Magyar Közigazgatás, 1922 (40. évfolyam, 1-53. szám)
1922-01-15 / 3. szám
1922 január 15. MAGYAR KÖZIGAZGATÁS 3. szám. ínséges napok. A szerencsétlen országunkra szakadt sorscsapást betetőzte az ínség. A télnek dermesztő fagya végigszáguld az országon. A társadalom együttérzésének hajója recseg-ropog, szirtek között dobálja a hullámverés. A tobzódó, dőzsölő tömegek között megjelenik a nyomor sivalkodása, belekacag a hangosan mulatók vigságába, és ez a kacagás átharsogja a jól hangolt zenekar szimfóniáit. Hideg borzongással oszladozik a mámor és felváltja az agyat átnyilaló kijózanodás. Szembe kerülnek egymással a tobzódó pazarlás és a sorvasztó nyomor. Az őrület fékevesztett tombolásával találkozunk a paloták csarnokaiban, a fuldokló kétségbeesés feljajdulásával a nyomor tabernáin. A kimerült, a kiéhezett gyermek gyönge szervezete nem képes ellentállni a tüdővész ölelésének. Ahol befészkeli magát, ott kipusztul a család; hiába virágzik az élet fája, virágja lehullt, nem hoz gyümölcsöt. Midőn a próféta megjelent Ninive városában, a város ledöntötte, összetörte bálványait és magába szállt. Nekünk nincsenek prófétáink, nekünk saját magunkban kell megtalálnunk azt a lelki erőt, mely összetöri a bálványokat és oltárt emel a részvét Istenének. Megdobban a részvétteljes szív, megdobban a hatalom lelkiismerete és Misericordia oltárán fellobog az áldozati oltár tüze. Talán későn, de nem elkésetten indult meg a fővárosban a részvét munkája. Dr. Sipőcz Jenő polgármester a helyi önkormányzatnak nagy hierarchiáján akarja felépíteni a maga segélyezési akcióját. Az ő munkájával párhuzamosan halad Huszár Károlynak társadalmi hatalmas munkája, mely megrázó energiával lép a társadalom vagyonos osztályai elé és megköveteli, hogy a szegénységnek áldozatot hozzon. Ilyképen a főváros ínséges helyzetén előreláthatólag segíteni fog a részvétnek ez az erőteljes dualisztikus munkája; lesz ruha, tüzelő, élelem, mely talpra állítja a ma munkanélküliségben fetrengő munkást. De a nyomor nemcsak a főváros fénye, gazdagsága mellett előretörő kirívó privilégium. Van-e város, van-e falu, melyben a nyomor még ne zörgetne a házak kapuin, és ne kérné a részvét izgalmát? Egyik fő oka e siralmas állapotnak, úgy a fővárosban, mint a vidéken a közjótékonyságnak szervezetlensége. A törvényhozás nem gondoskodott a szegények ellátásáról, a helyi társadalom pedig a nyomort nem vette észre. A szegénységgel is úgy vagyunk, mint a fertőző kórokkal. Míg fel nem lépnek, míg nem pusztítanak, nem gondolunk rájuk; az elcsüggedés akkor kezdődik, midőn a sirasó munkában kimerül — és hajnalhasadástól napestig zúg a halottakat sirató harangszó. Pedig sok tekintetben még a fertőző kóroknál is veszedelmesebb merénylet a társadalommal szemben — a nyomor. Mert a nyomor nemcsak a szervezetet kezdi ki, hanem a lélek egyensúlyát is felborítja. Midőn elképzeljük a kenyér után kiáltozó római plebsnek üvöltését, elcsüggedünk, mert nekünk nincsenek gyarmataink, nincsenek gabonaszállító hajóink, mi magunk kirabolt, megpusztult ország vagyunk. Ország, amelynek alig van földje, amely fiainak millióit rabságban tudja; ország, melynek nincs önálló akarata, melynek legbensőbb természetű elhatározásaiba is idegen hatalom avatkozik bele. De egygyel még bízunk, — és az a nemzeti öntudatára ébredező lelkiismeret. Azt a láthatatlan vendéget, mely a mentési akció termébe bevonul, azt látjuk mindenütt. Ez nemcsak az országház nagy kupolatermében vonul fel, ez mindenütt velünk van, minden magyar asztalnál megjelenő vendég, mely szavát hallatja, a mi lelkünkben lakik, tehát ott, ahonnan az Isten szava szól hozzánk. Ez a szó pedig azt akarja, hogy mondjunk le azokról az élvezetekről, melyek a lélek és az egészség romlására vannak, váltsák föl ezeket azok az élvezetek, melyek a lélek élvezetei és melyek a boldogságot a részvét megnyilatkozásában bírják. Akik a léleknek ezeket az örömeit keresik, azok át fogják érezni annak a bölcsnek szavát, aki azt mondta híveinek: «Legyetek vidámak, hagyjátok a szomorúságot azoknak, akik a világi boldogságokban tévely égnek.» Ne várjunk törvényhozásra, miniszeri rendeletekre, mutassuk meg, hogy a magyar társadalom nem az a nyáj, amely az égő akolból kimenekülni nem tud, hanem hogy ennek a társadalomnak van akarata, van öntudata és segíteni is tud a saját baján. Alakuljon minden városban, minden községben inségügyi bizottság, mely az ínséges ellátást a saját akaratából, a saját erejével rendezi. Legyen kevesebb a mulatozás, legyen több az adakozás. Jusson egy ételfogással kevesebb a gazdagok asztalára és juttassuk azoknak, akiknek asztala teritetlen maradt. Ha azt a vagyont, melyet Szilveszter éjszakáján Budapesten eldorbézoltak, az ínségesek ellátására fordítják, ma nem lenne a fővárosban éhező gyermek, hervatag hitves, elkeseredett atya. Nézzünk a falura! A falunak van jegyzője. Vannak értelmi vezetői. A falunak vannak nemeslelkű aszszonyai, akiket az ő egész lelkük világa a részvétben, a jótékonyságban buzgólkodásra utal. Csak nemrégiben ünnepeltük a községi és körjegyzők hitveseinek bevonulását a társadalmi munkába. Sokat, nagyon sokat remélünk, várunk ettől a munkától. Csak az akaraton múlik, de ez az akarat legyen erős, kitartó. Ne fáradjon el, ne merüljön ki, ne csüggedjen el. Mert az ily akarat lehet ábrándos álmodozás, szórakozás, érzelgés, — de ez nem az igazi akarat, nem erősugara a világot fenntartó energiának. Szegényeink mindig lesznek, de a kultúra és a civilizáció megköveteli, hogy ínséges embertársaink ne legyenek. A mi közönségünkhöz. A belügyminister úrnak 8464/1921. B. M. ev. sz. a. kelt — lapunk múlt évi 52. számában egész terjedelemben közzétett — körrendelete szerint a «Magyar Közigazgatás» megérdemli a legmesszebbmenő hatósági pártfogást, miért is a belügyminister úr nemcsak hogy nem kifogásolja, de helyesli is azt, ha a hatóságok, hivatalok, községi és közjegyzői irodák részére ezt a szaklapot megfelelő számú példányban a vármegyei háztartási alap, illetőleg a községi (városi) pénztár terhére rendelik meg. Lapunk előfizetési ára: Egész évre ......................... 240 . Félévre „................................ 120 « Kérjük az előfizetési díjnak lapunk múlt évi 52. számához mellékelt postatakarékpénztári lap felhasználásával mielőbbi szives beküldését. A «MAGYAR KÖZIGAZGATÁS» szerkesztősége.3 *