Magyar Jövő, 1948. augusztus (47. évfolyam, 179-214. szám)

1948-08-12 / 188. szám

*1 BUDAPESTI RIPORT hja: JAK '■ ‘it :S!1 :i II Síi MN­! :M! vnvm Felavatták az Úttörő Vasutat és a Margit hidat Az első tervév nagysikerű eredményeit méltóan fejezte be két alkotás: a Széchenyi hegyen megnyílt a gyermekek “Úttörő Vas­­ut”-ja és a forgalomnak átadták a teljesen elkészült Margit hidat. • A Széchenyi hegyen építették meg az egenlőre három és fél kilométeres gyermek­­vasutat, amelynek végállomása az “Előre.” Az elnevezés jelzi, hogy a végállomás nem befejezést jelent, hanem csupán stáció ah­hoz, hogy előre menjenek. Az úttörő Vasút a Széchenyi hegytől indul el, vadonatúj, művészi kivitelű állomásról. Az egész olyan, mint egy meseváros megva­­lósítása szép gyermekálomból. Apró vagonok, piros és zöld színűek, apró mozdony, apró állomásépületek, apró vasuta­sok, apró mozdonyvezetők, apró kalauzok, minden olyan kedvesen kicsiny és mégis min­den valódi. • Az Úttörő Vasút körül épül ki az úttörők köztársasága, ez lesz a fővárosi gyermekek boldog paradicsoma, amelyet maguknak ren­deznek be és a maguk életét élik. Játékszerű mosolygós szabad élet ez, amely derű útján viszi őket a komoly tanu­láson át tovább, így neveli a demokrácia az ifjúságot. • Az Úttörő Vasút ünnepélyes megnyitásán a gyermekek hatalmas serege fogadta a vendégeket, akik között megjelent Dinnyés Lajos miniszterelnök, Rákosi Mátyás minisz­terelnökhelyettes, Gerő Ernő közlekedésügyi miniszter, Rajk László belügyminiszter, Nyárády Miklós pénzügyminiszter, Veres Pé­ter honvédelmi miniszter és Mihályfi Ernő miniszter. A kormány tagjain kívül a közéleti ténye­zők egész sora, valamint a külföldi gyerme­kek kiküldöttei. Az érkező vendégeket az Úttörő Város Pe­tőfi terén Szendrő Sándor főtitkár üdvözölte a­ vendégeket, akiknek nevében Alexits Gy. kultuszállamtitkár­­ beszélt és kifej­tette,­hogy a magyar demokráciának legfontosabb fel­adatai közé tartozik a gyermekeket szocialis­­ta állam szeretetére tanítani. • Kovács Gábor vasútépítő munkás adta át a vasutat, keresetlen szavakban köszöntötte az ünnepség résztvevőit, majd Gerő Ernő emelkedett szólásra. — Népi demokráciánk ezzel megmutatta, hogy munkája közben sem feledkezik meg a fiatal magyar nemzedékről. Mindenki, aki ebben közreműködött, kitüntetésnek tekin­tette, hogy ilyen országosan fontos feladattal bízták meg. Nálunk talán soha, semmit nem építettek olyan szeretettel féltő gondosko­dással, igyekezettel, és öntudatos buzgalom­mal, ahogy az Úttörő Vasút épült. Vasuta­sok, postások, mérnökök és nem utolsó sor­ban úttörőink a legszebbet igyekeztek adni. A munka, amelyet el kellett végezni, nem volt könnyű. Négy hónappal ezelőtt itt még nyoma sem volt a vasútnak, még csak a gondolata volt meg, hogy valamivel kedveskedni kell a gyermekeknek, ami játék is, meg komoly do­log is. Most készen áll, hibátlanul, üzembiz­tosan! Örüljetek hát, úttörő pajtások, a ti vasutatoknak, szeressétek és becsüljétek a népi demokráciát, amely így gondoskodik rólatok. Háláljátok meg azzal, hogy jobban és többet tanultok, hogy fegyelmezettebben viselkedtek, hogy igyekeztek jó hazafiakká, jó demokratákká válni. Az Úttörő Vasút átadását a Margithíd avatása követte. Zászlóba öltözött a híd környéke és a la­kosság óriási tömegekben vonult fel az al­kotó munka ünneplésére! Ragyogó napsütésben áll a híd, amelyet most szélesebbre építettek, mint