A magyar irodalom története 4. (Budapest, 1978)
A NEMZETI-POLGÁROSULT IRODALOM DIFFERENCIÁLÓDÁSÁNAK ELSŐ SZAKASZA: A KIEGYEZÉS UTÁNI ÉVTIZED - AZ ÉVTIZED ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE - 36. Eszmék és irodalmi irányzatok - A regény irányzatai
kozunk. Doktriner liberalizmusának túlságos biztonságérzete, módszerének lombikjellege s gyökértelensége azonban meggátolta őt is a hőn óhajtott realizmus megvalósításában s a népiesség nem kevésbé óhajtott túlhaladásában. Drámáiban, főképp vígjátékaiban azonban, a magyar liberalizmus fontos problémáit feszegette, s reális, a hazai viszonyokhoz illő feleletet adott reájuk. S hogy ez az epikai műfajválság és műfajkeresés, stílusváltás és stílusteremtés valóban a társadalompolitikai s szemléleti krízis közvetlen következménye volt, jól tanúsítja Jókai esete, Az arany ember példája. S azt is, hogy e tehetséges, műveltség s erkölcsi bátorság dolgában az irodalmi átlag fölött álló fiatalok valóban abba az irányba tapogatództak, melybe az adott körülmények között keresni lehetett a továbbhaladást, a megoldást vagy legalább egy ösvényét a továbbhaladásnak, egy részét a megoldásnak. Eszközeit és céljait vizsgálva, meglepően közel kerül ez a regény a fiatalok műveihez. Jókai életművében a Csataképekkel meg a Bujdosó naplójával rokon ez a regény, illetőleg a regény lényegi része, a „Senki szigete”. Melankólia, nosztalgia, zeneiség, idill és irónia, líraiság és személyes jelenlét, látomásszerűség és kijelentő expresszivitás jellemzi azokat is, ezt is. De itt az életérzés kifejezésének vágyával egyenrangú a meggyőződésnek a közléséé. Bármily különös és paradox: a szembenézés vágya Jókainak kevés művében volt oly őszinte, erőteljes és mély, mint ebben. S a lélektani elemzésnek igénye, a jellem, a személyiség alapos rajzának igénye is alig erősebb Jókai művészetében másutt, mint e romantikus regényében. S ez igény következtében egy személyes hitelű, lírai hangvételű Bildungsroman-féle születik, ötvöződve a társadalomkritika és társadalmi tanácsadás naiv-polgári műfajával, a robinzonáddal. Osztályával, osztálya kormányozta társadalmával szemben Jókai sohasem igyekezett ily erős distanciát teremteni, s annak eszményei helyett olyféle más eszményeket mutatni föl. S nem is sok olyan van művei között, melyben ennyi gondolkozásra, állásfoglalásra mozdító esztétikai energia volna, mint ebben. S mivel számára, alanyi s tárgyi körülményei következtében, olyféle más (jórészt ugyan csak virtuálisan létező) osztálypozíciók sem adódtak, mint Arany László vagy Toldy István számára, egy „társadalmon kívüli”, egy „társadalom előtti” pozícióról mondotta el bár keserű, de naiv kritikáját, mutatta föl bár humánus, ám gyermeki, rousseau-ianus eszményeit. A pénz, a tőkésedés fogalmától elválaszthatatlan liberális eszmevilág és távlatok iránti szkepszis, a szabadelvű érzület és biztonságérzet válsága mindenesetre, Jókai művészetében sehol sem mutatkozott meg intenzívebben s hitelesebben, mint e sokféle elemet ötvöző regényben. S ha mélyére nézünk, az ifjú Tolnai pályakezdő regényében, Az urakban is könnyű meglátni a liberális eszmevilág meg a műfajkeresés, a stílusváltás válságból keletkezett s az előbbiekével rokon jegyeket. Tolnai kétségtelenül beváltatlanul hagyta azokat a reményeket, melyeket éppen e regénye alapján lehetett tehetségéhez fűzni. A báróné ténsasszony bizonyosan érettebb alkotás, mint ez. Mégis, a műfaj-újulás jegyei abban nem játszanak oly fontos szerepet, mint ez első regényében. Tolnai igazában csak a perifériáján állt a nemesi-polgári liberális szemléletnek és műveltségnek. A válságot nem is belülről látta s élte át. Azt látta meg elsősorban, hogy a magában is bomló liberális polgári erkölcsiség miképp korrumpálja a vele kapcsolatba kerülő népi rétegek morális érzékét.