Magyar Kereskedők Lapja, 1903. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1903-01-04 / 1. szám

. A pénz alig hoz valamit, a kamatláb olcsó és a nagy tőkék csekély jövedel­mezőség mellett leginkább pénzintéze­teinknél vannak elhelyezve. Pang a kereske­delem, pang az ipar. Gazda, államhiva­talnok, tanító, szóval a társadalom min­den osztályának szája tele panaszszal és keserűséggel. Így zárul az ország ez évi mérlege, nem kell azt színezni: a statisztika szá­mai elég sötétek és az ördög sem fest­hetné azokat feketébbre, mint amilyenek tényleg. Nem vindikálok magamnak oly nagy tehetséget, hogy képes lennék a fölvetett kérdéseket eredményesen megoldani. Meg­teszem azt úgy, ahogy tudom és felvetem a kérdést azért, hogy szóljanak hozzá kartársaim is , fejlődjék e lap útján hálás eszmecsere és én örvendeni fogok, ha ezzel bármi keveset is lendíthetnék a mai siralmas állapotokon. Az utóbbi években szisztematikus haj­sza indult meg az ország kereskedelme ellen. Gratulálok a hajsza vezérférfiainak : munkájuk fényes eredményre vezetett, mert a kereskedők lassan, de biztosan tönkremennek. És úgy látom, hogy a kereskedőkkel együtt tönkremegy az ipar is és e két tényezővel az egész ország. A mozgalom megindult és folytattatik. De most már «Hands off!» ne tovább. Az első hajszát a borkereskedők ellen indították. Én nem pártolom a borhami­sítókat ; ahol megcsípnek egyet, büntes­sék a legszigorúbban. Aki megfordult nálunk a szüreteken, az igen jól tudja, hogy ősidőktől kezdve a kisgazda min­dig tett egy kis vizet a must közzé ; a hagyományos szokáson semmiféle törvény sem fog változtatni, hacsak minden szüre­telő mellé nem állítanak egy detektívet. Ezt kell előre bocsátanom, mielőtt a tárgy­­gyal foglalkoznék. Elfogtak egyes bor­hamisítókat, voltak közöttük épp úgy kereskedők, mint termelők is. Megbüntették magas pénzbírsággal, el­csukták, a borkészletét megsemmisítették. De ha csak eddig mentek volna. A szegény áldozatokat még arra is kényszerítették, hogy az ítéleteket közöltetniök kellett a lapokban, olykor még bécsi lapokban is. Az élelmes külföldi konkurrenc­ia ezeket az ítéleteket kinyomatta és azok alapján bebizonyította az összes külföldi magyar borfogyasztóknak, hogy Magyarországban általánosan hamisítják a bort. És a ma­gyar borkereskedők évtizedeken át nagy munkával és költséggel szerzett külföldi összeköttetéseiket elveszítették. A borkeres­kedők nagy része tényleg tönkre ment és azokkal együtt tönkre mennek a magyar bortermelők is, mert szomorú tény az, hogy a magyar bort nem lehet tisztessé­ges árban értékesíteni. Nézzük tovább az agrár hajszát. Itt van a nagy magyar malomipar. Egyetlen iparunk, amelylyel a külföld nem tudott versenyezni, ezt a tisztelt agráriusok le­­bunkózták, ellenben keletkezőben lévő új iparágakat — sokszor, ha svindli is — a legmesszebbmenő állami támogatásban részesítünk. E sorok írója volt az, aki annak idejében, mikor még agrár főuraink nem is álmodtak az őrlési kedvezmény­ről, fölhívta a gazdák és az intéző körök figyelmét arra, hogy a kedvezményes időt a szerb és oláh búza vámvisszatérítése tekintetében redukálni kell. De lehetet­lenné tenni a magyar malomiparnak az olcsó anyag beszerzését és annak feldol­gozását hazánkban és ezzel elvágni e díszünkre váló iparág fejlődő képességének isteretét, ez oly herosztrateszi munka volt, mely legnagyobb örömmel töltötte el a nyu­gateurópai és az amerikai malomipart, me­lyek ily módon megszabadultak a ké­nyelmetlen magyar versenytárstól. A sertésvész kiszámíthatatlan milliók­kal károsította évi jövedelmünket. Ameri­kában is volt nagy sertésvész, ott azon­ban nem tartották szükségesnek a nagy csikágói sertéshizlaló-telep tönkresilányí­­tását. Magyarország egyik büszkeségét ké­pezte Kőbánya, amely a legnagyobb európai sertéshizlaló és sertéskereskedő piacz volt. Mindenféle állategészségügyi és egyéb hatósági sikanériák ürügye alatt sikerült a kormánynak e nagy közgazdasági kincsünket teljesen értéktelenné tenni és örökre