Magyar Közigazgatás, 1943 (61. évfolyam, 1-48. szám)
1943-03-28 / 13. szám
Magyar közigazgatás 1943 március 28. (98) Ezzel szemben a pompakedvelő barokk korban a földesúr terhei s ezzel kívánalmai annyira megnőttek, hogy Mária Teréziának ki kellett bocsátania Urbáriumát, nehogy a földesúr elvonja az állam ugyancsak megnövekedett igényeinek kielégítésétől a jobbágymunka jövedelemforrását. Sem ez, sem II. Józsefnek átmeneti reformjai nem menthették meg azonban a jobbágyrendszert. Birtokososztályunk és államférfiaink érdeme, hogy e munkarendszer átalakítását maguk szorgalmazták, s maguk jártak elől abban a munkában is, amely legújabbkori nemzeti és gazdasági életünk fundamentumát megvetette. Mindez a múlt század első felére esett, amikor nemzeti és gazdasági életünk fokozódó üteme a gazdatársadalmunkban rejlő ősi erőket is megragadta. Ezek az erők a felsőbb vezető rétegekkel, illetőleg a polgári társadalom képviselőivel karöltve újabbkori történelmünk legszebb lapjait írták. Bár a korszak szívügye az ipar, a hitelügy, a kereskedelem, a közlekedésügy kifejlesztése voltak, ezek mégis jótékonyan hatottak vissza a földmíves társadalomra is. A század első felében teljes volt az összhang a polgárosodást követelő irányzat és a földmíves rétegek törekvései között. A kettőnek képviselői úgy a közéletben, mint az irodalomban és a szellemi életben ugyanazok voltak. (Széchenyi, Vörösmarty, Arany, Petőfi, Kossuth, Jókai, Eötvös, Deák stb.). Nyelvüket, alkotásaik tárgyát földmíves népünk életéből merítik. Nemzeti államunk új belső szervezetét is arra az alapra építették, amelyet a földben gyökerező sok százados fejlődés alakított ki a Kárpátok medencéjében. A század második felében azonban mintha ez a fejlődés megállott volna. Már az ősiségből a korlátlan tulajdonra való áttérés is kedvezőtlen időpontban, idegen származású hivatalnokok alatt indult meg a Bach korszakban. Éppúgy, mint ahogy 160 évvel ezelőtt a török uralom megszűnte után a Neoaquistica Comissio, majd a nagyarányú telepítések sem a magyar gazdatársadalmi és nemzeti érdekeket tartották elsősorban szem előtt. A nagy reformnemzedék után a gazdasági élet vezetői között olyanok is szerephez jutottak, akik távol állottak a magyar földtől és akiknek befolyását nem az ősi földhöz való kapcsolatuk alapozta meg, hanem pénzük hatalma, vagy az általuk irányított immár világvárosi sajtó. Ezek szinte szem elől vesztették a magyar nemzeti társadalom legősibb rétegeit és így hajlottak arra, hogy a nemzet sorsát a gazdatársadalom érdekeinek elhanyagolásával irányítsák. Így értehető meg, hogy agrárországunkban az önálló földmívelésügyi minisztérium is csak az 1889. évben létesült. A háttérbe szoruló földmívelésügy ennek ellenére is jelentős fejlődést mutat. A korábban vadvizes, vagy csak legeltetésre alkalmas őstájakat kultúrtájakká változtatták át. Az ország termőterületét vízrendezési és talajjavítási munkálatok segítségével 9 millió holddal növelték. Új kultúrnövényeket és termelési ágakat (cukorrépa, selyemtenyésztés, stb.) honosítottak meg, vagy lendítettek fel. 1870-ben még a szántóföld 21°/o-a volt fekete ugar, 1894-ben már csak 14°/o-a, 1914-ben pedig csak 8%-a. Mindezek folytán az 1870-es évek átlagos 16 millió métermázsa búzatermése a század végén 40 millió métermázsára emelkedett, a rozs 9 millióról 14, az árpa 7-ről 13 millióra, a zab 6-ról 10-re a tengeri 14- ről 29-re, a burgonya 10-ről 25 millió métermázsára. Az 1870. évben még csak 22 ezer hektáron folyt a cukorrépatermelés, a század végén már 75 ezer, 1914-ben 175 ezer hektáron. Szükség is volt ezekre az erőfeszítésekre, mert népességünk megnövekedett, nevezetesen 1869. és 1910. között 13.6 millióról 18.3 millióra (Horvátország nélkül), ami