A magyar irodalom története 4. (Budapest, 1978)
A NEMZETI-POLGÁROSULT IRODALOM DIFFERENCIÁLÓDÁSÁNAK ELSŐ SZAKASZA: A KIEGYEZÉS UTÁNI ÉVTIZED - AZ ÉVTIZED ÍRÓI - 39. Tolnai Lajos - Szépprózájának általános jellemzése
Kisfiát is arra oktatja, hogy sem az emberektől, sem az égiektől nem várhatunk részvétet megpróbáltatásainkban. Most még sokkal melegebben érez Arany János iránt, mint későbbi cikkeiben; kifakad a mestert önérdekből sirató álbarátok ellen, azt kívánja hogy a feltámadt lángelme ostort fogjon rájuk. Paradox módon pillanatnyi enyhülést csak a szerettei halálán érzett megrendülés nyújt neki, s ilyenben van része aprócska leányának elhunytával (Iduna halálára) vagy ifjúkori barátjának, Dömötör Jánosnak friss sírhantja mellett állva (Dömötör János sírjánál, 1877). Lírai darabjait szemmel láthatólag inkább csak magának írta, s azok máig összegyűjtetlenül lappanganak korának folyóirataiban. Nemigen rokoníthatók az egykorúak stílustörekvéseivel: nem népiesek s nem romantikusak, de nem párhuzamosak a századvég kezdődő szimbolizmusával, hangulatköltészetével, természetfilozófiai tépelődéseivel sem. Puritán, éppen nem újszerű formájuk egy embertársaival meghasonlott lélek egyéni köntöse. Szépprózájának általános jellemzése Ha nem a részleteket nézzük, csak az egészet, arra a megállapításra jutunk, hogy Tolnainak voltaképpen kétféle írói stílusa van. Ez a két sílus fejlődésének más-más szakaszán bontakozott ki, de olykor egymás mellett is jelentkezett, jeléül annak, hogy emberi és írói magatartásának két alapvető lehetőségével állunk szemben. Az „egyik Tolnai” az 1884 előtti alkotásokban (Az ötforintos, 1867; A mostohaanya, 1872; Az urak, 1872; A szentistváni Kérycsalád, 1884; Dániel pap lesz, 1884—1885), s néhány későbbiben áll előttünk, míg a „másik” főként az erdélyi hajszák s a budapesti létküzdelem hatására jut szóhoz egész sor írásban (a legnevezetesebbek: A báróné ténsasszony, 1882; Az új főispán, 1885; A polgármester úr, 1885; Eladó birtokok, 1886; A rongyos, 1890; A mai Magyarország című novellaciklus, 1889; A sötét világ, 1894). Az „egyik” írói arc nyugodt, objektív, bár komorságra hajló. A művek középpontjában rokonszenves, de gyenge, önmagukkal küzdő alakok állnak, a környezetrajz s a társadalmi háttér megjelenítése rövidre fogott, az író figyelme elsősorban a főszereplők lelki fejlődésének árnyalt bemutatására irányul. Gazdag és fordulatos meseszövésről nincs szó, de egy helyben topogásról, törésekről és elnagyoltságról sem. A tónus mutat föl némi változatosságot, s a később oly egyeduralkodóvá növő szatirikus színezet még csupán szórványosan mutatkozik. Az „első” Tolnai meglepően közel van az ötvenes évek hazai realista kezdeményeihez, elsősorban Gyulaihoz (gondoljunk Gyulai Varjúszánjának és Az uraknak feltűnő párhuzamosságára), s ő is főként Dickens és Thackeray nyomán halad. A „másik” Tolnai egyénibb, csakhogy szertelenebb, egyenetlenebb, nemritkán kezdetlegesebb is. írói tárgyilagossága véget ért, közbeszól, vádol és védekezik, gyakorta megindító líraisággal. Főalakjai leginkább emberségükből kivetkőzött törtetők, néhány pozitív főhőse vértelen marad a szemmel láthatóan nagyobb lendülettel festett társadalmi háttér — a mocsár mellett. E mocsár, e hüllővilág látványa a művek lényege, a történet pillanatfelvételek sorozata a mocsárlakókról, míg a cselekmény erősen vázlatos