megsemmisíteni. Hogy ez­által sertés­tenyésztőink, sertés­kereskedőink, takarmánytermelésünk és kereskedelmünk évenként hány millió kárt szenvedett, ezt számítsák ki a statisztikai számok gyár­tásával foglalkozó urak. Néhány ezer ember tönkrement és elvesztette kenyér­­keresetét. Aztán itt van a tőzsde. Tulajdonképpen alig van még magyar értéktőzsdénk. Alig, hogy kissé fejlődni készült, jöttek a bölcs agráriusok, fölfedeztek egy nagyszerű adótárgyat. Kiadatott a jelszó : meg kell adóztatni a börzét. És e nagy garral és aplombbal inszczenált új adó jövedelmez az államnak évenként alig 100.000 forintot. Az eredmény az, hogy a budapesti érték­tőzsde csaknem teljesen megszűnt funk­­c­ionálni, a kulissz koldusbotra jutott és más kereset után néz, mert, ha nyer, a nyeresége alig nagyobb, mint elért üzleti forgalmának adója, ha pedig veszít, akkor a veszteségén felül még az adót is fizeti. Nekem megmutatta egy pár börzsáner a könyveit, melyekből meg­győződtem, hogy a börze­adón mentek tönkre. Ha most már a magyar értékeknek nincs piaczuk Magyarországban, akkor hogyan teremtsünk mi hazai ipart ? Az ipar létesítéséhez pénz kell. A magyar főurak pedig nem adnak, már most rendszeresen csak úgy lehetett iparválla­latot kreálni, ha részvénytársaság létesül és ennek részvényei a budapesti tőzsdén a közforgalom tárgyát képezhetik. Ha nincs magyar tőzsde, amelyen a magyar ipar­­vállalat részvényeit értékesíteni lehet, ak­kor nagy iparvállalatot nem lehet terem­teni. És mindez évi 100.000 frt adó miatt történik! Most még a gabonahatáridő-üzletet akarják betiltani. Csak előre, uraim, a tőzsdén nem találkoznak nagy ellenállás­sal, sőt, ha szépen kérik — merem állí­tani — a tőzsde többsége szívesen csat­lakozik kívánságukhoz. Mert a kereske­dőknek nincs hasznuk a határidő-üzletből, ennek segélyével csak óriási forgalmat csinálhatnak csekély haszonnal vagy vesz­teséggel. Ha pedig beszüntetik a határidő­üzletet, akkor bizonyos, hogy tizedrésznyi forgalomnál kereskedőinknek sokkal na­gyobb lesz a hasznuk, mint most. Ha most a határidő-üzletet is sikerül betil­tani az agrár­uraknak, akkor legjobb lesz, ha megveszik az új tőzsdepalotát is, mert arra nem lesz szükség a jövőben. A magyar kereskedőt ma már csak egy tényező respektálja: a kincstári képviselő­k az adókivetésnél. Hiába jajgat ott a kereskedő, bárhogy bizonyítja is, hogy veszteséggel dolgozik, az mind nem ér semmit. Adóleszállításról szó sem lehet A kincstári képviselő flastromot nyom az áldozat arczára , megmarad a régi adó, vagy csekélységgel igyekszik folyton emelni. Hisz azért a pár forintért nem érdemes apellálni ; ha ügyvédhez megy, többe kerül a felebbezés, mint az adó­felemelés. De ez semmi. Létesítettek az ország minden zugában a nép nyelvén elkeresz­telt «kereskedők temetőjét», helyenként «zsidók temetőjét.» E két elnevezés alatt található az ország minden zugában úgy­nevezett szövetkezeti bolt, keresztény trafik, keresztény ruharaktár, keresztény gabona­­raktár, stb. A jog, törvény és igazság korszakában létesült szövetkezetek nem­csak a szövetkezeti tagokat, hanem a lakosságot általánosan ellátják minden­nemű szükségletekkel. Bolthelyiséget ren­desen ingyen kapnak, adót nem fizetnek, sőt még a kormánytól sok esetben fuvar­díjkedvezményeket és adómentes kölcsö­nöket is kapnak. Bocsásson meg, Láng miniszter úr, de annak belátásához nem kell lángész, hogy az ilyen ked­vezményekkel felruházott verseny mel­lett a hazai kereskedők sorra tönkre mennek, fizetésképtelenné válnak, csődbe jutnak és eltűnnek minmtalanul a föld színéről, vagy szaporítják a malkontens és kivándorló elemek számát. A kereskedők temetőjét megásták, de önként nem megyünk a koporsóba, élve nem engedjük magunkat eltemetni. A kereskedőknek szervezkedniük kell az ellen­állásra. Legyen vége a romboló harcznak. A tár­sadalom minden osztálya sorakozzék ám a saját érdekei védelmére és előmozdítására,­­ de ne törjenek egymás ellen. Aliquis: MAGYAR KERESKEDŐK LAPJA 1903. január 4.

Next