a régi volt. A sok tízezres tömeg minduntalan Gerő Ernőt ünnepli, ütemesen hangzik: “Gerő Ernő, a hídverő”. S amikor megkezdődik az ünnepség Fáy György, a hídépítők vezetője mondja el üd­vözlő beszédét. Utána Dr. Szécsi Károly a hídépítő osztály vezetője ismertette a másfél év alatt végzett munka eredményét, majd átadta a hidat Ge­rő Ernőnek, aki messzire hangzóan mondot­ta: — A három éves terv első évfordulóján, a munkaverseny első szakaszának végén ösz­­szegyűltünk, hogy átvegyük a teljesen fel­épített Margit hidat. Azt a hidat, amelyet a fasiszta gonosztevők elpusztítottak négy esztendővel ezelőtt. 146 őszén ígéretet tet­tünk arra, hogy a híd második felét is ha­marosan felépítjük. A hídépítő munkások megtartották szavukat. A határidőt aug. 20- ra tűztük ki, de jóval a kitűzött határidő előtt teljesen felépítettük a Margit hidat. A munka nehéznek látszott eleinte, de közben sok minden történt, ami a hídépítők erejét megsokszorozta, így az, hogy létrejött a munkásosztály egysége s megalakult a Magyar Dolgozók Pártja. Államosítottuk a száznál több alkalmazot­tat foglalkoztató vállalatokat és a bankokat, államosítottuk az iskolákat. Megindítottuk az üzemek közti hatalmas munkaversenyt, mely máris nagy eredményeket hozott az életszínvonal emelésében. — A kitűzött idő előtt, születésnapi aján­dékul készítettük el a Margit hidat, kiemel­kedő példájául annak, hogy mire képesek a magyar dolgozók, akik látják, hogy már van miért dolgozniok. — Hol vannak már a reakciós kuvikmada­rak? Az imperialisták szemétdombjain,­ ahonnét becsmérlik a népi demokrácia ered­ményeit, ócsárolják munkánkat, elárulják hazánkat, de dolgozni soha nem tudtak. El­lenségeink zsoldosai hiába áskálódnak, mert már mindenki láthatja az ország gazdasági és politikai megszilárdulását, nemzetközi te­kintélyünk növekedését. Államvédelmi szer­veink éberen őrködnek demokráciánk felett. De ez nemcsak az ő, hanem minden magyar dolgozó feladata: éberen őrködni munkánk felett, hogy senki se zavarja békés építő­­munkánkat. , — Nem magyar az —, folytatja a hídépítő miniszter —, aki eladja hazáját, független­ségét és szabadságát, s aki kivonja a Mar­­shall-féle rabszolgaságot, öt hónap alatt 120 millió dolárnak megfelelő összeget fordí­tunk beruházásra, ez mindennél többet mond. Haladunk előre az után s becsület és büszke­ség olyan állam polgára lenni, mint a népi demokrácia Magyarországon. A kereskedelmi miniszter beszéde után megnyílik a Margit híd, először egy villamos robog át rajta, az alanti felirattal: “Amikor a fasiszták a hidat felrobban­tották, ez a szerelvény a Dunába zuhant. A három éves terv keretében újjáépítették a Beszkárt dolgozói ” A szerelvényt Kerényi Andrá­s vezeti. Utoljára 1944 őszén vezette ugyanezt a ko­csit, amikor a fasiszta téboly pusztításának következtében felrobbant a híd. Kerényi ak­kor súlyosan megsérült, a villamoskocsik összetörtek és a híd pilléreivel együtt zuhan­tak a Duna habjai közé. Ma, 1948 augusztus 1-én, amikor a magyar hídépítő munkások a kész Margit hidat átadják a­­forgalomnak, ez a villamoskocsi robog át elsőnek az újon­nan lefektetett síneken, hogy ezzel is hir­desse az újjáépítés diadalát. GELLÉRT OSZKÁR: BÖLCSŐ VAGY KOPORSÓ Dörzsöld ki az álmot szemeidből, Az ébredésed bármily keserves. Ne süppedj vissza századaidba, Fogj hozzá inkább pár évi tervhez: Szerényen csak. S ne a múlton rágódj, A vágy égjen benned