Magyar Közigazgatás, 1943 (61. évfolyam, 1-48. szám)

1943-03-28 / 13. szám

Magyar közigazgatás 1943 március 28.­­ (98) Ezzel szemben a pompakedvelő barokk­ korban a földesúr terhei s ezzel kívánalmai annyira megnőttek, hogy Mária Teréziának ki kellett bocsátania Urbá­riumát, nehogy a földesúr elvonja az állam ugyancsak megnövekedett igényeinek kielégítésétől a jobbágy­munka jövedelemforrását. Sem ez, sem II. Józsefnek átmeneti reformjai nem menthették meg azonban a jobbágyrendszert. Birtokososztályunk és államférfiaink érdeme, hogy e munkarendszer átalakítását maguk szorgalmazták, s maguk jártak elől abban a munkában is, amely legújabbkori nemzeti és gazdasági életünk fundamentumát megvetette. Mindez a múlt század első felére esett, amikor nemzeti és gazdasági életünk fokozódó üteme a gazda­társadalmunkban rejlő ősi erőket is megragadta. Ezek az erők a felsőbb vezető rétegekkel, illetőleg a polgári társadalom képviselőivel karöltve újabbkori történel­münk legszebb lapjait írták. Bár a korszak szívügye az ipar, a hitelügy, a ke­reskedelem, a közlekedésügy kifejlesztése voltak, ezek mégis jótékonyan hatottak vissza a földmíves társada­lomra is. A század első felében teljes volt az összhang a polgárosodást követelő irányzat és a földmíves rétegek törekvései között. A kettőnek képviselői úgy a közélet­ben, mint az irodalomban és a szellemi életben ugyan­azok voltak. (Széchenyi, Vörösmarty, Arany, Petőfi, Kossuth, Jókai, Eötvös, Deák stb.). Nyelvüket, alko­tásaik tárgyát földmíves népünk életéből merítik. Nem­zeti államunk új belső szervezetét is arra az alapra építették, amelyet a földben gyökerező sok százados fejlődés alakított ki a Kárpátok medencéjében. A század második felében azonban mintha ez a fejlődés megállott volna. Már az ősiségből a korlátlan tulajdonra való áttérés is kedvezőtlen időpontban, ide­gen származású hivatalnokok alatt indult meg a Bach korszakban. Éppúgy, mint ahogy 160 évvel ezelőtt a török uralom megszűnte után a Neoaquistica Comissio, majd a nagyarányú telepítések sem a magyar gazda­társadalmi és nemzeti érdekeket tartották elsősorban szem előtt. A nagy reformnemzedék után a gazdasági élet ve­zetői között olyanok is szerephez jutottak, akik távol állottak a magyar földtől és akiknek befolyását nem az ősi földhöz való kapcsolatuk alapozta meg, hanem pénzük hatalma, vagy az általuk irányított immár­ vi­lágvárosi sajtó. Ezek szinte szem elől vesztették a ma­gyar nemzeti társadalom legősibb rétegeit és így haj­lottak arra, hogy a nemzet sorsát a gazdatársadalom ér­dekeinek elhanyagolásával irányítsák. Így értehető meg, hogy agrárországunkban az önálló földmívelésügyi minisztérium is csak az 1889. évben létesült. A háttérbe szoruló földmívelésügy ennek ellenére is jelentős fejlődést mutat. A korábban vadvizes, vagy csak legeltetésre alkalmas őstájakat kultúrtájakká vál­toztatták át. Az ország termőterületét vízrendezési és talaj­javí­tási munkálatok segítségével 9 millió holddal növelték. Új kultúrnövényeket és termelési ágakat (cukorrépa, selyemtenyésztés, stb.) honosítottak meg, vagy lendí­tettek fel. 1870-ben még a szántóföld 21°/o-a volt fekete ugar, 1894-ben már csak 14°/o-a, 1914-ben pedig csak 8%-a. Mindezek folytán az 1870-es évek átlagos 16 millió métermázsa búzatermése a század végén 40 millió métermázsára emelkedett, a rozs 9 millióról 14, az árpa 7-ről 13 millióra, a zab 6-ról 10-re a tengeri 14- ről 29-re, a burgonya 10-ről 25 millió métermázsára. Az 1870. évben még csak 22 ezer hektáron folyt a cu­korrépatermelés, a század végén már 75 ezer, 1914-ben 175 ezer hektáron. Szükség is volt ezekre az erőfeszítésekre, mert népességünk megnövekedett, nevezetesen 1869. és 1910. között 13.6 millióról 18.3 millióra (Horvátország nél­kül), ami majdnem 