Magyar Kereskedők Lapja, 1902. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1902-07-06 / 27. szám
1902. július 6. fizetjük a drágább, a komplikáltabb díjtételt. A német Levante-Linie olyan díjtételeket állított fel, melyek magukba foglalják a vasúti fuvart a nagy belföldi gyárvárosoktól Hamburgig, onnét a keleti kikötőig és ezen kikötőtől a törökországi vasúti állomásig. Nekünk külön kell kalkulálnunk a saját vasutunk díjtételét, a tengeri díjtételt, a keleti kikötőben való átrakási és egyéb illetékeket és végül a keleti vasút díjtételét. Az az olcsó és egyszerű számítás tette lehetővé, hogy Hamburg kivitele a Levantéba 1890-től 1900-ig 6 millió márkáról 32 millióra és Hamburg bevitele a Keletről ugyanezen rövid idő alatt 65 millióról 100 millióra emelkedett. Ezt az utóbbi emelkedést egyes magyar «nemzetgazdák» természetesen inkább szerencsétlenségnek tekintik. A németek nem nézik annak, mert jól tudják, hogy gyártmányaikkal könnyebben foglalhatnak tért az olyan piacon, ahol egyúttal vevőkül is jelentkeznek. Hogy ez miért van így, azt jól tudja minden üzletember. Én itt csak arra utalok, hogy ennek a kölcsönösségnek befolyása van a földrajzi «közelség»-re is, mert a Levante-Linie még olcsóbb díjtételeket bocsáthat a kivitel rendelkezésére, ha elég visszrakományt biztosíthat hajóinak. Jól tudom, hogy a Levante-Linie díjszabását nem lehet nekünk egyszerűen lemásolnunk. A mi gyáraink 600 és 800 kilométerre vannak a tengertől, a fiumei kikötőben nem lehet olyan könnyen a hajókra rakományt kapni, mint Hamburgban, a darabárukat Fiuméban nem lehet olyan gyorsan hajóra juttatni, mint Hamburgban. Föl kell tételeznem, hogy a mi intéző köreink is tudomást vettek a Levante-Linie díjszabásáról, mihelyt az létesült és hogy azóta egyre gondoltak a versenyre, de nyilván arra az eredményre jutottak, hogy amit Hamburgban lehetővé tesznek a forgalom arányai és annak sokoldalúsága, az Fiuméban nagy akadályokba ütközik. Csak annyit konstatálok, hogy helyzetünk ma tarthatatlan. A minap 11 rekesz lámpacsövet küldtem Viddinbe és a fuvarköltség az áru értékének 23°/o-át tette. Amit Londonba küldök, olcsóbban jut oda Laubén és Brémán, mint Fiúmén át. 40 angol köbláb üveg Fiúméból Londonba 15 shillinget fizet, csak 3 sh. 9 p.-vel kevesebbet, mint Hamburgból Bombaybe. Vasúti díjtételeink aránytalanul drágák, bizonyos czikkek szállítása kevesebbe kerül a teschen-hamburgi, mint a budapesttiumei viszonylatban. Intéző köreink jól tudják ezt és létesítettek is egy magyar Levante-vonalat, amely a magyar vasúti állomásoknak közvetlen díjtételeket nyújt a keleti kikötőkig. De már annyira nem jutottak, hogy ez a díjszabás közvetlen díjtételeket adna meg a török vasutak belső állomásaira. A magyar Levante-forgalom lassan fejlődik, mert ez idő szerint kevés a magyar rakománya. Ez érthető, mert kivitelünk még nem nagy arányú és csak kevés árut szállítunk a Keletre teljes rakományszámra, a darabáru meg nem élvezi az olcsó díjtételt. Az egyes kereskedő nem küldheti az áruit drága díjtételek mellett, csak azért, hogy a forgalom fejlődésének a lehetőségét beigazolja. De hisz a kormány sokszor épít vasutat ott is, ahol még nincs forgalom, mert tudja, hogy a vasút majd megteremti a forgalmat. A hajójáratok dolgában is ilyen politikát kellene követni. Sűrűbben kellene a hajókat járatni, olcsón kellene szállítani a darabárut is. Ez egy-két évig talán veszteséggel járna, de ez a politika majd megteremtené a forgalmat; a sűrű és olcsó járatok gyorsan vonzanák oda a magyar árut. Természetes, hogy ez a közlekedési politika egymaga még nem biztosítja a sikert, ha a kivitelt nem fejlesztjük egyúttal más intézkedésekkel is. Az, hogy a kormány egy pár fiatal embert az iskola padjairól egyenest a Keletre küld tanulmányútra, aztán mégsem elég a kivitel fejlesztésére. Azok a fiatal emberek még nem láttak magyar üzleti irodát, nem tudják, hogy mit és milyen feltételek mellett bírunk