A magyar irodalom története 4. (Budapest, 1978)

A NEMZETI-POLGÁROSULT IRODALOM DIFFERENCIÁLÓDÁSÁNAK ELSŐ SZAKASZA: A KIEGYEZÉS UTÁNI ÉVTIZED - AZ ÉVTIZED ÍRÓI - 39. Tolnai Lajos - Szépprózájának kibontakozása

és bizonytalan körvonalú marad. A jellemrajzokra az író alapvetően szatirikus irányzata nyomja rá a bélyegét: a figurák több vonatkozásban nyers, torz­­képszerű vonásokkal ábrázoltak, egy tőről fakadtak, igen gyakran egyenesen sematikusak. Oly szatíra ez, amely a komikumot nem ismeri, mint ahogy hiányzik belőle a humor és tréfálkozás hangja is. Tónus­váltásról ezúttal csak ritkán lehet szó, a szatíra korbácsa legfeljebb egy-két szokványos idilli jele­net idejére pihen. Az egyes műveket nem fűzi egymáshoz szorosabb szál, csak néhány kulcsregényalak (Szorítsd László és társai) tér vissza, az olvasó nem nagy örömére. A „másik” Tolnai portréjának kedvezőbb árnyalatairól se feledkezzünk meg. Néhány esztétikai minőséggel — így kivált a szatirikussal, groteszk-komikus­sal, a rút és sivár beállítással — nagy biztonsággal bánik, e lapokon érezzük stílusának megragadó, állásfoglalásra késztető expresszív hatalmát. (Külö­nösen A báróné ténsasszony bővelkedik a jó példákban, gondoljunk pl. az Egy éjszaka a szép kun földön című fejezetére.) Ekkor lesz művészetének szélesebb társadalmi távlata, valamiféle töredékes reformszándék is ez idő tájt érlelődik meg benne. Szépprózájának kibontakozása A kiegyezés évében egyszerre két novelláskötettel (Életképek, Tolnai Lajos beszélyei) és egy, a Kisfaludy Társaságtól kiadott regénnyel lépett a közönség elé (A nyomorék). Nagy művészi forradalmat egyik sem ígért, de tehetsé­gét és korszerű tájékozódását — kivált az elbeszélések nyomán — min­­denkinek el kellett ismernie. A sok „beszély” közül említsük meg első pró­záját, az Arany tetszését is megnyerő A lutris mestert, (1862), amely — Gyulai­nál s a fiatal Tolnainál nem egyedülálló téma — egy elhatalmasodó rögeszme rajzát adja, s Az ötforintost. Ez utóbbi hőse egy jószándékú, jelentéktelen kishivatalnok, aki bankóhamisítással akar kilábolni a családi nyomorúságból, de rajtaveszt s végül öngyilkosságba menekül. A főhős plasztikus lélekáb­­rázolása mellett feltűnik a családi környezet — titkon aggódó feleség, nagyra­­látó, uralkodó anyós — biztos festése, s néhány gazdaságosan megválasz­tott jelenetben bepillanthatunk a falusi úriemberek élősdiségébe, apró kártya­­botrányaiba. Az az író, aki később az elesetteket fojtogató maffiákat és kíméletlen strébereket írja le, most még elsősorban magukra az elesettekre tekint, ők pár évvel későbbi elbeszélésének A mostohaanyának (1872) főszerep­lői is. Nem a szegénység szorongatja itt az embereket, inkább a betegség, az apró megbántások­ból a szívre kérgesedő sértődöttség és fásultság. A kortársak szerint Tolnai édesanyja érzésvilágából, rejtett családi harcaiból merítette a témát, de bárhogy volt is, sokatmondó az együttérzés, mellyel egy gazdag és tiszta, ám simulékonyság híján megkeseredő női lélekről beszél. E beleélő készség is bizonyítja, hogy kezdetben többet tudott az asszonyok lelki életéről, mint sablonos szerelmeseket mintázó későbbi éveiben. Első, kevéssé sikerült regényében is azzal a témával foglalkozik, mely egész életén végigkíséri, a birtokos nemesség hanyatlásával. Ábrázolásából kitetszik, hogy maga az osztály a pusztulás legfőbb oka, mert nem akar szakítani pazarló életmódjával, dologtalan élősdiségével. A nyomorék tönkre-

Next