5 milliónyi többletet (+34.5%-ot) jelentett. Hála főleg földmíves népünk töretlen élet­erejének, a többlet túlnyomó nagy részben az orszá magyarlakta központi tájaira esett, ahol a növekedé­s 51,8%-os volt. A kiegyezéstől számított hat évtizeden át mind­ akadtak olyan önzetlenül küzdő agrárvezérek, mit Károlyi Sándor gróf, Darányi Ignác, Bernát István , az agrártársadalom számos kimagasló tagja, akik izén beszálltak a tőzsde papírbúza-spekulációjával, a hitel­uzsorával, a földspekulációval és küzdöttek a földműve társadalom megerősítéséért. Az említett gazdasági és társadalmi erőfeszítése ellenére is a XIX. század­ utolsó évtizedeiben földmí­ves társadalmunkat olyan súlyos megrázkódtatások ér­ték, amelyek már-már létében támadták meg. A ten­gerentúli verseny ellen gazdáink nem találtak kell vámvédelmet. A búza ára ismételten 5 forintra eset alá. Súlyosbította a helyzetet a több évben megismét­lődő rossz termés, a sertésvész fellépése és országé pusztítása, valamint a szőlők nagy részének a filoxér által történt kipusztítása. Emellett a hitelképessé tett és a korlátlan tulaj­donba átment földbirtok kezdett túlságosan áruvá át­alakulni, az ingatlant a pénz ingósággá változtatta, vag függőségi viszonyba hozta a nemzeti élettől távolab álló elemektől. A kiegyezés előtt a Magyar Szent Korona orszá­gaiban az ingatlanvagyonra összesen mindössze 12 millió forint volt betapinzva. Ez az összeg a századfor­dulóig már 1,5 milliárd forintra növekedett, holott számítások szerint a földbirtok összes értéke akko nem haladta meg az 5—6 millárd forintot. Ez a folya­mat fokozódott a XX. század elején a világháborúig amidőn a megterhelés már elérte az 5 milliárd koronát A világháború után a korona elértéktelenedés következtében a teher csökkent. Az 1927. év után 5­0­­alatt azonban — csupán a csonkaországi viszonylatban — már a két és félmilliárd pengőt megközelí­tette. Ez a teher — a világháború előtti helyzethez viszonyítva súlyosabb kamatláb mellett — a csonkaországi földnél átlagban 20°/6-os megterhelését jelentette, minthogy s számítások szerint a földbirtok összes értéke ekkor 11 milliárd pengőt tett ki. Ennek a káros nemzetgazdasági jelenségnek oka elsősorban abban kell keresnünk, hogy a mezőgazdaság jövedelmezősége nem volt kielégítő, sőt a mezőgazdaság igen sok esetben ráfizetéssel volt kénytelen dolgozni Ehhez járult még, hogy a mezőgazdaság az időnként válságok alatt elakadt, a válságok közötti úgynevezet normális időszakokban pedig az agrárolló néven is­mert, a mezőgazdasági és ipari ágak között néha 60°/o-o kitevő diszparitás hátrányosan befolyásolta a jövedel­mezőséget. A jövedelmezőségnek ily hosszú időn át vak hiánya és a gazdaságilag válságos idők az agrárlakos­ság minden rétegét kulturális és gazdasági igénytelen­ségre szorították. Mindezek folytán az említett időszakban a leg­több vidéki kúria a hanyatlás képét mutatta. Míg a XVIII. század végén és a XIX. század első felében — hogy csak egy példát említsek — nagybirtokosaink könyvtárai rendkívül korszerűek és fejlettek voltak megtalálható volt bennük a magyar irodalmon kívül az angol, francia, német, olasz klasszikus és egykorú írói és művészek termékeinek legjava, addig a XIX. század második felétől fogva birtokosaink szellemi és anyag erejét már a gazdasági helyzettel való küzdelem veszi igénybe. Ekkor indult meg a nemzet nagy kárára az a folyamat is, amely a földtulajdont a nemzeti társada­lom kezéből sokhelyütt kisodorta, s aminek jóvátétele napjaink sarkalatos kormányzati feladata. De nem jutottak különb helyzetbe a nemzeti tár­sadalmon belül a kisbirtokosok a törpebirtokosok és­­ mezőgazdasági munkavállalók sem. Régebben a mezőgazdasági munkarendszer, a mun­kaadó és a munkavállaló viszonya a nemzeti társadal­

Next