s ne az emlék. Hogy ha újra szólít a Szabadság, Uj harcosként te is jelen légy. ** ‘ Jelen légy ott, hol nem voltál­­ de sokszor, mikor harcolni kellett. Ne kívánd most, hogy megszámláltassék. Hányszor álltál a Jó ügy mellett. Volt, ahogy volt. A volttal ne kérkedj. Ki múltakat ás, az még nem alkot. S hogy hova lett a régi dicsőség? Még vértanúiddal se hivalkodj. Ringasd csak, nemzet kisded jövőnket S ne ezeresztendős álmainkat. Ne légy oly dajka, aki dúdolva i­s Egy óriási koporsót ringat. MAGYAR JÖVŐ (Hungarian Daily Journal) EGY KOSÁR LISZT Irta: BÁBA MIHÁLY Jókóné rákiáltott a gyere­kére: — Na, menj már, ne állj itt! A kisfiú ijedt, kék szemek­kel felbámult az anyjára. Az­tán hirtelen visszakapta a tekintetét, lehajtotta a fejét, topogott, egyik lábával tapos­ta a másik lófejét. A kosarat erősen hóna alá szorította. Mégegyszer felemelte fejét. Sovány arca megrándult, ki­csit bambán vastagodó ajka megmozdult. — De, de... Többet nem tudott monda­ni. Jókóné tekintete pofono­kat vert az arcára. Ettől a nézéstől megszeppent, meg­fordult és szó nélkül ment Antal Zsigánéhoz. Lassan. Andalogva. Sírásra pityere­­detten. — Siess! — kiáltott utána az anyja, — ne lődörögj. Oszt mondd meg Antalnénak, hogy nincs egy szem kenye­rünk se, apádnak nincs mit tenni a tarisznyába. A hét, végin hoz pszt. Megadjuk. Mind a két kosárral. A múlt­kori lisztet is. Érted? A kisfiú bólintott és kilé­pett a kapun. Átsietett az utón. Felverte a port. Közben trappolt. Iz­­zadtan állt meg Antal Zsi­­gáék háza előtt. Csapzott, kó­cos haját hátrasimította. Ki­nyitotta az ajtót, óvatosan bebámult, aztán bement. An­­talné a pitvarban ült egy kis­­széken. A fiú megállt az aj­tóban. Köszönt, rekedten, az­tán dadogva kért egy kosár lisztet. A sovány, nagyszemü Antalné csak bámult rá. — Lisztet ? Hát honnen ve­gyek én...a múltkor adtam már, új mag még soká lesz... Apád még mindig nem dogo­zik ? — De — dadogta a kisfiú. A lábát bámulta. — Hol? Most is napszá­mos? A fenébe is. Nagyokos vót mindig, oszt most nem tudta, hogy mit csináljik az eszivel. Kaphatott véna fő­det, akárcsak mink, neki nem kellett, nem tudom, mi a fe­néért .. . — Beteg vót. .. Antalné felállt. Lesöpörte a kötényét. — Beteg a fenét. Ült a sut­ban. Ki nem mozdult vóna a világig. Most oszt a issza meg a levit. Kireget. Mire­­való ez mindig, meg honnan vegyek én. Neki is termett vóna annyi, mint nekem, de­­hát... Nincs, mondd meg, hogy nincs nekem se, adnék, ha lenne mibül... A kisfiú ránézett Antalné­­ra: Szombaton hoz apám pszt. Megadjuk a múltkorit is... Félénk tekintete ott pihent a sovány asszonyon. "Várt. Antalné meghúzta a vállát, kóró kezét szétdobta csodál­kozva. — Hát honnen adják, mi­bol?... • Aztán úgy tett, mintha ott se lenne a gyerek, újra leült. Ölébe vett egy marék babot, tisztította, fosztotta róla a szálkát és dobta a tálba. A fiú nézte a fürge, duzzadt erű kezet, aztán az arcot, a feke­te, kopott kendő alól kibúvó arcot, a redőnyös homlokot, két nyugtalan, pislogó sze­met. Most felnézett rá Antal­né, szomorú, félénk tekinte­tét elkapta. Hirtelen morgott egy istenálgyümeget, meg­fordult és hazaszaladt. — Na, mi van? Jókóné kiált a fiára. A gye­rek még szorongatta a kosa­rat. Valami még visszatartot­ta a nekilendülő gondolatait. Várt. Egy pillanatig csak, az­tán megszólalt: — Nem adott. Nincs neki... Jókóné sápadt arcán két vörös folt szélesedett. — Nincs? Hogy a