Magyar Jogász, 1877 (2. évfolyam, 150-300. szám)

1877-10-14 / 237. szám

Második évfolyam 1877. 237. sz. Budapest, vasárnap, október 14.­­ „MAGYAR JOGÁSZ“­­ megjelen­t­­ minden nap, hétfőt kivéve, Hirdetések: Előfizetési ár : Egész évre ... 15 frt. — [ 1 Fél évre .... 7 „ 50­­ ] Negyed évre . . . „ — | MAGYAR JOGÁSZ JOGI ÉS KÖZIGAZGATÁSI NAPILAP A MAGYARORSZÁGI ÜGYVÉDI KAR EGYETEMES KÖZLÖNYE. Szerkesztőség­i és kiadó­­­hivatal: Sip.c3.a,pest,­­ V. Erzsébet tér 14. sz. II. em., a hová a lap szellemi részét­­ illető közleményeken kivül, s az előfizetési s hirdetési di­­j­jak, nemkülönben a beigta­­tandó hirdetmények is kü­l­­­­dendők. — Kéziratok csak­­ ismert kezektől fogadtat­nak el. . Egy hatodhasábos petitsor egy-­­­szeri hirdetéséért 19 kr., kétszer £ 16 kr., és többszöri hirdetéséért­­­­ 13 kr., minden beigtatásnál. A­­ Megyei domestica. Midőn e fontos kérdés megoldása körül eszméinknek kifejezést adni törekszünk, a foga­lom tisztázásának szüksége miatt, előre is értesítjük olvasóinkat, hogy e nagy politikai s pénzügyi föladványt, az önkormányzati törvényhatóságok három fő factorának számbavételével fogjuk tár­gyalni. E factorok: a megye, a község, s a törvényhatósági joggal föl­ruházott városok. Arra nézve, hogy mindezen autonóm testületek külön, önálló „domestikát“ , il­letőleg házipénztárt bírhasson, előreláthatólag, megannyi pénzügyi-politikai módozatokra lesz szükség. Más tekintetek és körülményekről van ez föltételezve, a megyék, mint­­államigazgatási főközvetítők , más a törvényhatósági joggal föl­ruházott városok és ismét más, a kis és nagy községekre nézve. Ha az elsőnél az államadók rendszere, a másodiknál a nagy és gazdag vá­ros vagyoni állása s jövedelmi forrásai szolgál­nak directívumul, úgy a kis és nagy községek­nél egészen más s különböző oly rendszerek és érdekek veendők tekintetbe, melyek legalkalma­sabbak arra, hogy a „domestica” intézmé­nye mindhárom államtestületi önjogosult körben meghonosíttathassék. Nem téveszthető szem elől ama tényigazság, hogy a megyék, városok, kis és nagy községek, a vagyonos és szegény, a túlnyomólag műiparosokból vagy földművelőkből álló autonóm corporátióknak egymástól oly­annyira különböző helyzetük­ van, hogy mindazon po­litikai testületeket egy és ugyanazon feladatkör­nek békéiba szorítni, a legnagyobb képtelenség volna. Ezek szerint a szervezendő „domesti­­k­á­k­n­a­k“ is különböző alapföltételekkel kell bírniok. Mielőtt ezeket az alapföltételeket egyenkint föltüntetnék, reméljük s föltesz­­szük, hogy t. olvasóink e cím alatt „domes­tica“ nem keresnek valami vonatkozást arra a régibb intézményre, mely e név alatt hazánkban 1848. előtt is létezett. A „domestica“ említése ma már azért sem sértheti a magyar közérzületet, mert, ha­bár az egykori adózó néposztály hazánkban, — te­kintve ugyanazon időkben, valamint utóbb más európai államok adókulcsát,a túlterheltetésről nem panaszoskodhatott, az 1847/8-diki pozsonyi or­­szágyűlés, az adóközösség szent elvének kimon­dása által, nemcsak a magyar nemesség alkot­­mányszerü kiváltságairól önként s minden külső erőtetés nélkül lemondott, hanem egyszersmind azáltal lehetővé tette, hogy ezentúl Magyar­­ország nemzetgazdasági s kulturai szempontból hosszas álmai közben nagyon is összegyűlt szük­ségeink