Magyar Jogász, 1877 (2. évfolyam, 150-300. szám)
1877-10-14 / 237. szám
Második évfolyam 1877. 237. sz. Budapest, vasárnap, október 14. „MAGYAR JOGÁSZ“ megjelent minden nap, hétfőt kivéve, Hirdetések: Előfizetési ár : Egész évre ... 15 frt. — [ 1 Fél évre .... 7 „ 50 ] Negyed évre . . . „ — | MAGYAR JOGÁSZ JOGI ÉS KÖZIGAZGATÁSI NAPILAP A MAGYARORSZÁGI ÜGYVÉDI KAR EGYETEMES KÖZLÖNYE. Szerkesztőségi és kiadóhivatal: Sip.c3.a,pest, V. Erzsébet tér 14. sz. II. em., a hová a lap szellemi részét illető közleményeken kivül, s az előfizetési s hirdetési dijjak, nemkülönben a beigtatandó hirdetmények is küldendők. — Kéziratok csak ismert kezektől fogadtatnak el. . Egy hatodhasábos petitsor egy-szeri hirdetéséért 19 kr., kétszer £ 16 kr., és többszöri hirdetéséért 13 kr., minden beigtatásnál. A Megyei domestica. Midőn e fontos kérdés megoldása körül eszméinknek kifejezést adni törekszünk, a fogalom tisztázásának szüksége miatt, előre is értesítjük olvasóinkat, hogy e nagy politikai s pénzügyi föladványt, az önkormányzati törvényhatóságok három fő factorának számbavételével fogjuk tárgyalni. E factorok: a megye, a község, s a törvényhatósági joggal fölruházott városok. Arra nézve, hogy mindezen autonóm testületek külön, önálló „domestikát“ , illetőleg házipénztárt bírhasson, előreláthatólag, megannyi pénzügyi-politikai módozatokra lesz szükség. Más tekintetek és körülményekről van ez föltételezve, a megyék, mintállamigazgatási főközvetítők , más a törvényhatósági joggal fölruházott városok és ismét más, a kis és nagy községekre nézve. Ha az elsőnél az államadók rendszere, a másodiknál a nagy és gazdag város vagyoni állása s jövedelmi forrásai szolgálnak directívumul, úgy a kis és nagy községeknél egészen más s különböző oly rendszerek és érdekek veendők tekintetbe, melyek legalkalmasabbak arra, hogy a „domestica” intézménye mindhárom államtestületi önjogosult körben meghonosíttathassék. Nem téveszthető szem elől ama tényigazság, hogy a megyék, városok, kis és nagy községek, a vagyonos és szegény, a túlnyomólag műiparosokból vagy földművelőkből álló autonóm corporátióknak egymástól olyannyira különböző helyzetük van, hogy mindazon politikai testületeket egy és ugyanazon feladatkörnek békéiba szorítni, a legnagyobb képtelenség volna. Ezek szerint a szervezendő „domestikáknak“ is különböző alapföltételekkel kell bírniok. Mielőtt ezeket az alapföltételeket egyenkint föltüntetnék, reméljük s fölteszszük, hogy t. olvasóink e cím alatt „domestica“ nem keresnek valami vonatkozást arra a régibb intézményre, mely e név alatt hazánkban 1848. előtt is létezett. A „domestica“ említése ma már azért sem sértheti a magyar közérzületet, mert, habár az egykori adózó néposztály hazánkban, — tekintve ugyanazon időkben, valamint utóbb más európai államok adókulcsát,a túlterheltetésről nem panaszoskodhatott, az 1847/8-diki pozsonyi országyűlés, az adóközösség szent elvének kimondása által, nemcsak a magyar nemesség alkotmányszerü kiváltságairól önként s minden külső erőtetés nélkül lemondott, hanem egyszersmind azáltal lehetővé tette, hogy ezentúl Magyarország nemzetgazdasági s kulturai szempontból hosszas álmai közben nagyon is összegyűlt szükségeink kielégítésére, adóalakban aránylag felosztva, évenként nagyobb összeget fordíthasson. Régibb időkben a „domestica“ azt az adóösszeget fejezte ki, mely az ország közigazgatási költségeinek fedezésére kizárólag a nem nemes osztály által viseltetett, s a municipális szerkezetnél fogva a megyék által kezelt élvén, évenkint körülbelől öt millió pengő írtra rúgott, s a katonai, vagyis országos adóval öszszesen kerek summában tíz millió pengő frtnyi alaptőkét képezett. Ma nem épen jelentékeny, de tetemes összeget képviselt ez akkor, midőn az országkormányzat exigentiai is nagyon szerények valának. Nem a befizetett összeg mennyisége, hanem különösen azért nem volt s nem is lehetett ezen „domestica” soha népszerű, mivel kizárólag a röghöz ragadt szegény nép zsírjából s könyeiből folyt össze. Ma már más situatiónak örvendünk, s más talajon építkezhetünk. Nemcsak az 1848-ki katastropha után, közvetlenül, de főleg 1861 óta minden tekintetben megváltozott a helyzet. Az ország vagyonossága, mind a lefolyt dúló nagy háborúk s elemek pusztításai, mind a forgalomban levő tőkék megsemmisülése által rendkívül való csapásokat s erővesztést érez az egész ország; tartozásai s terhei pedig az új rendszer és új intézmények igényeivel aránytalanul megszaporodtak. Csak most kezdjük igazán érezni, hogy nagyon szép ugyan az alkotmányos szabadság, de valóban drága is. Mindazok, kik a tények, idők és körülmények hatalmát méltányolni tudják s képesek; kiknél kislelkűséggel járó öngyötrődés nem száll harcra a belátással; kiket valódi kulturális ösztönök vezérelnek, illeszkednek a létező viszonyokhoz, mint okos s a jobb jövőre is törekvő polgárok; de