majdnem 5 milliónyi többletet (+34.5%-ot) jelentett. Hála főleg földmíves népünk töretlen életerejének, a többlet túlnyomó nagy részben az orszá magyarlakta központi tájaira esett, ahol a növekedés 51,8%-os volt. A kiegyezéstől számított hat évtizeden át mind akadtak olyan önzetlenül küzdő agrárvezérek, mit Károlyi Sándor gróf, Darányi Ignác, Bernát István , az agrártársadalom számos kimagasló tagja, akik izén beszálltak a tőzsde papírbúza-spekulációjával, a hiteluzsorával, a földspekulációval és küzdöttek a földműve társadalom megerősítéséért. Az említett gazdasági és társadalmi erőfeszítése ellenére is a XIX. század utolsó évtizedeiben földmíves társadalmunkat olyan súlyos megrázkódtatások érték, amelyek már-már létében támadták meg. A tengerentúli verseny ellen gazdáink nem találtak kell vámvédelmet. A búza ára ismételten 5 forintra eset alá. Súlyosbította a helyzetet a több évben megismétlődő rossz termés, a sertésvész fellépése és országé pusztítása, valamint a szőlők nagy részének a filoxér által történt kipusztítása. Emellett a hitelképessé tett és a korlátlan tulajdonba átment földbirtok kezdett túlságosan áruvá átalakulni, az ingatlant a pénz ingósággá változtatta, vag függőségi viszonyba hozta a nemzeti élettől távolab álló elemektől. A kiegyezés előtt a Magyar Szent Korona országaiban az ingatlanvagyonra összesen mindössze 12 millió forint volt betapinzva. Ez az összeg a századfordulóig már 1,5 milliárd forintra növekedett, holott számítások szerint a földbirtok összes értéke akko nem haladta meg az 5—6 millárd forintot. Ez a folyamat fokozódott a XX. század elején a világháborúig amidőn a megterhelés már elérte az 5 milliárd koronát A világháború után a korona elértéktelenedés következtében a teher csökkent. Az 1927. év után 50alatt azonban — csupán a csonkaországi viszonylatban — már a két és félmilliárd pengőt megközelítette. Ez a teher — a világháború előtti helyzethez viszonyítva súlyosabb kamatláb mellett — a csonkaországi földnél átlagban 20°/6-os megterhelését jelentette, minthogy s számítások szerint a földbirtok összes értéke ekkor 11 milliárd pengőt tett ki. Ennek a káros nemzetgazdasági jelenségnek oka elsősorban abban kell keresnünk, hogy a mezőgazdaság jövedelmezősége nem volt kielégítő, sőt a mezőgazdaság igen sok esetben ráfizetéssel volt kénytelen dolgozni Ehhez járult még, hogy a mezőgazdaság az időnként válságok alatt elakadt, a válságok közötti úgynevezet normális időszakokban pedig az agrárolló néven ismert, a mezőgazdasági és ipari ágak között néha 60°/o-o kitevő diszparitás hátrányosan befolyásolta a jövedelmezőséget. A jövedelmezőségnek ily hosszú időn át vak hiánya és a gazdaságilag válságos idők az agrárlakosság minden rétegét kulturális és gazdasági igénytelenségre szorították. Mindezek folytán az említett időszakban a legtöbb vidéki kúria a hanyatlás képét mutatta. Míg a XVIII. század végén és a XIX. század első felében — hogy csak egy példát említsek — nagybirtokosaink könyvtárai rendkívül korszerűek és fejlettek voltak megtalálható volt bennük a magyar irodalmon kívül az angol, francia, német, olasz klasszikus és egykorú írói és művészek termékeinek legjava, addig a XIX. század második felétől fogva birtokosaink szellemi és anyag erejét már a gazdasági helyzettel való küzdelem veszi igénybe. Ekkor indult meg a nemzet nagy kárára az a folyamat is, amely a földtulajdont a nemzeti társadalom kezéből sokhelyütt kisodorta, s aminek jóvátétele napjaink sarkalatos kormányzati feladata. De nem jutottak különb helyzetbe a nemzeti társadalmon belül a kisbirtokosok a törpebirtokosok és mezőgazdasági munkavállalók sem. Régebben a mezőgazdasági munkarendszer, a munkaadó és a munkavállaló viszonya a nemzeti társadal