Magyar Krónika, 2018. január-június (5. évfolyam, 1-6. szám)

2018-03-01 / 3. szám

FEHÉR VIKTOR zenész, a Kerekes Band dobosa Amikor történnek a dolgok, az ember saj­nos sosem érzi, hogy épp most történik A Dolog. Tizennégy éves voltam, amikor bátyámmal, Zsomborral az egy hónapja alakult Kerekes együttes tagjaként elő­­ször átléptük a román határt. Válaszút felé robogtunk, útitársunk Kallós Zoli bácsi volt. Nyilván akkor még nem érez­tük, hogy ez majd ötven év múlva olyan legendásan hangzik, mintha Kodállyal vagy Bartókkal utazgattunk volna Erdély felé. Akkor nagyjából annyit tudtam ró­la, hogy ő Kallós Zoltán, akinek mindig ott lifeg a nyakában egy négyzet alakú varrott szütyő, miközben a Táncházta­lálkozón népi térítőket árulja és persze, hogy Kossuth-díjas, illetve kiadott egy csomó meghatározó népzenei gyűjtést. De, gondoltam, ilyen öregen biztos min­denki megkapja a Kossuth-díjat, szóval nem tök mindegy? Hogy mennyire nem éreztük a pilla­nat súlyát, abból is látszik, hogy az „elfe­ledett gyimesi furulyás gyűjtés” mellett minket leginkább az foglalkoztatott, vajon hol lehetne olyan svájci sapkát (másnéven jambót) vásárolni, amit a me­lósok is hordanak, és milyen vicces lenne majd abban fellépni. És hogy így érez­tünk, annak a legfőbb oka éppen Zoli bácsi és az ő közvetlensége volt. Mintha beültünk volna a nagyapánk mellé. Fo­lyamatosan mentek a történetek, és nem értettük, honnan ismer minden második embert, aki mellett elment az autó: „Itt lakott egy jó táncos, itt lakik egy jó ze­nész, itt varrják a legjobb mellényt, itt meg egyszer, még fiatalkoromban akko­rát tüsszentettem, hogy cserébe kaptam egy festett tányért”. A történetek nagy részét persze már akkor elfelejtettem, mert a román határ utáni sokk hatására egész úton attól rettegtem, hogy biztos engem is majd elvisz a Securitate. A rengeteg történet és a hosszú út alatt kezdett misztikussá válni előttem Kallós Zoltán személye. Kezdtem úgy érezni, hogy valójában nem is népzene­­gyűjtővel, hanem az újraéledt erdélyi fe­jedelemség vajdájával utazgatunk. Nem értettem, hogy lehet egész Erdélyt is­merni, és minden fához kötni egy-egy történetet. Hitemet csak tovább erősí­tette, amikor Kolozsváron átültünk egy ezeréves Daciába. (Van egyáltalán olyan Dacia, ami nem ezeréves?) Zoli bá elöl ült, egy Feri nevű srác pedig a volánnál. Ahogy utaztunk, azt vettük észre, hogy nagyjából minden második autónál Zoli bácsi és Feri egyszerre emeli fel a kezét, és ökölbe szorítva a szélvédőre teszi azt. A szemben lévő kocsi sofőrje ugyanezt tette. Egy hétig motoszkált bennünk a gondolat, hogy ez biztos valami „Free Erdély!” mozgalom köszönési jele, de mi­nimum az „Igazságot Magyarszovatnak!” nevű titkos társaság üdvözlési formája. Egy hét után mertük csak megkérdezni, hogy mit lehet tudni erről a kéztartásról. „Ja, az csak azért van, ha esetleg felpattan­na egy kő az ablakra, ne repedjen szét a teljes szélvédő.” Akkor értettem meg a néprajz és kultu­rális antropológia egyik alaptételét: meg kell kérdezni az embereket is, mit miért csinálnak. De persze sok mást is megér­tettem ott, Válaszúton. Érdekes módon éppen Kallós Zoltán, Válaszút és Erdély kellett ahhoz, hogy felfedezzem saját pa­lóc identitásomat. Zoli bácsi hajlíthatat­­lan ragaszkodása a mezőségi kultúrához rávilágított saját palóc gyökereimre és arra az értékes hagyományra, ami ott volt mindvégig előttem: a Heves me­gyei dombokon vagy a nógrádi juhászok nótáiban. Több száz kilométert kellett utaznom ahhoz, hogy végre megértsek valamit magamból. Nem hiszem, hogy egyedül volnék ezzel. Sokan találtunk meg valamit ma­gunkból általa és az ő gyűjtései hatására, és váltunk más emberré egy-egy dal után. Köszönjük, Zoli bácsi! ■ Február 14-én, kilencvenkét éves korában elhunyt a magyar népzenekutatás kiemelke­dő alakja, Kallós Zoltán. Válaszúton született 1926-ban, Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön járt iskolába, Kolozsváron szerzett tanítói okle­velet, és ugyanott végezte a Zeneakadémiát. 1958-ban a politikai nézetei miatt bebörtönöz­ték, később tanítóként és faipari munkásként dolgozott. A Mezőségen, Kalotaszegen, Mold­vában és Gyimesben gyűjtötte a népművészet­nek úgyszólván minden műfaját, különösen az énekes és hangszeres zenét, népszokásokat és a szokásköltészetet. 1968-ban szabadmű­vészi pályára lépett. Az 1970-ben megjelent Balladák könyve című gyűjteménye széles körben tette ismertté, ettől fogva rengetegen felkeresték, a népi kultúra egyik központi alakja lett. 1992-ben létrehozta a Kallós Zoltán Alapít­ványt, amelynek keretében szórványvidékeken élő magyar gyermekek anyanyelvi oktatását szervezik Válaszúton, bentlakásos rendszerben, s ezenkívül foglalkozásokat tartanak számukra, megismertetik velük a hagyományos eszközö­ket, mesterségeket, népdalokat, néptáncokat. Hatalmas életművéért számos díjban és elis­merésben részesült, többek között megkapta a Corvin-láncot és a Kossuth-nagydíjat. ■ 93

Next