fene­­ette-vóna­ meg. Hiszen láttam, hogy a múlt héten is érettek. Nem akar adni! Amióta fe­det kaptak, de nagyra van, már az orráig se lát... — Azt mondja, apám is kaphatott vóna, csak... Hirtelen elhallgatott. Meg­szeppent a merész gondolatá­tól. Nem fejezte be a monda­tot. Letette a kosarat, legug­golt a kisláb mellé. Jókóné elgondolkozva né­zett az üres kosárra. Homlo­kán megmozdultak a ráncok. A szeme mély, árnyékos üreg­ből bámult­ szomorúan, gon­dokkal telien. Arra gondolt, hová, kihez küldjön most? Kenyér kell, kenyér nélkül nem lehetnek a hét végéig. A tarisznyába tenni kell vala­mit. Szombaton aztán vesz annyit, hogy egész héten elég legyen. De addig! Bement a pitvarba. A házba. Újra ki­jött. Rákiáltott a fiára, hogy ne gubbasszon, mint egy­­ szent, hanem vigye helyére a­­kosarat. Kórót tördelt a tűz­re. Főzni kell, főzni, de mit? Babot. Tegnap is az vót, ma is az lesz. Hát mit tudjon csi­nálni?! Vagy borsót? Mind­egy. Lement a kertbe zöldbab­ért. A száraz, százszor meg­tépázott szárakon alig talált már új zöld csöveket. Lassan telt a köténye. A kisfiú szaladt a kertbe. — Édesanyám, itt van An­talné. .. Egyszerre kiegyenesíti gör­be hátát. — Antalné? A letépett kiscsöveket a kötényébe dobta. Ment a ház elé. Antalné a ház előtt állt. Hóna alatt egy letakart ko­sár. Mintha rejtegetné. Néz ide-oda. — Jónapot. Na, itt van, öntse ki hamar. Otthon vót ez az ember, oszt nem adhat­tam. Tudja, milyen. Mindjárt morog. Na, de borítsa ki, hogy kocogjak vissza. Jókóné elveszi a kosarat. Csak bólogat furcsán. Meg kellene köszönni, de egy szót nem tud kiejteni. Beviszi, ki­önti, visszaadja a kosarat. — A hét végén... Mire elmondaná, amit akar, Antalné már a kapuban megy a letakart kosárral. Jókóné csak áll és nézi, amíg eltűnik a kisközben. Aztán a bámész­kodó fiúra kiált: — Szaladj a botba, hozz egy féldeka ijesztőt! A gyereknek megcsillan a szeme. Nevetve huhog az any­jára. Jókóné is nevet, utána csap, de nem éri el a botba szaladó nyúltalpú fiát. Paul Portert, az OPA volt, veze­tőjét, Truman elnök megbízta az infláció leküzdésére irányuló in­tézkedések irányításával. Élet és halál mesgyéjén WICHINTA FALLS, Texas. — Az első pillantás, amit Mrs. Lyndon Johson újszülött kis­lányára vetett, egyben az utolsó is volt. A 22 éves anya néhány nappal a születés előtt gyermekparalizist kapott és gyermeke megszületése után négy órával már halott volt. August 12, 1948 Az amerikai írta: HOWARD FAST Fordította: HOLLÓ JENŐ. (85) “És én is jól érzem magamat, sohasem éreztem jobban magamat Emma.” “Tudom.” “Ugye maga haragszik rám?” “Nem haragszom Peter, de fáradt va­gyok. Két óráig egyik éjszaka, három óráig a msikon. Vájjon meddig bírja Peter?” “Mondom, hogy jól érzem magamat.” “Igen Péter.” Felállt és férje arcára tette kezét, majd hozzáfordult: “Mondja Péter, miért van az, hogy maga olyan nagyon tud gyűlölni? Mirevaló ez a nagy erőszak? Miért nem tudunk mi is úgy élni, mint más emberek ?” “Én nem vagyok olyan, mint mások. Senki sem olyan, mint a másik ember.” “Tudom.” “És McConnell is velünk van Emma. Én fogom megválasztani a következő elnököt. Én fogok fönn ülni a külügyminiszteri szék­ben. Én fogom kiadni a szót: mi, mikor és hogyan történjen.” “De Péter!” “Drága Emma, hagyja, hogy álmodjam egy kicsit. Olyan átkozottul nehéz lesz.” “Néha megijedek magától, Péter.” Ezzel kézen fogta és vezetni kezdte. “Jöjjön, fe­küdjön már