A magyar irodalom története 4. (Budapest, 1978)
A NEMZETI-POLGÁROSULT IRODALOM DIFFERENCIÁLÓDÁSÁNAK ELSŐ SZAKASZA: A KIEGYEZÉS UTÁNI ÉVTIZED - AZ ÉVTIZED ÍRÓI - 39. Tolnai Lajos - Szépprózájának kibontakozása
között. Ebből azonban semmi sem lesz, s a történet a közepétől kezdve erősen esik: magán- és közélet összefüggései elhalványulnak, a Vilma — Bella—Márton Sándor szerelmi háromszög érzelmességbe, jókaias romantikába fül, s a regény színpadán csupa óriásra növesztett szélhámos ágát. Az elámított kunok egykori nyúzóikat választják meg koronázási követnek, a rajz lázítóan brutális karikatúrába fordul: „Szeretnék egy kunnak a nyakán menni föl Pestre” — nyilatkozik meg Schwindlernek kenyeres pajtása. „Kaphatsz jó pénzért eleget” — így a válasz. „De hogy Pestig korbácsolhatnám is. Te Guszti, vérig korbácsolhatnám.” A nagy harácsolok arcképcsarnoka ezzel korántsem ér véget, sőt az író újszerű viszonyok közé állítja e lassan már megmerevedő típusát: a háttér ezentúl a kiegyezéses társadalom, a törtetők az ország korábbi uraival, a fogyó birtokú nemességgel is szövetségre lépnek, habár a kapcsolatot kezdetben mindkét fél gyanakvóan szemléli. A nagyra méretezett keretek közé azonban a korábbiaknál jóval kuszább kompozíció, kétesebb értékű motívumanyag kerül. Az orgazdából és uzsorásból lett kutyabőrös Clemens János nyersebb, kevésbé intellektuális egyéniség Schwindlernél. Feltámadnak benne a dinasztikus vágyak, családját a jövőben is Téglavár élén szeretné tudni: terve az, hogy fia, a diplomás ügyvéd Szendeffy, régi úricsaládjába nősüljön. Szándéka meghiúsultával ő maga vesz dzsentri-leányt feleségül, azonban gyors emelkedése egy lélektanilag elképzelhetetlen fordulat miatt váratlanul megszakad (Eladó birtokok, 1886), így hiába barangolták be Clemensékkel a nagyrészt igen jól megfestett Tolna megyei kúriákat — az írói eredmények ily elsietett befejezéssel szétforgácsolódnak. Korábban is zavaró jelenségekre bukkanunk: Pestre visszatérve nyugtalan hajszában dolgozott az író, s ez személyeskedő indulatával együtt gyakorta kárára vált alkotásainak. A Clemens-leány sorsának sokat ígérő bemutatása helyett Tolnai hirtelen ponyvaelemekhez nyúl: a dúsgazdag Clemens Jánost kisszerű marhalopásokba keveri, a New Yorkba szökött Szendeffyt meg feleségével együtt Sue-re emlékeztető helyzetekbe hozza (őrültek háza, elvetemült kéjenc támadása stb.). Ezúttal is kitűnik, hogy Tolnai tehetsége aránylag szűk körben mozog, s közvetlen élmény híján írása szárnyaszegett marad: bűnügyi vonatkozásai többnyire kívül maradnak az irodalmiság határán, romantikus mozzanatai — amint ezt már Vilma „fehér házassága” (A báróné ténsasszony) felvillantotta — nélkülözik a valódi átélést. Említett műveiben rajzolt egy-egy rokonszenves hőst, például az ifjú Clemenst, azaz Szendeffyt, ám nem ruházta fel őket saját vonásaival, s inkább csak epizódszerepeket bízott rájuk. A nyolcvanas évek derekán két regényt bocsátott ki, középpontjukban a közélet megtisztítására törő férfiakkal, A polgármester urat (1885) meg Az új főispánt (1885). Tarczali Tamás, a kisvárosi elöljáró és Fekete Ézsau egyaránt szegénysorból jöttek, de nem akartak lekötelezettjei lenni sem a polgárnak, sem a mágnásnak, legkevésbé a dzsentrinek. Az eddigiek alapján nem csodálkozhatunk azon, hogy megfogható politikai programjuk igen sovány, átfogóbb reformjavaslataik nincsenek. Annál puritánabb erkölcsbírák, saját életük lesz tükre a szorgalomnak, közéleti tisztaságnak, áldozatkészségnek.