Magyar Kereskedők Lapja, 1902. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1902-07-06 / 27. szám

1902. július 6. fizetjük a drágább, a komplikáltabb díj­tételt. A német Levante-Linie olyan díj­tételeket állított fel, melyek magukba fog­lalják a vasúti fuvart a nagy belföldi gyárvárosoktól Hamburgig, onnét a ke­leti kikötőig és ezen kikötőtől a török­­országi vasúti állomásig. Nekünk külön kell kalkulálnunk a sa­ját vasutunk díjtételét, a tengeri díjtételt, a keleti kikötőben való átrakási és egyéb illetékeket és végül a keleti vasút díj­tételét. Az az olcsó és egyszerű számítás tette lehetővé, hogy Hamburg kivitele a Le­­vantéba 1890-től 1900-ig 6 millió márká­ról 32 millióra és Hamburg bevitele a Keletről ugyanezen rövid idő alatt 65 millióról 100 millióra emelkedett. Ezt az utóbbi emelkedést egyes magyar «nem­zetgazdák» természetesen inkább szeren­csétlenségnek tekintik. A németek nem nézik annak, mert jól tudják, hogy gyárt­mányaikkal könnyebben foglalhatnak tért az olyan piac­on, ahol egyúttal vevőkül is jelentkeznek. Hogy ez miért van így, azt jól tudja minden üzletember. Én itt csak arra utalok, hogy ennek a kölcsö­nösségnek befolyása van a földrajzi «kö­­­­zelség»-re is, mert a Levante-Linie még olcsóbb díjtételeket bocsáthat a kivitel rendelkezésére, ha elég visszrakományt biztosíthat hajóinak. Jól tudom, hogy a Levante-Linie díj­szabását nem lehet nekünk egyszerűen lemásolnunk. A mi gyáraink 600 és 800 kilométerre vannak a tengertől, a fiumei kikötőben nem lehet olyan könnyen a hajókra rakományt kapni, mint Hamburg­ban, a darabárukat Fiuméban nem lehet olyan gyorsan hajóra juttatni, mint Ham­burgban. Föl kell tételeznem, hogy a mi intéző köreink is tudomást vettek a Levante-Linie díjszabásáról, mihelyt az létesült és hogy azóta egyre gondoltak a versenyre, de nyilván arra az eredményre jutottak, hogy amit Hamburgban lehetővé tesznek a for­galom arányai és annak sokoldalúsága, az Fiuméban nagy akadályokba ütközik. Csak annyit konstatálok, hogy helyze­tünk ma tarthatatlan. A minap 11 rekesz lámpacsövet küldtem Viddinbe és a fuvar­­költség az áru értékének 23°/o-át tette. Amit Londonba küldök, olcsóbban jut oda Laubén és Brémán, mint Fiúmén át. 40 angol köbláb üveg Fiúméból Londonba 15 shillinget fizet, csak 3 sh. 9 p.-vel kevesebbet, mint Hamburgból Bombaybe. Vasúti díjtételeink aránytalanul drágák, bizonyos czikkek szállítása kevesebbe kerül a teschen-hamburgi, mint a budapest­­tiumei viszonylatban. Intéző köreink jól tudják ezt és létesí­tettek is egy magyar Levante-vonalat, amely a magyar vasúti állomásoknak közvetlen díjtételeket nyújt a keleti ki­kötőkig. De már annyira nem jutottak, hogy ez a díjszabás közvetlen díjtételeket adna meg a török vasutak belső állo­másaira. A magyar Levante-forgalom lassan fejlődik, mert ez idő szerint kevés a magyar rakománya. Ez érthető, mert kivitelünk még nem nagy arányú és csak kevés árut szállítunk a Keletre teljes rako­mányszámra, a darabáru meg nem élvezi az olcsó díjtételt. Az egyes kereskedő nem küldheti az áruit drága díjtételek mellett, csak azért, hogy a forgalom fejlődésének a lehető­ségét beigazolja. De hisz a kormány sokszor épít vasutat ott is, ahol még nincs forgalom, mert tudja, hogy a vasút majd megteremti a forgalmat. A hajó­járatok dolgában is ilyen politikát kellene követni. Sűrűbben kellene a hajókat járatni,­ olcsón kellene szállítani a darab­árut is. Ez egy-két évig talán veszteség­gel járna, de ez a politika majd meg­teremtené a forgalmat; a sűrű és olcsó járatok gyorsan vonzanák oda a magyar árut. Természetes, hogy ez a közlekedési politika egymaga még nem biztosítja a sikert, ha a kivitelt nem fejlesztjük egyút­tal más intézkedésekkel is. Az, hogy a kormány egy pár fiatal embert az iskola padjairól egyenest a Keletre küld tanulmányútra, az­tán még­sem elég a kivitel fejlesztésére. Azok a fiatal emberek még nem láttak magyar üzleti irodát, nem tudják, hogy mit és milyen feltételek mellett bírunk