta­sítani vádjait” (Önbírálat, 1862). Vajda vesszőfutása hamarosan elkezdődik. Midőn a legnagyobb nyomor­ral küzdve egyszerű kölcsönért folyamodik az Írói Segélyegylethez, kérvé­nyét, különben nyíltan, pontosan megindokolva, Gyulai utasítja el (Felvi­lágosítás, 1868). Ugyanő próbálja megakadályozni, hogy tagjául fogadja a Kisfaludy Társaság (1870), illetve, hogy kiadja kisebb költeményeit­ (1872), s végül ő teszi lehetetlenné, hogy Vajdából akadémikus legyen. Vajda tehet­ségét bár nem vitatja, költészetét csak mellőzésben részesíti; érzelmeinek ele­mentáris fellobbanásait, modern sokféleségét, szimbolikus sejtelmességét semmire nem becsüli. Szerinte Vajda „erőteljes akar lenni s nyerssé válik, nagyot szeretne mondani s dagályba téved . .. Ami tisztán nyelvét illeti, az jobb, mint hasonlatai; mindenesetre jellemzetes, de kevés benne az erő és baj. Néha áradó és nehézkes; nem igen fordulatos s kifejezései gyakran feljebb vagy alább járnak, mint ahogy a tárgy megkívánná” (Újabb költői beszélyeink, 1877). Többé Vajdáról nem nyilatkozik. Zilahy-ellenes kiállásai másfélék, nyílt összekoccanásuk egy dramaturgiai vitával kapcsolatos. Zilahy a Vajda szerkesztette Magyar Sajtóban Moliére-t „romantikusnak” ,­ll. a romanticizmus követőjének s korszerűtlennek minő­síti. Erre Gyulai Arany Koszorújában gúnyosan felel, Zilahy pedig kissé pökhendi viszonválaszt ír (Hívatlan bíró, fogadatlan prókátor címen), s ez elég ahhoz, hogy Gyulait egy életre ellenfelévé tegye. Zilahy nem sokkal később meghal, hátrahagyott műveit barátai nyomatják ki: Gyulai ezt bírál­ja meg (Zilahy Károly munkái, 1866). Zilahy iránya, mind a költői, mind a kritikusi, elhibázott, mert, úgymond, világfájdalmas költőként Vajdához szít, és mert az újabb költészet egyedüli, nagy képviselőjének a dalok Petőfijét tartja, ellenben „Arany János költészetét inkább a tanulmány, mint a terem­tő fantázia szülöttének” minősíti. Saját tragikumfelfogását is védi Zilahyéval szemben, hangoztatja: „Néha erényeink hozhatnak tragikai helyzetbe, nem azért, hogy nem voltunk eléggé erkölcsösek, hanem mert átléptük az okos­ság határait.” Újabb Jókai-kritikái ismét másneműek, részint a Dózsa-bírálat irányát folytatják, részint nem: indítékuk bár politikai, mondanivalójuk nemcsak az. Miután Jókai 1866-ban A Hon szerkesztőjeként Deák-ellenes, egység­front-bontó akcióba kezd, Gyulai csak az alkalmat lesi, hogy e „népszerű­séghajszolást” megróhassa. Jókai Virradóra című novellagyűjteménye (1868) s Politikai divatok című regénye (1862—63) alighogy megjelenik, nyomban leszögezi: „Az út, amelyen Jókai annyi öntetszéssel s a nagy tömeg tapsai között jár, nem az igazi művészeté.” Jókai „oly leleményes rendező, oly szemkápráztató díszletmester, hogy majd mindig tud valami hatást elő­idézni s a nagy tömeg obligát tapsai soha sem maradnak el” stb. (Jókai leg­újabb művei, 1869). Vicclapnak szánt gúnyversében ugyanígy vélekedik: „Ki­sült, amit nem vártunk, | Mutatja a hatás: | Rossz drámaíró voltál, | De jó komédiás” (Egy drámaíró politikusra, 1869). Mind­ekkor, mind később hangoztatja azt is, hogy Jókai szakmányba dolgozik, s így hovatovább „irodalmi industrialista” lesz; hogy bár elevenebb 212

Next