A magyar irodalom története 4. (Budapest, 1978)

A NEMZETI-POLGÁROSULT IRODALOM DIFFERENCIÁLÓDÁSÁNAK ELSŐ SZAKASZA: A KIEGYEZÉS UTÁNI ÉVTIZED - AZ ÉVTIZED ÍRÓI - 39. Tolnai Lajos - Szépprózájának általános jellemzése

Kisfiát is arra oktatja, hogy sem az emberektől, sem az égiektől nem vár­hatunk részvétet megpróbáltatásainkban. Most még sokkal melegebben érez Arany János iránt, mint későbbi cikkeiben; kifakad a mestert önérdekből sirató álbarátok ellen, azt kívánja hogy a feltámadt lángelme ostort fogjon rájuk. Paradox módon pillanatnyi enyhülést csak a szerettei halálán érzett megren­dülés nyújt neki, s ilyenben van része aprócska leányának elhunytával (Iduna halálára) vagy ifjúkori barátjának, Dömötör Jánosnak friss sírhantja mellett állva (Dömötör János sírjánál, 1877). Lírai darabjait szemmel lát­­hatólag inkább csak magának írta, s azok máig összegyűjtetlenül lappan­­ganak korának folyóirataiban. Nemigen rokoníthatók az egykorúak stílus­törekvéseivel: nem népiesek s nem romantikusak, de nem párhuzamosak a századvég kezdődő szimbolizmusával, hangulatköltészetével, természetfilozó­fiai tépelődéseivel sem. Puritán, éppen nem újszerű formájuk egy embertár­saival meghasonlott lélek egyéni köntöse. Szépprózájának általános jellemzése Ha nem a részleteket nézzük, csak az egészet, arra a megállapításra jutunk, hogy Tolnainak voltaképpen kétféle írói stílusa van. Ez a két sílus fejlődésé­nek más-más szakaszán bontakozott ki, de olykor egymás mellett is jelent­kezett, jeléül annak, hogy emberi és írói magatartásának két alapvető lehe­tőségével állunk szemben. Az „egyik Tolnai” az 1884 előtti alkotásokban (Az ötforintos, 1867; A mostohaanya, 1872; Az urak, 1872; A szentistváni Kéry­­család, 1884; Dániel pap lesz, 1884—1885), s néhány későbbiben áll előttünk, míg a „másik” főként az erdélyi hajszák s a budapesti létküzdelem hatására jut szóhoz egész sor írásban (a legnevezetesebbek: A báróné ténsasszony, 1882; Az új főispán, 1885; A polgármester úr, 1885; Eladó birtokok, 1886; A rongyos, 1890; A mai Magyarország című novellaciklus, 1889; A sötét világ, 1894). Az „egyik” írói arc nyugodt, objektív, bár komorságra hajló. A művek középpontjában rokonszenves, de gyenge, önmagukkal küzdő alakok állnak, a környezetrajz s a társadalmi háttér megjelenítése rövidre fogott, az író figyelme elsősorban a főszereplők lelki fejlődésének árnyalt bemutatására irányul. Gazdag és fordulatos meseszövésről nincs szó, de egy helyben topogás­­ról, törésekről és elnagyoltságról sem. A tónus mutat föl némi változatosságot, s a később oly egyeduralkodóvá növő szatirikus színezet még csupán szór­ványosan mutatkozik. Az „első” Tolnai meglepően közel van az ötvenes évek hazai realista kezdeményeihez, elsősorban Gyulaihoz (gondoljunk Gyulai Varjú­­szánjának és Az uraknak feltűnő párhuzamosságára), s ő is főként Dickens és Thackeray nyomán halad. A „másik” Tolnai egyénibb, csakhogy szertelenebb, egyenetlenebb, nem­ritkán kezdetlegesebb is. írói tárgyilagossága véget ért, közbeszól, vádol és védekezik, gyakorta megindító líraisággal. Főalakjai leginkább ember­ségükből kivetkőzött törtetők, néhány pozitív főhőse vértelen marad a szem­­mel láthatóan nagyobb lendülettel festett társadalmi háttér — a mocsár mellett. E mocsár, e hüllővilág látványa a művek lényege, a történet pilla­natfelvételek sorozata a mocsárlakókról, míg a cselekmény erősen vázlatos

Next