Magyar Jövő, 1948. augusztus (47. évfolyam, 179-214. szám)
1948-08-12 / 188. szám
*1 BUDAPESTI RIPORT hja: JAK '■ ‘it :S!1 :i II Síi MN! :M! vnvm Felavatták az Úttörő Vasutat és a Margit hidat Az első tervév nagysikerű eredményeit méltóan fejezte be két alkotás: a Széchenyi hegyen megnyílt a gyermekek “Úttörő Vasut”-ja és a forgalomnak átadták a teljesen elkészült Margit hidat. • A Széchenyi hegyen építették meg az egenlőre három és fél kilométeres gyermekvasutat, amelynek végállomása az “Előre.” Az elnevezés jelzi, hogy a végállomás nem befejezést jelent, hanem csupán stáció ahhoz, hogy előre menjenek. Az úttörő Vasút a Széchenyi hegytől indul el, vadonatúj, művészi kivitelű állomásról. Az egész olyan, mint egy meseváros megvalósítása szép gyermekálomból. Apró vagonok, piros és zöld színűek, apró mozdony, apró állomásépületek, apró vasutasok, apró mozdonyvezetők, apró kalauzok, minden olyan kedvesen kicsiny és mégis minden valódi. • Az Úttörő Vasút körül épül ki az úttörők köztársasága, ez lesz a fővárosi gyermekek boldog paradicsoma, amelyet maguknak rendeznek be és a maguk életét élik. Játékszerű mosolygós szabad élet ez, amely derű útján viszi őket a komoly tanuláson át tovább, így neveli a demokrácia az ifjúságot. • Az Úttörő Vasút ünnepélyes megnyitásán a gyermekek hatalmas serege fogadta a vendégeket, akik között megjelent Dinnyés Lajos miniszterelnök, Rákosi Mátyás miniszterelnökhelyettes, Gerő Ernő közlekedésügyi miniszter, Rajk László belügyminiszter, Nyárády Miklós pénzügyminiszter, Veres Péter honvédelmi miniszter és Mihályfi Ernő miniszter. A kormány tagjain kívül a közéleti tényezők egész sora, valamint a külföldi gyermekek kiküldöttei. Az érkező vendégeket az Úttörő Város Petőfi terén Szendrő Sándor főtitkár üdvözölte a vendégeket, akiknek nevében Alexits Gy. kultuszállamtitkár beszélt és kifejtette,hogy a magyar demokráciának legfontosabb feladatai közé tartozik a gyermekeket szocialista állam szeretetére tanítani. • Kovács Gábor vasútépítő munkás adta át a vasutat, keresetlen szavakban köszöntötte az ünnepség résztvevőit, majd Gerő Ernő emelkedett szólásra. — Népi demokráciánk ezzel megmutatta, hogy munkája közben sem feledkezik meg a fiatal magyar nemzedékről. Mindenki, aki ebben közreműködött, kitüntetésnek tekintette, hogy ilyen országosan fontos feladattal bízták meg. Nálunk talán soha, semmit nem építettek olyan szeretettel féltő gondoskodással, igyekezettel, és öntudatos buzgalommal, ahogy az Úttörő Vasút épült. Vasutasok, postások, mérnökök és nem utolsó sorban úttörőink a legszebbet igyekeztek adni. A munka, amelyet el kellett végezni, nem volt könnyű. Négy hónappal ezelőtt itt még nyoma sem volt a vasútnak, még csak a gondolata volt meg, hogy valamivel kedveskedni kell a gyermekeknek, ami játék is, meg komoly dolog is. Most készen áll, hibátlanul, üzembiztosan! Örüljetek hát, úttörő pajtások, a ti vasutatoknak, szeressétek és becsüljétek a népi demokráciát, amely így gondoskodik rólatok. Háláljátok meg azzal, hogy jobban és többet tanultok, hogy fegyelmezettebben viselkedtek, hogy igyekeztek jó hazafiakká, jó demokratákká válni. Az Úttörő Vasút átadását a Margithíd avatása követte. Zászlóba öltözött a híd környéke és a lakosság óriási tömegekben vonult fel az alkotó munka ünneplésére! Ragyogó napsütésben áll a híd, amelyet most szélesebbre építettek, mint