exportálni, de azért írják egyre-másra a jelentéseiket, amelyekben nagy hangon lecrkéztetik a magyar kereskedőket. Szemünkre vetik, hogy élhetetlenek vagyunk, drágább árakat követelünk, gyáván visszariadunk a hitelezéstől, stb. Ne diszponálgassanak ők a mi áruinkkal és a mi pénzünkkel! Hisz sejtelmük sincs arról, hogy milyenek a mi termelési, közlekedési és pénzbeli viszonyaink! És ne leckéztessenek bennünket. Figyeljék meg, amit látnak és hallanak és azt jelentsék meg nekünk gyorsan és megbízható alakban. Azokat az ő öles jelentéseiket, melyek hosszú hónapok múlva jelennek meg, senki se olvassa el. Csak egyre figyelmeztetném ezeket a fiatal embereket,no meg,ami egyéb hivatalos tanácsadóinkat. Beszélnek nekünk üzleti konjunktúrákról, amelyeket haladéktalanul» meg kell ragadnunk; jegyeznek nekünk árakat, amelyekhez alkalmazkodnunk kell. De a leveleik nincsenek keltezve. Az a konjunktúra, az az ár már csak históriai emlék, mire az a levél Budapestre érkezik. Sőt, mint históriai emléknek is csak úgy van értelme, ha tudjuk, hogy mely időpontra vonatkozik. A keltezés hiánya már maga is bizonyítja, hogy azok a jelentések az irattárak számára készültek , stílgyakorlatok, amelyeknek a szerzői nem ismerik a gyakorlati életet. Ha ezeknek a jelentéseknek a szerzői megtudnak egy elemi vagy politikai eseményt, társadalmi vagy államhatalmi akciót, mely közvetve vagy közvetlenül érintheti a mi gazdasági érdekeinket, könnyítheti vagy nehezítheti valamely termékünk kivitelét, elhárít tőlünk vagy reánk zudít valami új versenyt , akkor ne tekintsék ezt jó anyagnak a «havi» vagy «évi» jelentéshez. Írják meg rögtön. Sőt arra is bátorkodnám figyelmeztetni azokat az árakat, hogy mi kereskedők egy-egy 200 forintos üzlet miatt még sürgönyözni is szoktunk. Én arra nem igen emlékszem, hogy olyan eseményeknél, melyek milliókra menő kárt vagy hasznot okozhatnak az országnak, a kormányközegek megkockáztatták volna egy sürgöny árát. Ne leckéztessenek hát bennünket az urak! Jelentsenek nekünk üzleti híreket, mégpedig gyorsan, megbízható alakban. Ha a magyar kereskedők látni fogják, hogy úgyszólván napról-napra praktikusan értékesíthető értesítéseket kapnak a hivatalos közegektől, hogy a kormány a kivitel érdekében praktikus módon agitál és irányít, akkor kereskedőink felébrednek majd a sokszor elpanaszolt letargiából és nekibátorodnak majd, ha látják, hogy az akciót czéltudatos kezek vezetik, a kellő erélylyel.. MAGYAR KERESKEDŐK LAPJA Ne rendeljünk osztrák porczellánt! Az Üveg- és porczellánkereskedők országos egyesülete, mint már jeleztük, felhívást intézett az ország minden porczellánkereskedőjéhez, hogy addig, amíg az osztrák és cseh gyárosok az egyesület méltányos kívánságát a selejtáruk dolgában nem teljesítik, egyáltalában ne rendeljenek sem utazók révén, sem közvetlenül. A felhívásban kívánt nyilatkozat így szól: Ezennel kijelentem, hogy az országos egyesület felhívásához csatlakozom és aláírásommal erősítem, hogy selejtáru-ügyünk elintézéséig, melyről az országos egyesület értesítését annak idején elvárom, az osztrák és cseh gyárosoktól sem direkte, sem utazók révén újabb megrendelést nem eszközlök. Ezt a nyilatkozatot az összes budapesti szakmabeli kereskedők aláírták s igen sok vidéki aláírás is bejött már. Azokat az osztrák gyárakat, amelyek mintákkal elsősorban látogatják a magyar piacot, a következők : Haas & Cjzek, C'hodau; Richter, Fenkel & Hahn, Chodau; I. S. Mayer & Co.; Gräfl. Thunische Porzellanfabrik, Klösterle ; Pröschold & Comp., Dalwitz; I. D. Mauer & Co., Alt- Rohlau.; Pfeiffer & Löwenstein, Schlackenwald; Neurath & Klein, Bécs ; Gustav Győri, Bécs ; I. N. Spinner, Schönfeld ; Norbert Rauh & Ostersetzer, Alt-Rohlau; A. D. Schulde, Giesshtibel; Carl Knoll, Fischern; Porzellanfabrik Centrale, Lessau ; B. Bloch, Eichenwald ; Porzellanfabrik, Pirkenhammer; Schnabel, Dessendorf; Anton Waldmann, Schlagenwald ; «Victoria» Porzellanfabrik, Ált-Rohlau. 3