A magyar irodalom története 4. (Budapest, 1978)
A NEMZETI-POLGÁROSULT IRODALOM DIFFERENCIÁLÓDÁSÁNAK ELSŐ SZAKASZA: A KIEGYEZÉS UTÁNI ÉVTIZED - AZ ÉVTIZED ÍRÓI - 39. Tolnai Lajos - Szépprózájának kibontakozása
és bizonytalan körvonalú marad. A jellemrajzokra az író alapvetően szatirikus irányzata nyomja rá a bélyegét: a figurák több vonatkozásban nyers, torzképszerű vonásokkal ábrázoltak, egy tőről fakadtak, igen gyakran egyenesen sematikusak. Oly szatíra ez, amely a komikumot nem ismeri, mint ahogy hiányzik belőle a humor és tréfálkozás hangja is. Tónusváltásról ezúttal csak ritkán lehet szó, a szatíra korbácsa legfeljebb egy-két szokványos idilli jelenet idejére pihen. Az egyes műveket nem fűzi egymáshoz szorosabb szál, csak néhány kulcsregényalak (Szorítsd László és társai) tér vissza, az olvasó nem nagy örömére. A „másik” Tolnai portréjának kedvezőbb árnyalatairól se feledkezzünk meg. Néhány esztétikai minőséggel — így kivált a szatirikussal, groteszk-komikussal, a rút és sivár beállítással — nagy biztonsággal bánik, e lapokon érezzük stílusának megragadó, állásfoglalásra késztető expresszív hatalmát. (Különösen A báróné ténsasszony bővelkedik a jó példákban, gondoljunk pl. az Egy éjszaka a szép kun földön című fejezetére.) Ekkor lesz művészetének szélesebb társadalmi távlata, valamiféle töredékes reformszándék is ez idő tájt érlelődik meg benne. Szépprózájának kibontakozása A kiegyezés évében egyszerre két novelláskötettel (Életképek, Tolnai Lajos beszélyei) és egy, a Kisfaludy Társaságtól kiadott regénnyel lépett a közönség elé (A nyomorék). Nagy művészi forradalmat egyik sem ígért, de tehetségét és korszerű tájékozódását — kivált az elbeszélések nyomán — mindenkinek el kellett ismernie. A sok „beszély” közül említsük meg első prózáját, az Arany tetszését is megnyerő A lutris mestert, (1862), amely — Gyulainál s a fiatal Tolnainál nem egyedülálló téma — egy elhatalmasodó rögeszme rajzát adja, s Az ötforintost. Ez utóbbi hőse egy jószándékú, jelentéktelen kishivatalnok, aki bankóhamisítással akar kilábolni a családi nyomorúságból, de rajtaveszt s végül öngyilkosságba menekül. A főhős plasztikus lélekábrázolása mellett feltűnik a családi környezet — titkon aggódó feleség, nagyralátó, uralkodó anyós — biztos festése, s néhány gazdaságosan megválasztott jelenetben bepillanthatunk a falusi úriemberek élősdiségébe, apró kártyabotrányaiba. Az az író, aki később az elesetteket fojtogató maffiákat és kíméletlen strébereket írja le, most még elsősorban magukra az elesettekre tekint, ők pár évvel későbbi elbeszélésének A mostohaanyának (1872) főszereplői is. Nem a szegénység szorongatja itt az embereket, inkább a betegség, az apró megbántásokból a szívre kérgesedő sértődöttség és fásultság. A kortársak szerint Tolnai édesanyja érzésvilágából, rejtett családi harcaiból merítette a témát, de bárhogy volt is, sokatmondó az együttérzés, mellyel egy gazdag és tiszta, ám simulékonyság híján megkeseredő női lélekről beszél. E beleélő készség is bizonyítja, hogy kezdetben többet tudott az asszonyok lelki életéről, mint sablonos szerelmeseket mintázó későbbi éveiben. Első, kevéssé sikerült regényében is azzal a témával foglalkozik, mely egész életén végigkíséri, a birtokos nemesség hanyatlásával. Ábrázolásából kitetszik, hogy maga az osztály a pusztulás legfőbb oka, mert nem akar szakítani pazarló életmódjával, dologtalan élősdiségével. A nyomorék tönkre-