le.” V. Schilling, jóllehet nagyon fáradt volt, nem tudta álomra hunyni szemeit. Fejében egy­mást kergették a gondolatok, kiutat kere­sett a zsákutcából, melyben, úgy érezte, min­den oldalról körül van zárva. Milyen sok év elmúlt, mióta Ab­geld szekeréhez kötötte ma­gát. Bizalommal, vakon követte a kormány­zót. És ha végiggondolta a megtett utat, be kellett látnia, hogy bizalma nem volt min­den ok és alap nélkül. A haymarketi ügyben letartóztatott foglyok megkegyelmezését kö­vető napon kiment a temetőbe. A chicagói Waldheim temetőben emlékművet emeltek az öt halott sírja fölé. Parsons, Spies, Engel, Fischer és Lingg a föld alatt porladtak és most emberek gyűltek össze és beszédeket tartottak sírjuk felett. Emberek százai áll­tak a sír körül s valamennyien igyekeztek megrázni Schilling kezét. És volt ott egy ma­gas, éles tekintetű ember, akit bemutattak neki Eugene Debs volt az. Schilling gondol­kodott, ismerős volt előtte a név, többször hallott róla. Kezét nyújtotta s Gene Debs mindkét kezével megszorította a feléje nyúj­tott kezet, de szavai nem folytak egyhangú láncban, mint más embereké, hanem szinte kipattantak szájából s­ütöttek, mint a kala­pács, mely pontosan lesújt az ék fejére. “Majd ha egy újfajta történelmet írnak, a nép történetét, akkor a maga nevéről sem feledkeznek meg Schilling,” mondta. S a kö­rülöttük álló emberek szemeiket törölték, mialatt Schilling válaszolt: “Semmi az, amit én tettem és különben is, ki tudja feltámasztani a halottakat?” Egy kistermetű, ír munkás állt Debs és Schilling közelében, aki saját szemével látta, mit tettek azokkal a munkásokkal, akik a Molly McGuires szervezethez tartoztak. Az ír Donohue Schilling szavaira fejével bólin­tott igent, aztán keresztet vetett, hogy előre vezekeljen a torkát kaparó káromkodásáért, de Debs vállára tette kezét és megszólalt: “Néha a halottak igazában nem halnak meg. Ahol csak munkások sztrájkba lépnek, ott van velük Parsons is, Spies is és senki sem tudja őket megölni. Kérdezd meg csak Briant, hogy halottak-e a Molly Maguiresek.” “Nem halottak azok”, mondta most Dona­hue, ”de itt vannak közöttünk, velünk együtt járnak-kelnek, adnak és vesznek és ez olyan igaz, mint az, hogy Jézus Krisztus Isten volt, akit keresztre feszítettek, aki széttárta karjait, mert szabadnak akarta látni az em­bert és ez az öt mártír, akik itt feküsznek a föld alatt ezek is élnek éppen úgy mint te meg én. Dalokat éneklünk róluk és történe­teket beszélünk gyermekeinknek és uno­káinknak és a maga nevét sem fogjuk egy­hamar elfelejteni Schilling.” “Bizony ez nem volt kis dolog Schilling!” mondta Debs aztán megismételte: “nem volt kis dolog.” “Valamennyien megtettük amit tudtunk.” “De amit maga tett az nagyon jó volt. Hanem egyszer szeretnék találkozni azzal a maga kormányzójával.” “Ab­gelddel ?” “Gondolja hogy hajlandó volna leülni és beszélni velem?” “Miért ne találkozhatnánk még egyszer s akkor majd beszélünk a dologról,” mondta Schilling. (Folytatjuk) Kerékgyártó János: KOSSUTH LAJOS (282) Canning főnöke Palmerston 1849 őszén lép be az emigrálió életébe, de már a szabad­ságharc alatt is élénken érdeklődött a ma­gyar ügy iránt. Az emigráció jó ideig benne látja minden reménységét, később kiábrán­dulva, keserű haraggal vádolja. A vád és kárhoztatás, mely Palmerston alakjára zúdult, nem igazságos. Sem Kos­suth, sem emigráns társai nem ítélhettek róla higgadtan, hiszen a