A magyar irodalom története 4. (Budapest, 1978)
A NEMZETI-POLGÁROSULT IRODALOM DIFFERENCIÁLÓDÁSÁNAK ELSŐ SZAKASZA: A KIEGYEZÉS UTÁNI ÉVTIZED - AZ ÉVTIZED ÍRÓI - 39. Tolnai Lajos - Szépprózájának kibontakozása
őt csak az első generáció ijesztő fantoma kísérti, akárcsak Jókait a Bachkorszak alatt (A régi jó táblabírák Krénfy Adolfja) vagy Szabó Dezsőt egész pályáján. Ifjúsága nyomasztó élményének először Az urakban (1872) ad hangot, amely egy dunamenti faluba vezet az önkényuralom idején. Mezőmihályfalva polgárosodik, sörgyárat kap és hivatalokat, gazdag parasztjai idegen főtisztviselők családjába házasítják be gyermekeiket. A parasztság e torz fölemelkedése csak tragédiához vezethet: Bokrosnét meg a könnyelműbbik fiát, Sándort, nemcsak vagyonukból, de erkölcsükből és magyarságukból is kiforgatják Vidlicsek Vencelék. A helyes utat a másik Bokros fiú járja, aki kereskedéssel, vállalkozással tör ki a megmerevedett faluközösségből, a szegény értelmiséggel fog kezet, papleányt vesz feleségül. Gyulai óta többen szemére vetették Tolnainak, hogy erősen túloz, amikor majd az egész falut a Bach-huszárok hívének, talpnyalójának festi. Mindez nagyon is igaz, e tendenciát csak az menti, hogy az író ily fojtogatóan keserű orvossággal akarta kigyógyítani nemzetét a közelmúlt önáltató és veszélyes megszépítéséből. Bokrosné a legmonumentálisabb Tolnai-hős, abban egyedülálló, hogy méreteit nem a szatíra látásmódja növeli meg, ezért nem is maradéktalanul gonosz, hanem vívódva lép rá a rossz útra, s a befejezés során van benne valami Kemény Zsigmond özvegy Tarnóczynéjából is. Sorsa szánalmat és félelmet kelt egyszerre, amint azt a tragikus hőstől már Arisztotelész megkívánta. Gyulai bírálata nemcsak hibáztatott, hanem azt is kiemelte, hogy mennyi „élet és szív lüktet” a Bokros András szerelmét elbeszélő részletekben, s ezt az ítéletét ma is magunkévá tehetjük. Ám a megkapó idill kedvéért nem borul fátyol a faluközösség rideg társadalmi szabályaira, amelyekbe a fiatal pár lépten-nyomon beleütközik. A „másik” írói arc először a marosvásárhelyi életszakasz végén tűnik elénk A báróné ténsasszony lapjain (1882): a gúny, a gyilkos irónia benne sokkal nagyobb teret kap, mint az eddig ismertetett munkákban, ám a pesti alkotásainak pamfletszerű, kulcsregényes vonásai nélkül, úgyhogy a Báróné ténsasszonyt joggal nevezhetnénk két stílusa sikerült szintézisének is: párja, kiteljesedése az uraknak. Háttere itt is az önkényuralom s a magyar társadalom meggyávulása, de ítélete árnyaltabb, igazságosabb a korábbinál. Nemcsak Bachék cinkosait mutatja be, hanem az alföldi városka zsarolt és botoztatott mesterembereit, a naivul Kossuth-váró öregeket is. És ami a legfőbb: felismeri, hogy a hazafias középrétegek voltaképpen nem az elnyomás alatt vesztettek talajt, hanem az 1859 utáni rövid látszat-alkotmányosság idején, — ekkor tévesztett meg sokakat az egykori Bach-kreatúrák hízelgése, demagóg pálfordulása. E fajta díszpéldánya dr. Schwindler Gusztáv, Tolnai egyik legsikerültebb karrierista típusa. Nem ellenkező előjelű Jókai-hérosz, mint legtöbb testvére, nem is csak pénz- és hatalomvágy mozgatja; szinte Móriczra emlékeztetők az első jelenetek, amikor a „szép Gusztit” az elhagyott alföldi város elhanyagolt hivatalnok-asszonyai fülledt vágyakkal rajzzák körül. Sikerei sem rögtönösek: a renegát kerületi főnök kezdetben hiába erőszakolja leánya házasságát vele, Vilma ellenkezésén szándéka hajótörést szenved. Egy pillanatra azt remélheti az olvasó, hogy a szerző még szemléletének alapvető drámaiatlanságán is győzedelmeskedik, és konfliktust teremt Vilma meg Schwindler