epedve néznek egyszersmind oly intézmények elé is, melyek a jövedelem teremtő tehetségeket, az újabb alakulások és alkotások nyomán mindinkább emelkedő adtóteherrel arányba és egyensúlyba hozzák. Kétségtelen s máris közmeggyőződés, hogy egyik hatalmas hipomodiánál fognak e célra szolgálni a törvényhatósági házi pénztárak; de nagy és kekérdés, mi módon, mily eszközökkel? Qua rationi, quibus auxiliis? Mindaddig, mig pénzügyi „deficit“-eink dagálya apadásra nem fordul, hiú Optimismus azt remélni s várni, hogy törvényhozásunk az 1870: 42-ik t. c. (90. §.) által tett ama szép ígéretét egyhamarjában beválthassa: mikép a föld-, ház-, jövedelem és személyes kereseti adókat oly mérvben leszállíthassa, hogy ezáltal mintegy új források nyílhassanak a törvényhatósági önálló pénztárak megalapíthatására. Ez csak újabb pótadók által volna eszközölhető, de ily pótadók megteremtésére az államadók jelen rendkívül való magassága fokozást már sem tűr. Vannak, kik ekként is vélekednek. Mindannnak elkerülésére, hogy a magyarországi elhalaszthatlan reformok s önkormányzati beruházások úgy létesíttessenek, hogy egyik törvényhatóság, megye vagy község a másiknak terhére ne legyen, mindazért, hogy reformok és szükségletek miatt az államkincstár normális állapota ne zavartassák meg, évenként külön országos adó vettetnék ki s az, mint például a létező közalapítványok a reájuk esendő hányadnak megyék szerint való kivetésével, az államkormány felügyelete alatt, ugyancsak a megyék által kezeltetnének s fordíttatnának azon speciális célokra, melyeket a megyei önkormányzat bárhol követel. Hogy ezen nézeteket még kevésbé oszthatjuk, érthető s indokolt lesz azon meggyőződésünkből, miszerint a nemzet újabb adónemeket elvállalni s viselni máris erőtlen, s jelen túlterheltetése miatt is annyira el van csüggedve, hogy kész inkább örökre lemondani a megyei házipénztárak eszméjéről, semhogy azokat ily áron vásárolja meg. Nem az adók újabb szaporításában s nem is azok fokozásában kell tehát azt a panacaeát keresni, mely a megyei domestieát létrehozhatja, hanem ha már csakugyan semmi más biztosabb és könnyebb eszköz nem mutatkoznék, oly pénzügyi műveletekben, melyek állami, törvényhatósági s községi adórendszerünk gyökeres reformjának következményeiben, önként vezetnének oly forrásokhoz, melyekből a megyei domestica is életerőt nyehetne. Tekintve a törvényhatósági adórendszer tartalmát, annak mikénti szabályozása azon nagyjelentőségű vitakérdés eldöntésétől függ, hogy az egyes autonóm hatóságok és községek megadóztatása eltérő alapra fektettessék-e az állami adórendszertől, vagy pedig az állami és községi adórendszer egysége fogadtassák el? Sokan ugyanis azt sürgetik, hogy a megye és község az állami adóktól függetlenül és önállóan érvényesítse önadóztatási jogát; mások ellenben azt kívánják, hogy a megyei adók az állami adók magasságához arányosítva, pótadók alakjában rovassanak ki s az igy behajtott pótadók képezzék minden megyének a maga külön domesticáját. A gyakorlatban mindkét rendszerrel találkozunk. Franciaországban, Ausztriában, hazánkban Bajorországban, Würtenbergben és Badenben a pótadózás. Angliában és Szászországban az önálló hatósági és községi adórendszer honos. Poroszországban csak öt város szed pótadókat, a többi város és törvényhatóságban önálló és pedig legtöbb helyütt a fokozatos — progressiv — megadóztatás van érvényben. A tartományi, kerületi , illetőleg megyei adók, itt is az állami adók aránya szerint vettetnek ki és egy legújabb törvényjavaslat a községekben is szintén a pótadók behozatalát vette célba. Egyenként tekintve e rendszerek bármelyikét az alkalmazásban mindegyiknek van bizonyos előnye és van hátránya. A német nemzetgazdák kilencedik ülése Hamburgban azon elvi jelentőségű nézetét fejezvén ki, hogy az állami és helyhatósági célok lényeges különbözőségénél fogva, az állami, törvényhatósági s községi adóztatás azonosítása nem igazolható, miért is különösen ez utóbbi adók elve és felosztási mérve azon céltól függ, melyre az illető adó fordittatik. Mások a pótadók rendszere mellett harcolnak s kimutatják, hogy e rendszer inkább felel meg a helyhatóságok függetlenségének s önigazgatási szellemének. Egy harmadik iskola a két adórendszer együttes alkalmazását sürgeti, de feltétel gyanánt az állami adók előleges berendezésének alapján. Ez esetben a hozadékadó képezné a súlypontot, honnan valamint az állami úgy a helyhatósági érdekek is megoltalmazhatók — sőt fejleszthetők lennének. Mi nem bánjuk, bármelyik utat követendi is törvényhozásunk vagy kormányunk, csak induljon meg már valamelyik uton, mert száz út vezet ugyan Rómába, de aki nem mozdul, mégsem jutand oda soha! Fiat applicatio. Budapest, okt. 13. A képviselőház mai ülésén a szeszadó törvényjavaslat tárgyalását folytatták. Az ülés végén Simonyi Ernő interpellálta az igazságüg minisz