kielégítésére, adóalakban aránylag fel­osztva, évenként nagyobb összeget fordíthasson. Régibb időkben a „domestica“ azt az adóösszeget fejezte ki, mely az ország közigaz­gatási költségeinek fedezésére kizárólag a nem nemes osztály által viseltetett, s a munici­­pális szerkezetnél fogva a megyék által kezel­t él­vén, évenkint körülbelől öt millió pengő írtra rúgott, s a katonai, vagyis országos adóval ösz­­szesen kerek summában tíz millió pengő frtnyi alaptőkét képezett. Ma nem épen jelentékeny, de tetemes összeget képviselt ez akkor, midőn az országkormányzat exigentiai is nagyon szerények valának. Nem a befizetett összeg mennyisége, hanem különösen azért nem volt s nem is lehe­tett ezen „domestica” soha népszerű, mivel kizárólag a röghöz ragadt szegény nép zsírjá­ból s könyeiből folyt össze. Ma már más situa­­tiónak örvendünk, s más talajon építkezhetünk. Nemcsak az 1848-ki katastropha után, köz­vetlenül, de főleg 1861 óta minden tekintetben megváltozott a helyzet. Az ország vagyonossága, mind a lefolyt dúló nagy háborúk s elemek pusztításai, mind a forgalomban levő tőkék meg­semmisülése által rendkívül való csapásokat s erővesztést érez az egész ország; tartozásai s terhei pedig az új rendszer és új intézmények igé­­­nyeivel aránytalanul megszaporodtak. Csak most kezdjük igazán érezni, hogy nagyon szép ugyan az alkotmányos szabadság, de valóban drága is. Mindazok, kik a tények, idők és körülmé­nyek hatalmát méltányolni tudják s képesek; kiknél kislelkűséggel járó öngyötrődés nem száll harcra a belátással; kiket valódi kulturális ösz­tönök vezérelnek, illeszkednek a létező viszo­nyokhoz, mint okos s a jobb jövőre is törekvő polgárok; de epedve néznek egyszersmind oly in­tézmények elé is, melyek a jövedelem teremtő tehetségeket, az újabb alakulások és alkotások nyomán mindinkább emelkedő adtóteherrel arányba és egyensúlyba hozzák. Kétségtelen s máris köz­­meggyőződés, hogy egyik hatalmas hipomod­iá­­nál fognak e célra szolgálni a törvényható­sági házi pénztárak; de nagy és ke­­kérdés, mi módon, mily eszközökkel? Qua ra­­tioni, quibus auxiliis? Mindaddig, mig pénzügyi „deficit“-eink dagálya apadásra nem fordul, hiú Optimismus azt remélni s várni, hogy törvényhozásunk az 1870: 42-ik t. c. (90. §.) által tett ama szép ígéretét egyhamarjában beválthassa: mikép a föld-, ház-, jövedelem és személyes kereseti adó­kat oly mérvben leszállíthassa, hogy ezáltal mintegy új források nyílhassanak a törvényha­tósági önálló pénztárak megalapíthatására. Ez csak újabb pót­adók által volna eszközölhető,­­ de ily pótadók megteremtésére az államadók jelen rendkívül való magassága fokozást már sem tűr. Vannak, kik ekként is vélekednek. Mindannnak elkerülésére, hogy a magyar­­országi elhalaszthatlan reformok s önkormány­zati beruházások úgy létesíttessenek, hogy egyik törvényhatóság, megye vagy község a másiknak terhére ne legyen,­­ mindazért, hogy reformok és szükségletek miatt az államkincstár normá­lis állapota ne zavartassák meg, évenként külön országos adó vettetnék ki s az, mint például a létező közalapítványok a reájuk esendő hányad­nak megyék szerint való kivetésével, az állam­­kormány felügyelete alatt, ugyancsak a megyék által kezeltetnének s fordíttatnának azon speciális célokra, melyeket a megyei önkormányzat bárhol követel. Hogy