a régi volt. A sok tízezres tömeg minduntalan Gerő Ernőt ünnepli, ütemesen hangzik: “Gerő Ernő, a hídverő”. S amikor megkezdődik az ünnepség Fáy György, a hídépítők vezetője mondja el üdvözlő beszédét. Utána Dr. Szécsi Károly a hídépítő osztály vezetője ismertette a másfél év alatt végzett munka eredményét, majd átadta a hidat Gerő Ernőnek, aki messzire hangzóan mondotta: — A három éves terv első évfordulóján, a munkaverseny első szakaszának végén öszszegyűltünk, hogy átvegyük a teljesen felépített Margit hidat. Azt a hidat, amelyet a fasiszta gonosztevők elpusztítottak négy esztendővel ezelőtt. 146 őszén ígéretet tettünk arra, hogy a híd második felét is hamarosan felépítjük. A hídépítő munkások megtartották szavukat. A határidőt aug. 20- ra tűztük ki, de jóval a kitűzött határidő előtt teljesen felépítettük a Margit hidat. A munka nehéznek látszott eleinte, de közben sok minden történt, ami a hídépítők erejét megsokszorozta, így az, hogy létrejött a munkásosztály egysége s megalakult a Magyar Dolgozók Pártja. Államosítottuk a száznál több alkalmazottat foglalkoztató vállalatokat és a bankokat, államosítottuk az iskolákat. Megindítottuk az üzemek közti hatalmas munkaversenyt, mely máris nagy eredményeket hozott az életszínvonal emelésében. — A kitűzött idő előtt, születésnapi ajándékul készítettük el a Margit hidat, kiemelkedő példájául annak, hogy mire képesek a magyar dolgozók, akik látják, hogy már van miért dolgozniok. — Hol vannak már a reakciós kuvikmadarak? Az imperialisták szemétdombjain, ahonnét becsmérlik a népi demokrácia eredményeit, ócsárolják munkánkat, elárulják hazánkat, de dolgozni soha nem tudtak. Ellenségeink zsoldosai hiába áskálódnak, mert már mindenki láthatja az ország gazdasági és politikai megszilárdulását, nemzetközi tekintélyünk növekedését. Államvédelmi szerveink éberen őrködnek demokráciánk felett. De ez nemcsak az ő, hanem minden magyar dolgozó feladata: éberen őrködni munkánk felett, hogy senki se zavarja békés építőmunkánkat. , — Nem magyar az —, folytatja a hídépítő miniszter —, aki eladja hazáját, függetlenségét és szabadságát, s aki kivonja a Marshall-féle rabszolgaságot, öt hónap alatt 120 millió dolárnak megfelelő összeget fordítunk beruházásra, ez mindennél többet mond. Haladunk előre az után s becsület és büszkeség olyan állam polgára lenni, mint a népi demokrácia Magyarországon. A kereskedelmi miniszter beszéde után megnyílik a Margit híd, először egy villamos robog át rajta, az alanti felirattal: “Amikor a fasiszták a hidat felrobbantották, ez a szerelvény a Dunába zuhant. A három éves terv keretében újjáépítették a Beszkárt dolgozói ” A szerelvényt Kerényi András vezeti. Utoljára 1944 őszén vezette ugyanezt a kocsit, amikor a fasiszta téboly pusztításának következtében felrobbant a híd. Kerényi akkor súlyosan megsérült, a villamoskocsik összetörtek és a híd pilléreivel együtt zuhantak a Duna habjai közé. Ma, 1948 augusztus 1-én, amikor a magyar hídépítő munkások a kész Margit hidat átadják aforgalomnak, ez a villamoskocsi robog át elsőnek az újonnan lefektetett síneken, hogy ezzel is hirdesse az újjáépítés diadalát. GELLÉRT OSZKÁR: BÖLCSŐ VAGY KOPORSÓ Dörzsöld ki az álmot szemeidből, Az ébredésed bármily keserves. Ne süppedj vissza századaidba, Fogj hozzá inkább pár évi tervhez: Szerényen csak. S ne a múlton rágódj, A vágy