exportálni, de azért írják egyre-másra a jelentéseiket, amelyekben nagy hangon lecrkéztetik a magyar kereskedőket. Szemünkre vetik, hogy élhetetlenek vagyunk, drágább ára­kat követelünk, gyáván visszariadunk a hitelezéstől, stb. Ne diszponálgassanak ők a mi áruink­kal és a mi pénzünkkel! Hisz sejtelmük sincs arról, hogy milyenek a mi terme­lési, közlekedési és pénzbeli viszonyaink! És ne lec­kéztessenek bennünket. Figyel­jék meg, amit látnak és hallanak és azt jelentsék meg nekünk gyorsan és meg­bízható alakban. Azokat az ő öles jelen­téseiket, melyek hosszú hónapok múlva jelennek meg, senki se olvassa el. Csak egyre figyelmeztetném ezeket a fiatal embereket,no meg,ami egyéb hiva­talos tanácsadóinkat. Beszélnek nekünk üzleti konjunktúrákról, amelyeket­­­ haladék­talanul» meg kell ragadnunk; jegyeznek nekünk árakat, amelyekhez alkalmaz­­kodnunk kell. De a leveleik nincsenek keltezve. Az a konjunktúra, az az ár már csak históriai emlék, mire az a­ levél Budapestre érkezik. Sőt, mint históriai emléknek is csak úgy van értelme, ha tudjuk, hogy mely időpontra vonatkozik. A keltezés hiánya már maga is bizo­nyítja, hogy azok a jelentések az irat­tárak számára készültek , stílgyakorlatok, amelyeknek a szerzői nem ismerik a gyakorlati életet. Ha ezeknek a jelentéseknek a szerzői meg­tudnak egy elemi vagy politikai eseményt, társadalmi vagy államhatalmi akc­iót, mely közvetve vagy közvetlenül érintheti a mi gazdasági érdekeinket, könnyítheti vagy nehezítheti valamely termékünk kivitelét, elhárít tőlünk vagy reánk zudít valami új versenyt , akkor ne tekintsék ezt jó anyagnak a «havi» vagy «évi» jelentés­hez. Írják meg rögtön. Sőt arra is bátorkodnám figyelmeztetni azokat az árakat, hogy mi kereskedők egy-egy 200 forintos üzlet miatt még sürgönyözni is szoktunk. Én arra nem igen emlékszem, hogy olyan események­nél, melyek milliókra menő kárt vagy hasznot okozhatnak az országnak, a kor­mányközegek megkoc­káztatták volna egy sürgöny árát. Ne lec­kéztessenek hát bennünket az urak! Jelentsenek nekünk üzleti híreket, még­pedig gyorsan, megbízható alakban. Ha a magyar kereskedők látni fogják, hogy úgyszólván napról-napra praktikusan értékesíthető értesítéseket kapnak a hiva­talos közegektől, hogy a kormány a ki­vitel érdekében praktikus módon agitál és irányít, akkor kereskedőink felébrednek majd a sokszor elpanaszolt letargiából és nekibátorodnak majd, ha látják, hogy az akc­iót czéltudatos kezek vezetik, a kellő erélylyel.. MAGYAR KERESKEDŐK LAPJA Ne rendeljünk osztrák porczellánt! Az Üveg- és porczellánkereskedők országos egyesülete, mint már­ jeleztük, felhívást intézett az ország minden porczellánkereskedőjéhez, hogy addig, amíg az osztrák és cseh gyárosok az egyesület méltányos kívánságát a selejtáruk dolgában nem teljesítik, egyáltalában ne rendel­jenek sem utazók révén, sem közvetlenül. A felhívásban kívánt nyilatkozat így szól: Ezennel kijelentem­­, hogy az országos egye­sület felhívásához csatlakozom és aláírásommal erősítem, hogy selejtáru-ügyünk elintézéséig, melyről az országos egyesület értesítését annak idején elvárom, az osztrák és cseh gyárosoktól sem direkte, sem utazók révén újabb meg­rendelést nem eszközlök. Ezt a nyilatkozatot az összes budapesti szakma­beli kereskedők aláírták s igen sok vidéki alá­írás is bejött már. Azokat az osztrák gyárakat, amelyek mintákkal első­sorban látogatják a magyar piac­ot, a következők : Haas & Cjzek, C'hodau; Richter, Fenkel & Hahn, Chodau; I. S. Mayer & Co.; Gräfl. Thunische Porzellanfabrik, Klösterle ; Pröschold & Comp., Dalwitz; I. D. Mauer & Co., Alt- Rohlau.; Pfeiffer & Löwenstein, Schlackenwald; Neurath & Klein, Bécs ; Gustav Győri, Bécs ; I. N. Spinner, Schönfeld ; Norbert Rauh & Os­tersetzer, Alt-Rohlau; A. D. Schulde, Giesshtibel; Carl Knoll, Fischern; Porzellanfabrik Centrale, Lessau ; B. Bloch, Eichenwald ; Porzellanfabrik, Pirkenhammer; Schnabel, Dessendorf; Anton Waldmann, Schlagenwald ; «Victoria» Porzel­lanfabrik, Ált-Rohlau. 3

Next