Magyar Kereskedők Lapja, 1903. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1903-01-04 / 1. szám
. A pénz alig hoz valamit, a kamatláb olcsó és a nagy tőkék csekély jövedelmezőség mellett leginkább pénzintézeteinknél vannak elhelyezve. Pang a kereskedelem, pang az ipar. Gazda, államhivatalnok, tanító, szóval a társadalom minden osztályának szája tele panaszszal és keserűséggel. Így zárul az ország ez évi mérlege, nem kell azt színezni: a statisztika számai elég sötétek és az ördög sem festhetné azokat feketébbre, mint amilyenek tényleg. Nem vindikálok magamnak oly nagy tehetséget, hogy képes lennék a fölvetett kérdéseket eredményesen megoldani. Megteszem azt úgy, ahogy tudom és felvetem a kérdést azért, hogy szóljanak hozzá kartársaim is , fejlődjék e lap útján hálás eszmecsere és én örvendeni fogok, ha ezzel bármi keveset is lendíthetnék a mai siralmas állapotokon. Az utóbbi években szisztematikus hajsza indult meg az ország kereskedelme ellen. Gratulálok a hajsza vezérférfiainak : munkájuk fényes eredményre vezetett, mert a kereskedők lassan, de biztosan tönkremennek. És úgy látom, hogy a kereskedőkkel együtt tönkremegy az ipar is és e két tényezővel az egész ország. A mozgalom megindult és folytattatik. De most már «Hands off!» ne tovább. Az első hajszát a borkereskedők ellen indították. Én nem pártolom a borhamisítókat ; ahol megcsípnek egyet, büntessék a legszigorúbban. Aki megfordult nálunk a szüreteken, az igen jól tudja, hogy ősidőktől kezdve a kisgazda mindig tett egy kis vizet a must közzé ; a hagyományos szokáson semmiféle törvény sem fog változtatni, hacsak minden szüretelő mellé nem állítanak egy detektívet. Ezt kell előre bocsátanom, mielőtt a tárgygyal foglalkoznék. Elfogtak egyes borhamisítókat, voltak közöttük épp úgy kereskedők, mint termelők is. Megbüntették magas pénzbírsággal, elcsukták, a borkészletét megsemmisítették. De ha csak eddig mentek volna. A szegény áldozatokat még arra is kényszerítették, hogy az ítéleteket közöltetniök kellett a lapokban, olykor még bécsi lapokban is. Az élelmes külföldi konkurrencia ezeket az ítéleteket kinyomatta és azok alapján bebizonyította az összes külföldi magyar borfogyasztóknak, hogy Magyarországban általánosan hamisítják a bort. És a magyar borkereskedők évtizedeken át nagy munkával és költséggel szerzett külföldi összeköttetéseiket elveszítették. A borkereskedők nagy része tényleg tönkre ment és azokkal együtt tönkre mennek a magyar bortermelők is, mert szomorú tény az, hogy a magyar bort nem lehet tisztességes árban értékesíteni. Nézzük tovább az agrár hajszát. Itt van a nagy magyar malomipar. Egyetlen iparunk, amelylyel a külföld nem tudott versenyezni, ezt a tisztelt agráriusok lebunkózták, ellenben keletkezőben lévő új iparágakat — sokszor, ha svindli is — a legmesszebbmenő állami támogatásban részesítünk. E sorok írója volt az, aki annak idejében, mikor még agrár főuraink nem is álmodtak az őrlési kedvezményről, fölhívta a gazdák és az intéző körök figyelmét arra, hogy a kedvezményes időt a szerb és oláh búza vámvisszatérítése tekintetében redukálni kell. De lehetetlenné tenni a magyar malomiparnak az olcsó anyag beszerzését és annak feldolgozását hazánkban és ezzel elvágni e díszünkre váló iparág fejlődő képességének isteretét, ez oly herosztrateszi munka volt, mely legnagyobb örömmel töltötte el a nyugateurópai és az amerikai malomipart, melyek ily módon megszabadultak a kényelmetlen magyar versenytárstól. A sertésvész kiszámíthatatlan milliókkal károsította évi jövedelmünket. Amerikában is volt nagy sertésvész, ott azonban nem tartották szükségesnek a nagy csikágói sertéshizlaló-telep tönkresilányítását. Magyarország egyik büszkeségét képezte Kőbánya, amely a legnagyobb európai sertéshizlaló és sertéskereskedő piacz volt. Mindenféle állategészségügyi és egyéb hatósági sikanériák ürügye alatt sikerült a kormánynak e nagy közgazdasági kincsünket teljesen értéktelenné tenni