égjen benned s ne az emlék. Hogy ha újra szólít a Szabadság, Uj harcosként te is jelen légy. ** ‘ Jelen légy ott, hol nem voltál de sokszor, mikor harcolni kellett. Ne kívánd most, hogy megszámláltassék. Hányszor álltál a Jó ügy mellett. Volt, ahogy volt. A volttal ne kérkedj. Ki múltakat ás, az még nem alkot. S hogy hova lett a régi dicsőség? Még vértanúiddal se hivalkodj. Ringasd csak, nemzet kisded jövőnket S ne ezeresztendős álmainkat. Ne légy oly dajka, aki dúdolva is Egy óriási koporsót ringat. MAGYAR JÖVŐ (Hungarian Daily Journal) EGY KOSÁR LISZT Irta: BÁBA MIHÁLY Jókóné rákiáltott a gyerekére: — Na, menj már, ne állj itt! A kisfiú ijedt, kék szemekkel felbámult az anyjára. Aztán hirtelen visszakapta a tekintetét, lehajtotta a fejét, topogott, egyik lábával taposta a másik lófejét. A kosarat erősen hóna alá szorította. Mégegyszer felemelte fejét. Sovány arca megrándult, kicsit bambán vastagodó ajka megmozdult. — De, de... Többet nem tudott mondani. Jókóné tekintete pofonokat vert az arcára. Ettől a nézéstől megszeppent, megfordult és szó nélkül ment Antal Zsigánéhoz. Lassan. Andalogva. Sírásra pityeredetten. — Siess! — kiáltott utána az anyja, — ne lődörögj. Oszt mondd meg Antalnénak, hogy nincs egy szem kenyerünk se, apádnak nincs mit tenni a tarisznyába. A hét, végin hoz pszt. Megadjuk. Mind a két kosárral. A múltkori lisztet is. Érted? A kisfiú bólintott és kilépett a kapun. Átsietett az utón. Felverte a port. Közben trappolt. Izzadtan állt meg Antal Zsigáék háza előtt. Csapzott, kócos haját hátrasimította. Kinyitotta az ajtót, óvatosan bebámult, aztán bement. Antalné a pitvarban ült egy kisszéken. A fiú megállt az ajtóban. Köszönt, rekedten, aztán dadogva kért egy kosár lisztet. A sovány, nagyszemü Antalné csak bámult rá. — Lisztet ? Hát honnen vegyek én...a múltkor adtam már, új mag még soká lesz... Apád még mindig nem dogozik ? — De — dadogta a kisfiú. A lábát bámulta. — Hol? Most is napszámos? A fenébe is. Nagyokos vót mindig, oszt most nem tudta, hogy mit csináljik az eszivel. Kaphatott véna fődet, akárcsak mink, neki nem kellett, nem tudom, mi a fenéért .. . — Beteg vót. .. Antalné felállt. Lesöpörte a kötényét. — Beteg a fenét. Ült a sutban. Ki nem mozdult vóna a világig. Most oszt a issza meg a levit. Kireget. Mirevaló ez mindig, meg honnan vegyek én. Neki is termett vóna annyi, mint nekem, dehát... Nincs, mondd meg, hogy nincs nekem se, adnék, ha lenne mibül... A kisfiú ránézett Antalnéra: Szombaton hoz apám pszt. Megadjuk a múltkorit is... Félénk tekintete ott pihent a sovány asszonyon. "Várt. Antalné meghúzta a vállát, kóró kezét szétdobta csodálkozva. — Hát honnen adják, mibol?... • Aztán úgy tett, mintha ott se lenne a gyerek, újra leült. Ölébe vett egy marék babot, tisztította, fosztotta róla a szálkát és dobta a tálba. A fiú nézte a fürge, duzzadt erű kezet, aztán az arcot, a fekete, kopott kendő alól kibúvó arcot, a redőnyös homlokot, két nyugtalan, pislogó szemet. Most felnézett rá Antalné, szomorú, félénk tekintetét elkapta. Hirtelen morgott egy istenálgyümeget, megfordult és hazaszaladt. — Na, mi van? Jókóné kiált a fiára. A gyerek még szorongatta a kosarat. Valami még visszatartotta a nekilendülő gondolatait. Várt. Egy pillanatig csak, aztán megszólalt: — Nem adott. Nincs neki... Jókóné sápadt arcán két vörös folt szélesedett. — Nincs? Hogy a