Magyar Krónika, 2018. január-június (5. évfolyam, 1-6. szám)
2018-03-01 / 3. szám
FEHÉR VIKTOR zenész, a Kerekes Band dobosa Amikor történnek a dolgok, az ember sajnos sosem érzi, hogy épp most történik A Dolog. Tizennégy éves voltam, amikor bátyámmal, Zsomborral az egy hónapja alakult Kerekes együttes tagjaként először átléptük a román határt. Válaszút felé robogtunk, útitársunk Kallós Zoli bácsi volt. Nyilván akkor még nem éreztük, hogy ez majd ötven év múlva olyan legendásan hangzik, mintha Kodállyal vagy Bartókkal utazgattunk volna Erdély felé. Akkor nagyjából annyit tudtam róla, hogy ő Kallós Zoltán, akinek mindig ott lifeg a nyakában egy négyzet alakú varrott szütyő, miközben a Táncháztalálkozón népi térítőket árulja és persze, hogy Kossuth-díjas, illetve kiadott egy csomó meghatározó népzenei gyűjtést. De, gondoltam, ilyen öregen biztos mindenki megkapja a Kossuth-díjat, szóval nem tök mindegy? Hogy mennyire nem éreztük a pillanat súlyát, abból is látszik, hogy az „elfeledett gyimesi furulyás gyűjtés” mellett minket leginkább az foglalkoztatott, vajon hol lehetne olyan svájci sapkát (másnéven jambót) vásárolni, amit a melósok is hordanak, és milyen vicces lenne majd abban fellépni. És hogy így éreztünk, annak a legfőbb oka éppen Zoli bácsi és az ő közvetlensége volt. Mintha beültünk volna a nagyapánk mellé. Folyamatosan mentek a történetek, és nem értettük, honnan ismer minden második embert, aki mellett elment az autó: „Itt lakott egy jó táncos, itt lakik egy jó zenész, itt varrják a legjobb mellényt, itt meg egyszer, még fiatalkoromban akkorát tüsszentettem, hogy cserébe kaptam egy festett tányért”. A történetek nagy részét persze már akkor elfelejtettem, mert a román határ utáni sokk hatására egész úton attól rettegtem, hogy biztos engem is majd elvisz a Securitate. A rengeteg történet és a hosszú út alatt kezdett misztikussá válni előttem Kallós Zoltán személye. Kezdtem úgy érezni, hogy valójában nem is népzenegyűjtővel, hanem az újraéledt erdélyi fejedelemség vajdájával utazgatunk. Nem értettem, hogy lehet egész Erdélyt ismerni, és minden fához kötni egy-egy történetet. Hitemet csak tovább erősítette, amikor Kolozsváron átültünk egy ezeréves Daciába. (Van egyáltalán olyan Dacia, ami nem ezeréves?) Zoli bá elöl ült, egy Feri nevű srác pedig a volánnál. Ahogy utaztunk, azt vettük észre, hogy nagyjából minden második autónál Zoli bácsi és Feri egyszerre emeli fel a kezét, és ökölbe szorítva a szélvédőre teszi azt. A szemben lévő kocsi sofőrje ugyanezt tette. Egy hétig motoszkált bennünk a gondolat, hogy ez biztos valami „Free Erdély!” mozgalom köszönési jele, de minimum az „Igazságot Magyarszovatnak!” nevű titkos társaság üdvözlési formája. Egy hét után mertük csak megkérdezni, hogy mit lehet tudni erről a kéztartásról. „Ja, az csak azért van, ha esetleg felpattanna egy kő az ablakra, ne repedjen szét a teljes szélvédő.” Akkor értettem meg a néprajz és kulturális antropológia egyik alaptételét: meg kell kérdezni az embereket is, mit miért csinálnak. De persze sok mást is megértettem ott, Válaszúton. Érdekes módon éppen Kallós Zoltán, Válaszút és Erdély kellett ahhoz, hogy felfedezzem saját palóc identitásomat. Zoli bácsi hajlíthatatlan ragaszkodása a mezőségi kultúrához rávilágított saját palóc gyökereimre és arra az értékes hagyományra, ami ott volt mindvégig előttem: a Heves megyei dombokon vagy a nógrádi juhászok nótáiban. Több száz kilométert kellett utaznom ahhoz, hogy végre megértsek valamit magamból. Nem hiszem, hogy egyedül volnék ezzel. Sokan találtunk meg valamit magunkból általa és az ő gyűjtései hatására, és váltunk más emberré egy-egy dal után. Köszönjük, Zoli bácsi! ■ Február 14-én, kilencvenkét éves korában elhunyt a magyar népzenekutatás kiemelkedő alakja, Kallós Zoltán. Válaszúton született 1926-ban, Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön járt iskolába, Kolozsváron szerzett tanítói oklevelet, és ugyanott végezte a Zeneakadémiát. 1958-ban a politikai nézetei miatt bebörtönözték, később tanítóként és faipari munkásként dolgozott. A Mezőségen, Kalotaszegen, Moldvában és Gyimesben gyűjtötte a népművészetnek úgyszólván minden műfaját, különösen az énekes és hangszeres zenét, népszokásokat és a szokásköltészetet. 1968-ban szabadművészi pályára lépett. Az 1970-ben megjelent Balladák könyve című gyűjteménye széles körben tette ismertté, ettől fogva rengetegen felkeresték, a népi kultúra egyik központi alakja lett. 1992-ben létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt, amelynek keretében szórványvidékeken élő magyar gyermekek anyanyelvi oktatását szervezik Válaszúton, bentlakásos rendszerben, s ezenkívül foglalkozásokat tartanak számukra, megismertetik velük a hagyományos eszközöket, mesterségeket, népdalokat, néptáncokat. Hatalmas életművéért számos díjban és elismerésben részesült, többek között megkapta a Corvin-láncot és a Kossuth-nagydíjat. ■ 93