és örökre megsemmisíteni. Hogy ezáltal sertéstenyésztőink, sertéskereskedőink, takarmánytermelésünk és kereskedelmünk évenként hány millió kárt szenvedett, ezt számítsák ki a statisztikai számok gyártásával foglalkozó urak. Néhány ezer ember tönkrement és elvesztette kenyérkeresetét. Aztán itt van a tőzsde. Tulajdonképpen alig van még magyar értéktőzsdénk. Alig, hogy kissé fejlődni készült, jöttek a bölcs agráriusok, fölfedeztek egy nagyszerű adótárgyat. Kiadatott a jelszó : meg kell adóztatni a börzét. És e nagy garral és aplombbal inszczenált új adó jövedelmez az államnak évenként alig 100.000 forintot. Az eredmény az, hogy a budapesti értéktőzsde csaknem teljesen megszűnt funkcionálni, a kulissz koldusbotra jutott és más kereset után néz, mert, ha nyer, a nyeresége alig nagyobb, mint elért üzleti forgalmának adója, ha pedig veszít, akkor a veszteségén felül még az adót is fizeti. Nekem megmutatta egy pár börzsáner a könyveit, melyekből meggyőződtem, hogy a börzeadón mentek tönkre. Ha most már a magyar értékeknek nincs piaczuk Magyarországban, akkor hogyan teremtsünk mi hazai ipart ? Az ipar létesítéséhez pénz kell. A magyar főurak pedig nem adnak, már most rendszeresen csak úgy lehetett iparvállalatot kreálni, ha részvénytársaság létesül és ennek részvényei a budapesti tőzsdén a közforgalom tárgyát képezhetik. Ha nincs magyar tőzsde, amelyen a magyar iparvállalat részvényeit értékesíteni lehet, akkor nagy iparvállalatot nem lehet teremteni. És mindez évi 100.000 frt adó miatt történik! Most még a gabonahatáridő-üzletet akarják betiltani. Csak előre, uraim, a tőzsdén nem találkoznak nagy ellenállással, sőt, ha szépen kérik — merem állítani — a tőzsde többsége szívesen csatlakozik kívánságukhoz. Mert a kereskedőknek nincs hasznuk a határidő-üzletből, ennek segélyével csak óriási forgalmat csinálhatnak csekély haszonnal vagy veszteséggel. Ha pedig beszüntetik a határidőüzletet, akkor bizonyos, hogy tizedrésznyi forgalomnál kereskedőinknek sokkal nagyobb lesz a hasznuk, mint most. Ha most a határidő-üzletet is sikerül betiltani az agráruraknak, akkor legjobb lesz, ha megveszik az új tőzsdepalotát is, mert arra nem lesz szükség a jövőben. A magyar kereskedőt ma már csak egy tényező respektálja: a kincstári képviselők az adókivetésnél. Hiába jajgat ott a kereskedő, bárhogy bizonyítja is, hogy veszteséggel dolgozik, az mind nem ér semmit. Adóleszállításról szó sem lehet A kincstári képviselő flastromot nyom az áldozat arczára , megmarad a régi adó, vagy csekélységgel igyekszik folyton emelni. Hisz azért a pár forintért nem érdemes apellálni ; ha ügyvédhez megy, többe kerül a felebbezés, mint az adófelemelés. De ez semmi. Létesítettek az ország minden zugában a nép nyelvén elkeresztelt «kereskedők temetőjét», helyenként «zsidók temetőjét.» E két elnevezés alatt található az ország minden zugában úgynevezett szövetkezeti bolt, keresztény trafik, keresztény ruharaktár, keresztény gabonaraktár, stb. A jog, törvény és igazság korszakában létesült szövetkezetek nemcsak a szövetkezeti tagokat, hanem a lakosságot általánosan ellátják mindennemű szükségletekkel. Bolthelyiséget rendesen ingyen kapnak, adót nem fizetnek, sőt még a kormánytól sok esetben fuvardíjkedvezményeket és adómentes kölcsönöket is kapnak. Bocsásson meg, Láng miniszter úr, de annak belátásához nem kell lángész, hogy az ilyen kedvezményekkel felruházott verseny mellett a hazai kereskedők sorra tönkre mennek, fizetésképtelenné válnak, csődbe jutnak és eltűnnek minmtalanul a föld színéről, vagy szaporítják a malkontens és kivándorló elemek számát. A kereskedők temetőjét megásták, de önként nem megyünk a koporsóba, élve nem engedjük magunkat eltemetni. A kereskedőknek szervezkedniük kell az ellenállásra. Legyen vége a romboló harcznak. A társadalom minden osztálya sorakozzék ám a saját érdekei védelmére és előmozdítására, de ne törjenek egymás ellen. Aliquis: MAGYAR KERESKEDŐK LAPJA 1903. január 4.