feneette-vóna meg. Hiszen láttam, hogy a múlt héten is érettek. Nem akar adni! Amióta fedet kaptak, de nagyra van, már az orráig se lát... — Azt mondja, apám is kaphatott vóna, csak... Hirtelen elhallgatott. Megszeppent a merész gondolatától. Nem fejezte be a mondatot. Letette a kosarat, leguggolt a kisláb mellé. Jókóné elgondolkozva nézett az üres kosárra. Homlokán megmozdultak a ráncok. A szeme mély, árnyékos üregből bámult szomorúan, gondokkal telien. Arra gondolt, hová, kihez küldjön most? Kenyér kell, kenyér nélkül nem lehetnek a hét végéig. A tarisznyába tenni kell valamit. Szombaton aztán vesz annyit, hogy egész héten elég legyen. De addig! Bement a pitvarba. A házba. Újra kijött. Rákiáltott a fiára, hogy ne gubbasszon, mint egy szent, hanem vigye helyére akosarat. Kórót tördelt a tűzre. Főzni kell, főzni, de mit? Babot. Tegnap is az vót, ma is az lesz. Hát mit tudjon csinálni?! Vagy borsót? Mindegy. Lement a kertbe zöldbabért. A száraz, százszor megtépázott szárakon alig talált már új zöld csöveket. Lassan telt a köténye. A kisfiú szaladt a kertbe. — Édesanyám, itt van Antalné. .. Egyszerre kiegyenesíti görbe hátát. — Antalné? A letépett kiscsöveket a kötényébe dobta. Ment a ház elé. Antalné a ház előtt állt. Hóna alatt egy letakart kosár. Mintha rejtegetné. Néz ide-oda. — Jónapot. Na, itt van, öntse ki hamar. Otthon vót ez az ember, oszt nem adhattam. Tudja, milyen. Mindjárt morog. Na, de borítsa ki, hogy kocogjak vissza. Jókóné elveszi a kosarat. Csak bólogat furcsán. Meg kellene köszönni, de egy szót nem tud kiejteni. Beviszi, kiönti, visszaadja a kosarat. — A hét végén... Mire elmondaná, amit akar, Antalné már a kapuban megy a letakart kosárral. Jókóné csak áll és nézi, amíg eltűnik a kisközben. Aztán a bámészkodó fiúra kiált: — Szaladj a botba, hozz egy féldeka ijesztőt! A gyereknek megcsillan a szeme. Nevetve huhog az anyjára. Jókóné is nevet, utána csap, de nem éri el a botba szaladó nyúltalpú fiát. Paul Portert, az OPA volt, vezetőjét, Truman elnök megbízta az infláció leküzdésére irányuló intézkedések irányításával. Élet és halál mesgyéjén WICHINTA FALLS, Texas. — Az első pillantás, amit Mrs. Lyndon Johson újszülött kislányára vetett, egyben az utolsó is volt. A 22 éves anya néhány nappal a születés előtt gyermekparalizist kapott és gyermeke megszületése után négy órával már halott volt. August 12, 1948 Az amerikai írta: HOWARD FAST Fordította: HOLLÓ JENŐ. (85) “És én is jól érzem magamat, sohasem éreztem jobban magamat Emma.” “Tudom.” “Ugye maga haragszik rám?” “Nem haragszom Peter, de fáradt vagyok. Két óráig egyik éjszaka, három óráig a msikon. Vájjon meddig bírja Peter?” “Mondom, hogy jól érzem magamat.” “Igen Péter.” Felállt és férje arcára tette kezét, majd hozzáfordult: “Mondja Péter, miért van az, hogy maga olyan nagyon tud gyűlölni? Mirevaló ez a nagy erőszak? Miért nem tudunk mi is úgy élni, mint más emberek ?” “Én nem vagyok olyan, mint mások. Senki sem olyan, mint a másik ember.” “Tudom.” “És McConnell is velünk van Emma. Én fogom megválasztani a következő elnököt. Én fogok fönn ülni a külügyminiszteri székben. Én fogom kiadni a szót: mi, mikor és hogyan történjen.” “De Péter!” “Drága Emma, hagyja, hogy álmodjam egy kicsit. Olyan átkozottul nehéz lesz.” “Néha megijedek magától, Péter.” Ezzel kézen fogta és vezetni kezdte. “Jöjjön, feküdjön már