Magyar Krónika, 2016. július-december (3. évfolyam, 7-12. szám)

2016-07-01 / 7. szám

A múltban Rovatunkban előadókat kérünk arra, hogy egy , számukra fontos dalról beszéljenek. Ebben a hónapban Török Ádám mondja el, mit jelent neki a Jethro Tull Living In The Past című száma. Hadd menő­zzek egy pillanatra: az ameri­kai fuvolisták készítettek egy telefonos al­kalmazást, amelyben ha megnyitod a rock kategóriát, akkor a legjobbak között ott a nevem Ian Andersené mellett. Arethro Tali frontemberének köszönhetően fedeztem fel magamnak ezt a hangszert, és hihetetlen érzés, hogy öregkoromra egy rangsorba ke­rültem mellé. Először az együttes Living In The Past című dalát hallottam a Szabad Eu­rópa rádióban 1969 tájékán, majd szalagos magnón rongyosra hallgattam, életem leg­meghatározóbb élményévé vált. Tanultam korábban angolul a középiskolában, abból is érettségiztem, de mindig a bukás szélén táncoltam, annyit mégis megértettem, hogy a címe azt jelenti: a múltban élni. Jó húsz évvel később láttam csak először a dal vi­­deoklipjét, és pont olyan volt, ahogyan ko­rábban elképzeltem: Ian Anderson vidáman fuvolázik, miközben visszarepül a múltba, az egészet a témája ellenére áthatja egyfajta bohém hangulat, árad belőle a szabadság érzése, az ének, a ritmus és a fúvós hangszer hármasa pedig teljesen magával ragadott. Eredetileg sportolónak készültem, csak nagyon rossz tanuló voltam, és mivel akko­riban igazgatói engedély kellett ahhoz, hogy versenyszerűen eddzek, esélyem sem volt rá, hogy ezen a területen legyen belőlem vala­mi. Lényegében teljesen véletlenül lettem zenész: kirúgtak a Toldi Gimnáziumból, átkerültem a Petőfibe, ahol osztályt ismé­telve mindenki egy évvel fiatalabb volt. Egy darabig csak kerülgetett a többi diák, aztán egyszer csak megkérdezték, tudok-e éne­kelni, mire nagyszájúan azt feleltem, hogy „hogyne tudnék?”. Végül is ismertem a ko­rabeli beatdalokat, így beszálltam az osz­tályzenekarba, és a koncertünkön több száz gyerek előtt ordibáltam, imádtak minket. Akkoriban sok tízezer hozzám hasonló fia­tal szeretett volna zenész lenni, de végül jó, ha ötvennek összejött. Abban, hogy én az utóbbiak közé tartozom, az is közrejátszott, hogy mindig ragadtak rám a csajok, állító­lag kicsit Mickjagger és Alain Delon keveré­kére hasonlítottam - máskülönben lehetett volna olyan hangom is, mint Bocellinek, ha ronda lettem volna, semmire nem mentem volna vele. Ezt követően persze már nagyon szerettem volna megtanulni játszani valami hangszeren is, de ötletem sem volt, hogy melyik legyen az. Annyit tudtam csak, hogy gitározni nem szeretnék, mert nincs értel­me, azt akkoriban mindenki tudott. Ezért hihetetlen mázli, hogy rám talált ez a Jethro Tull-dal, és egy életre megszerettette velem a fuvolát. Ahhoz, hogy valakit egy hangszer legna­gyobb virtuózai között emlegessenek, a ki­tartás mellett hatalmas szerencse kell, hogy jókor legyél jó helyen, de a legfontosabb há­rom tényező mégis a tehetség, a tehetség és a tehetség. Olyan ez kicsit, mint a csajozás: hiába akarsz mindenáron lefektetni napon­ta tíz nőt, ha nem nézel ki zorallul, akkor, ha belegebedsz sem fog összejönni. Én vi­szonylag idősen, huszonkét éves koromban kezdtem el fuvolázni, de néhány hónappal élni később a Minivel fellépve már rengetegen jártak a koncertünkre. Mindezt a tehetsé­gemnek és a szerencsémnek is köszönhetem: kimutatások szerint a Ratkó-korszakban nagyjából az átlagosnál háromszor több gyermek született, mi pedig éppen ennek a generációnak voltunk az ideáljai. Lehet, hogy ha máskor alakulunk, a kevesebb fi­atal miatt szűkösebb közönséget érünk el, és hamar érdektelenségbe fulladt volna az együttes. Mondjuk, nem biztos, mert mint említettem, marha jól néztünk ki. Visszatérve a Jethro Tallra: rengeteget tanultam Ian Andersontól, figyeltem, ho­gyan tartja a fuvoláját, miközben énekel, miként épít fel egy szólót, minden aprósá­got igyekeztem ellesni tőle. Aztán, amikor 1994-ben, az abban az évben Eurowood­­stock néven futó Sziget Fesztiválon felléptek, ellátogatott az általam alapított Bem Rock­partra. Emlékszem, egy sima farmerben je­lent meg a feleségével, egy nejlonzacskóban cipelte a fuvoláját, hétköznapibb módon ki sem nézhetett volna, miközben akkoriban ő volt Skócia harmadik legnagyobb adófi­zetője, a művészi karrierje mellett ugyanis a világ egyik legnagyobb lazacfarmjának is a tulajdonosa, és egy hatalmas kastélyban él. Nagyon szimpatikus benyomást keltett, hamar kiderült, hogy pont olyan bolond és hangzásőrült, mint én. Mándoki László elmondta neki, hogy ő a legnagyobb példa­képem, és a hatására kezdtem el fuvolázni, de olyan nagyon nem hatotta meg. Csak bólintott egyet, aztán elment. ■ 107 MAGYAR KRÓNIKA

Next