kortársak úgy lát­ták, hogy nemzetünk sorsa bukott el maga­tartásán. A külügyminiszterről saját angol kortár­sai is azt mondták, hogy a legnehezebben kiismerhető és megközelíthető emberek egyi­ke. Pedig köztük élt, velük dolgozott. . . Mégis rejtélyesnek tűnt fel éppen amiatt, hogy általában kertelés nélkül mondta meg véleményét. Az őszinteség olyan szokatlan a diplomáciában, hogy egyszerűen nem hitték el és talányt szimatoltak mögötte. , Palmerston lord 1849-ben — hatvanöt esz­tendős korában — harmadszor tartja kezé­ben a külügyminiszteri tárcát. Államférfiai pályája már kora fiatalságában olyan ma­gasra lendült, mint William Pitté, ki huszon­ötödik évében Anglia miniszterelnöke lett. Palmerston éppen hogy betöltötte huszonket­tedik évét, mikor miniszteri tárcát kapott. Hosszú időn át állt a kormány élén, mint mi­niszterelnök, majd megint külügyminiszter lett és kisebb megszakításokkal több, mint húsz esztendeig vezeti a brit világbirodalom külpolitikáját. Hatalmas és erőszakos egyénisége függet­lenítette magát kormányától. A külügymi­­ni­sztérium ő alatta teljesen önálló hatalom­má válik, mely úgyszólván saját felelősségé­re intézi Anglia külpolitikáját. Világszemlé­lete az a sajátságos, szabadelvűséget hirde­tő brit imperializmus, mely elhiteti és komo­lyan el is hiszi, hogy az angol világbiroda­lom érdeke azonos az emberiség érdekével. Gondoljunk Curzon lordra, az indiai alkirály­­ra, aki ezt az ajánlást írta könyve elé: “Ajánlom könyvemet mindazoknak, kik ve­lem együtt hisznek abban, hogy a Brit Világ­birodalom Isten után a legnagyobb és legerő­sebb hatalom az emberiség javára”, vagy Kiplin írásaira, ahol a gyarmatosítás morá­lis tevékenység maszkjába bújik. Palmerston egy ízben valakiről szokott nyerseségével azt mondta: “elvetemedett gazember.” Az egyik diplomata csodálkozott, hogy Anglia külügy­minisztere így elragadtatja magát, mire a francia követ megjegyezte: “Palmerston lordnál más értelme van ennek a kifejezés­nek. Mi azt nevezzük elvetemedett gazember­nek, aki áttöri az erkölcsi korlátokat, nála csak annyit jelent, hogy az illető nem azono­sítja magát feltétlenül és mindenben az an­gol érdekekkel.” Védte az egyéni és közszabadságot, gyű­lölte az önkényuralmat és a poroszokat, ön­magát és külügyminisztériumát Angliával azonosította. Ahogy Viktória királynő, aki szívéből utálta, megjegyezte: “elnyomta Ír­országot, de a szabadság nevében követelte, hogy Ausztria mondjon le tartományairól.” Magatartása gyakran következetlennek lát­szott és csaknem mindig lendületes volt. Hosszú külügyminisztersége alatt népszerű­sége egyre növekedett, nem csorbította, hogy időnként harcban állt minisztertársaival, igen gyakran a királynővel és Albert herceg­gel s hogy szívósan kitért a szociális problé­mák megoldása elől. Görgey fegyverletétele után Angliában még sokan hiszik, hogy a magyarok tovább fognak harcolni. A Globe (Palmerston lapja) hosszú cikksorozatot közöl rólunk és azt írja, hogy Görgey nélkül is tovább folyik a ma­gyarok küzdelme. A Times eddig a magya­rok ellen foglalt állást, de most nagyon ko­molyan figyelmezteti Bécset, hogy ne hasz­nálja fel győzelmét kegyetlenkedésre. Nemsokára híte jön az osztrák rémtettek­nek. Haynau kivégzésekben tobzódik, mezte­lenre vetkőztetett nőket korbácsoltat. Pal­merston olyan levelet ír bécsi követének, melynek nincs mása az európai diplomácia történetében. (Folytatjuk)

Next