le.” V. Schilling, jóllehet nagyon fáradt volt, nem tudta álomra hunyni szemeit. Fejében egymást kergették a gondolatok, kiutat keresett a zsákutcából, melyben, úgy érezte, minden oldalról körül van zárva. Milyen sok év elmúlt, mióta Abgeld szekeréhez kötötte magát. Bizalommal, vakon követte a kormányzót. És ha végiggondolta a megtett utat, be kellett látnia, hogy bizalma nem volt minden ok és alap nélkül. A haymarketi ügyben letartóztatott foglyok megkegyelmezését követő napon kiment a temetőbe. A chicagói Waldheim temetőben emlékművet emeltek az öt halott sírja fölé. Parsons, Spies, Engel, Fischer és Lingg a föld alatt porladtak és most emberek gyűltek össze és beszédeket tartottak sírjuk felett. Emberek százai álltak a sír körül s valamennyien igyekeztek megrázni Schilling kezét. És volt ott egy magas, éles tekintetű ember, akit bemutattak neki Eugene Debs volt az. Schilling gondolkodott, ismerős volt előtte a név, többször hallott róla. Kezét nyújtotta s Gene Debs mindkét kezével megszorította a feléje nyújtott kezet, de szavai nem folytak egyhangú láncban, mint más embereké, hanem szinte kipattantak szájából sütöttek, mint a kalapács, mely pontosan lesújt az ék fejére. “Majd ha egy újfajta történelmet írnak, a nép történetét, akkor a maga nevéről sem feledkeznek meg Schilling,” mondta. S a körülöttük álló emberek szemeiket törölték, mialatt Schilling válaszolt: “Semmi az, amit én tettem és különben is, ki tudja feltámasztani a halottakat?” Egy kistermetű, ír munkás állt Debs és Schilling közelében, aki saját szemével látta, mit tettek azokkal a munkásokkal, akik a Molly McGuires szervezethez tartoztak. Az ír Donohue Schilling szavaira fejével bólintott igent, aztán keresztet vetett, hogy előre vezekeljen a torkát kaparó káromkodásáért, de Debs vállára tette kezét és megszólalt: “Néha a halottak igazában nem halnak meg. Ahol csak munkások sztrájkba lépnek, ott van velük Parsons is, Spies is és senki sem tudja őket megölni. Kérdezd meg csak Briant, hogy halottak-e a Molly Maguiresek.” “Nem halottak azok”, mondta most Donahue, ”de itt vannak közöttünk, velünk együtt járnak-kelnek, adnak és vesznek és ez olyan igaz, mint az, hogy Jézus Krisztus Isten volt, akit keresztre feszítettek, aki széttárta karjait, mert szabadnak akarta látni az embert és ez az öt mártír, akik itt feküsznek a föld alatt ezek is élnek éppen úgy mint te meg én. Dalokat éneklünk róluk és történeteket beszélünk gyermekeinknek és unokáinknak és a maga nevét sem fogjuk egyhamar elfelejteni Schilling.” “Bizony ez nem volt kis dolog Schilling!” mondta Debs aztán megismételte: “nem volt kis dolog.” “Valamennyien megtettük amit tudtunk.” “De amit maga tett az nagyon jó volt. Hanem egyszer szeretnék találkozni azzal a maga kormányzójával.” “Abgelddel ?” “Gondolja hogy hajlandó volna leülni és beszélni velem?” “Miért ne találkozhatnánk még egyszer s akkor majd beszélünk a dologról,” mondta Schilling. (Folytatjuk) Kerékgyártó János: KOSSUTH LAJOS (282) Canning főnöke Palmerston 1849 őszén lép be az emigrálió életébe, de már a szabadságharc alatt is élénken érdeklődött a magyar ügy iránt. Az emigráció jó ideig benne látja minden reménységét, később kiábrándulva, keserű haraggal vádolja. A vád és kárhoztatás, mely Palmerston alakjára zúdult, nem igazságos. Sem Kossuth, sem emigráns társai nem ítélhettek róla higgadtan, hiszen