ezen nézeteket még kevésbé oszthatjuk, érthető s indokolt lesz azon meggyőződésünkből, miszerint a nemzet újabb adónemeket elvállalni s viselni máris erőtlen, s jelen túlterheltetése miatt is annyira el van csüggedve, hogy kész inkább örökre lemondani a megyei házipénztárak eszmé­jéről, semhogy azokat ily áron vásárolja meg. Nem az adók újabb szaporításában s nem is azok fokozásában kell tehát azt a panacaeát keresni, mely a megyei dom­es­tie­át létrehozhatja, ha­nem ha már csakugyan semmi más biztosabb és könnyebb eszköz nem mutatkoznék, oly pénzügyi műveletekben, melyek állami, törvényhatósági s községi adórendszerünk gyökeres reformjának kö­vetkezményeiben, önként vezetnének oly forrá­sokhoz, melyekből a megyei domestica is életerőt nyehetne. Tekintve a törvényhatósági adórendszer tar­talmát, annak mikénti szabályozása azon nagyje­lentőségű vitakérdés eldöntésétől függ, hogy az egyes autonóm hatóságok és községek megadóz­tatása eltérő alapra fektettessék-e az állami adó­rendszertől, vagy pedig az állami és községi adó­rendszer egysége fogadtassák el? Sokan ugyanis azt sürgetik, hogy a megye és község az állami adóktól függetlenül és önállóan érvénye­sítse önadóztatási jogát; mások ellenben azt kí­vánják, hogy a megyei adók az állami adók ma­gasságához arányosítva, pótadók alakjában ro­vassanak ki s az igy behajtott pótadók képezzék min­den megyének a maga külön domesticáját. A gyakor­latban mindkét rendszerrel találkozunk. Fran­ciaországban, Ausztriában, hazánkban Bajorországban, Würtenbergben és Badenben a pót­a­dózás. Angliában és Szászországban az önálló hatósági és községi adórendszer honos. Porosz­orsz­ágban csak öt város szed pótadókat, a többi város és törvényhatóságban önálló és pedig legtöbb helyütt a fokozatos — progressiv — megadóztatás van érvényben. A tartományi, kerü­leti , illetőleg megyei adók, itt is az állami adók aránya szerint vettetnek ki és egy legújabb tör­vényjavaslat a községekben is szintén a pótadók behozatalát vette célba. Egyenként tekintve e rendszerek bármelyi­két az alkalmazásban mindegyiknek van bizonyos előnye és van hátránya. A német nemzet­gazdák kilencedik ülése Hamburgban azon elvi jelentő­ségű nézetét fejezvén ki, hogy az állami és hely­­hatósági célok lényeges különbözőségénél fogva, az állami, törvényhatósági s községi adóztatás azonosítása nem igazolható, miért is különösen ez utóbbi adók elve és felosztási mérve azon céltól függ, melyre az illető adó fordittatik. Mások a pótadók rendszere mellett harcol­nak s kimutatják, hogy e rendszer inkább felel meg a helyhatóságok függetlenségének s önigazgatási szellemének. Egy harmadik iskola a két adórend­szer együttes alkalmazását sürgeti, de feltétel gyanánt az állami adók előleges berendezésének alapján. Ez esetben a hozadékadó képezné a súlypontot, honnan valamint az állami úgy a helyhatósági érdekek is megoltalmazhatók — sőt fejleszthetők lennének. Mi nem bánjuk, bármelyik utat követendi is törvényhozásunk vagy kormányunk, csak induljon meg már valamelyik uton, mert száz út vezet ugyan Rómába, de aki nem mozdul, még­sem jutand oda soha! Fiat applicatio. Budapest, okt. 13. A képviselőház mai ülésén a szeszadó tör­vényjavaslat tárgyalását folytatták. Az ülés végén Simonyi Ernő interpellálta az igazságüg minisz­

Next