Magyar Konyha, 1982 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1982-05-01 / 2. szám
Volt olyan idő, amikor azt tartották nálunk, hogy sokat enni annyit jelent, mint erősnek, daliásnak lenni. Ennek a kornak volt a fölfogása az is, hogy ha valaki utálatos vagy emészthetetlen dolgokat felhabzsol , akkor egyenesen virtuskodik. Minden nagyobb helynek, de még falunak is megvolt a maga „nagyevő”-je. A mi Toldi Miklósunk sem volt utolsó evés dolgában. Szinte struccgyomrúnak számított nálunk a XVI. század elején nemes Kórógyi Péter, akiről följegyezték, hogy „Csodálatos vas természetéről és mindent elbíró gyomrának erejéről volt emlékezetes; a fiatal király (II. Lajos) kívánságára eleven egeret, levágott macskafarkakat, az utcára kilökött undokeves (gennyes) és férgektől hemzsegő döglött kutyákat minden utálat és kelletlenség nélkül szokott enni és megemészteni.” Kicsit borzongva emlékeznek meg erről a furcsa gusztusú úrról, aki szebben fejezte be életét, mint ahogyan kosztolt, mert hős halált halt a mohácsi csatában. A franciáknál számos evőbajnokot tartanak számon. Álljon itt egy hajósnak, Tanare-nak „dicső” emlékezete, ő társai szerint elever macskákat, tengeri nyulakat falt fel szőröstül-bőröstül, és arról panaszkodott, hogy sohasem lakott jól világéletében. Szerény böjt Köztudott, hogy a nagy reneszánsz idők lakomái sok tálból, azaz fogásból állottak. Volt olyan „szerénynek” nevezett böjti vagy köznapi étkezés, amikor a fogások száma „csak” 25—30 volt. Természetesen nem kellett minden fogást végigenni. Apor Péter az erdélyi változásokról szóló művében elmondja, hogy nem szükséges minden tál ételt végigenni, elegendő, ha a hozzánk legközelebb eső tálból eszünk, vagy csak azokból az ételekből, amelyeket különösen kedvelünk. Ne feledjük azonban, hogy ez csak engedelem: kinek-kinek úri gusztusa szerint módja volt akár harminc tál ételből is venni! Azonban közeledjünk egy kissé saját korunkhoz. A múlt század híres magyarjainak étkezési szokásairól tudjuk, hogy például Vörösmarty Mihály a jó marhasültet nem adta semmilyen egyéb sültért. Széchenyi István valódi francia pezsgő nélkül nem ebédelt jóízűen. És a színészek? Ha nem volt mit enniük, bizony koplaltak, de ha volt a bugyellárisukban elegendő pénz, akkor Lendvay Márton a tinórugombáért akármilyen messze levő vendéglőbe is elgyalogolt. Megyeri Károly csak akkor evett jóízűen, ha „appetitóriumnak” szilvapálinkát ihatott. De ugyanakkor ki gondolta volna, hogy Petőfi Sándort a tejfölös tormával bárhonnan el lehetett kergetni. Ki a huncut? Bizony, sokfélék vagyunk, sokféle az ízlésünk. A „virtuskodásból való evésnek” egyik érdekes hazai példája történt meg egyszer Kisfaludy Károllyal. Ezt a szemtanúk így jegyezték fel: „Az 1820-as évek elején egy általam átengedett szobában lakott Kisfaludy Károly barátom, akit köztudomásúan kemény szívű apja kitagadott, s így ő, miután külföldről visszatért, 1817- től szintén Pesten telepedett meg, étkezni pedig a Váci utcában levő Hét Választóhoz címzett fogadóba járt. Egy borús őszi estén nevezett barátom éppen szerény vacsoráját költötte egy meszely borocska mellett a fogadó üres ebédlőjében, midőn az akkor szilaj kalandjairól ismert úri cimborák (Blaskovits, Keglevics, Jósa, Jankovits) törtek nagy zajjal az étterembe, s meglátván az asztal mellett egymagában ülő és borozgató Kisfaludyt, miután őt a maguk modorában mindenféle gúnnyal illették, gyalázatnak állítván, hogy a nemzet híres poétája ily csendben és egyedüliségben holmi rossz karcossal traktálkozik, kényszerítők, hogy az általuk bőven hozatott jóféle italokból velük sorban üríteni poharat, minden egyes pohártöltésnél hangosan kiáltván, hogy ,huncut a ki meg nem issza’. Kisfaludy megsokallván a túlságos vendégszeretetet, s tartván annak bekövetkező hátrányaitól, végre eltökélé, hogy kifog rajtuk, s hogy gyorsan megérlelt szándékát keresztül vigye, kezébe veszi a meszélyes üveget, s felállván ülőhelyéből erős hangon kiáltja :huncut’ a ki a borosüvegét meg nem eszi’ — s ezzel a meszélyes üveg nyakát leharapta, acélfogai közt meg őrli s lenyeli, mi által a hetvenkedők természetesen le valának főzve.” Nem követendő Természetesen a jóbarát nem állhatott itt meg, el kellett mondania aggodalmait is, félvén igen nagyon a következményektől : „Miután én erről a bravourról másnap reggel értesültem, sürgetvén felkerestem Kisfaludyt, menjen Stáhlyhoz, az országos főorvoshoz és vizsgáltassa meg magát, illetőleg a gyomrát, amit Kisfaludy Károly, ámbár váltig állítá, hogy teljesen jól érzi magát, az én kedvemért meg is tett, és mert Stáhly sem talált semmi komoly bajt, s mert a megtörténteken változtatni már úgy sem lehetett, egy kis baráti megfeddés után a különös bravourról többé már szó sem volt.” Így lett a múlt század elejének jeles „üvegevője” Kisfaludy Károly, aki tulajdonképpen fogadásból, „úri becsületének” megvédéséből virtuskodott. Szerencsére nem ez volt a rendes heti étrendje. Ma is vannak olyan emberek, akik virtuskodásból hajlandók volnának végigenni egy étterem étlapját, de ezt napjainkban mindenki egyértelműen ízlésficamnak, nem követendő virtusnak tartaná. SERGŐ ERZSÉBET NEVEZETES NAGYBENDŐJŰEK