a kortársak úgy látták, hogy nemzetünk sorsa bukott el magatartásán. A külügyminiszterről saját angol kortársai is azt mondták, hogy a legnehezebben kiismerhető és megközelíthető emberek egyike. Pedig köztük élt, velük dolgozott. . . Mégis rejtélyesnek tűnt fel éppen amiatt, hogy általában kertelés nélkül mondta meg véleményét. Az őszinteség olyan szokatlan a diplomáciában, hogy egyszerűen nem hitték el és talányt szimatoltak mögötte. , Palmerston lord 1849-ben — hatvanöt esztendős korában — harmadszor tartja kezében a külügyminiszteri tárcát. Államférfiai pályája már kora fiatalságában olyan magasra lendült, mint William Pitté, ki huszonötödik évében Anglia miniszterelnöke lett. Palmerston éppen hogy betöltötte huszonkettedik évét, mikor miniszteri tárcát kapott. Hosszú időn át állt a kormány élén, mint miniszterelnök, majd megint külügyminiszter lett és kisebb megszakításokkal több, mint húsz esztendeig vezeti a brit világbirodalom külpolitikáját. Hatalmas és erőszakos egyénisége függetlenítette magát kormányától. A külügyminisztérium ő alatta teljesen önálló hatalommá válik, mely úgyszólván saját felelősségére intézi Anglia külpolitikáját. Világszemlélete az a sajátságos, szabadelvűséget hirdető brit imperializmus, mely elhiteti és komolyan el is hiszi, hogy az angol világbirodalom érdeke azonos az emberiség érdekével. Gondoljunk Curzon lordra, az indiai alkirályra, aki ezt az ajánlást írta könyve elé: “Ajánlom könyvemet mindazoknak, kik velem együtt hisznek abban, hogy a Brit Világbirodalom Isten után a legnagyobb és legerősebb hatalom az emberiség javára”, vagy Kiplin írásaira, ahol a gyarmatosítás morális tevékenység maszkjába bújik. Palmerston egy ízben valakiről szokott nyerseségével azt mondta: “elvetemedett gazember.” Az egyik diplomata csodálkozott, hogy Anglia külügyminisztere így elragadtatja magát, mire a francia követ megjegyezte: “Palmerston lordnál más értelme van ennek a kifejezésnek. Mi azt nevezzük elvetemedett gazembernek, aki áttöri az erkölcsi korlátokat, nála csak annyit jelent, hogy az illető nem azonosítja magát feltétlenül és mindenben az angol érdekekkel.” Védte az egyéni és közszabadságot, gyűlölte az önkényuralmat és a poroszokat, önmagát és külügyminisztériumát Angliával azonosította. Ahogy Viktória királynő, aki szívéből utálta, megjegyezte: “elnyomta Írországot, de a szabadság nevében követelte, hogy Ausztria mondjon le tartományairól.” Magatartása gyakran következetlennek látszott és csaknem mindig lendületes volt. Hosszú külügyminisztersége alatt népszerűsége egyre növekedett, nem csorbította, hogy időnként harcban állt minisztertársaival, igen gyakran a királynővel és Albert herceggel s hogy szívósan kitért a szociális problémák megoldása elől. Görgey fegyverletétele után Angliában még sokan hiszik, hogy a magyarok tovább fognak harcolni. A Globe (Palmerston lapja) hosszú cikksorozatot közöl rólunk és azt írja, hogy Görgey nélkül is tovább folyik a magyarok küzdelme. A Times eddig a magyarok ellen foglalt állást, de most nagyon komolyan figyelmezteti Bécset, hogy ne használja fel győzelmét kegyetlenkedésre. Nemsokára híte jön az osztrák rémtetteknek. Haynau kivégzésekben tobzódik, meztelenre vetkőztetett nőket korbácsoltat. Palmerston olyan levelet ír bécsi követének, melynek nincs mása az európai diplomácia történetében. (Folytatjuk)