Magyar Krónika, 2019. július-december (6. évfolyam, 7-12. szám)
2019-08-01 / 8. szám
Füzesi Magda: Ima mindenkor, Kriterion, 2018 A kisebbségi (nemzetiségi) magyar költő miért kényszerül állandóan imára? Mert a sorsa, küzdelme, az elveszejtéstől való félelme úgy kívánja, hogy az Úr, az Egek Ura van, akinél Mátyás király legyen az igazságosztó? Reményik Sándor, az erdélyi lírikus nem azért dörömbölt csendes, ám égető szóval az ég páncélján, hogy Trianon gyalázatát az egész világ meghallja? Dsida Jenő Psalmus Hungaricusa, a huszadik századi magyar költészet egyik gyöngyszeme nem azért vált egyetemes kiáltássá, hogy a megpecsételt, de életigenlő sorsunkba csomagolt dráma hasson más, ugyancsak kalodában lévő nemzetek fiaira is? Aki a kárpátaljai kegyetlen, a kisebbségi magyarság berkein belül a legkegyetlenebb sorsot megtapasztalta, márpedig Füzesi Magda innen kapta az indítólökést, az tudja, hogy a tájfigyelő gesztust akár golgotai sínre vivő zsolozsmában mi minden (személyes és közösségi) fájdalom kibeszélhető. És ha az érzés eme kozmoszát az erdélyi tapasztalás még fűszerezi is, a költő életének mai szakaszában Kolozsvárra tette át a székhelyét, akkor válik csak igazán érzékelhetővé a megmaradásért esdeklő ima földrajzi határokon túli érvényessége. Az Egyed Emese ragyogó bevezetőjével ellátott, válogatott verseket tartalmazó kötetben tehát nem a líradarabok születési helye és időpontja az érdekes - a személyessé tett különféle parafrázisok ugyancsak haza beszélnek (Fekete szonett - Csokonai Vitéz Mihály, Portugál szonett - Elisabeth Barret-Browning), hanem a perlő ima összhangzattana. A különféle ének-maszkok stílbravúrjaiból és a zsolozsma-variációkból összeálló ének (ballada - Ajtó, Kósa Anna balladája, Tavaszi szélben, népdal - Dúdoló, illetve Emelj magasba, Egy lenvirág reggeli imája (!), Kagylóének). Csak természetes, hogy a mesterségbeli tudás, játék a nyelvvel, az álarcok-alakváltozatok sokszínűsége itt-ott megvillan (lásd a szonettek zárt nyitottságát, a mondóka alliterációsorát, a Márai Sándor emlékére írott, Predesztináció című akrosztichont, az udvarló vers változatait: Tűz, Ádám imája, stb.), ám mindez csupán sallang volna a létzongorán bravúrosan játszó költő mélysége, a megfeszíttetés stációi nélkül. A képvilág organikus gazdagsága a természet tájait akarva-akaratlan a lélek tájaira viszi, és ebben az ötvözetben a dsidai Krisztus-szegénységgel megvert magány éppúgy az érzésvilág alakítója lesz - „Isten palástja betakarna, / ha hullna, hűtené sebem. / A világ vérrel áldozott, / koldus vagyok, reménytelen” (Táj gesztenyékkel), mint a 68. zsoltár dallamára írott Kis esti ének. „Betakarnak a csillagok, / üres és megfáradt vagyok, / mint ki hét sebből vérzik. / Felvenném én a keresztet, / Istenem, hívlak, kereslek, / jajszavam száll az égig. / Benned bízom én Teremtőm, / elfogyott már minden erőm, / légy velem hatalmaddal. / Óvjál, ha élbe tévedek, / nyújtsd felém segítő kezed, / hogyha a bűn marasztal.” Persze a vigasztalás sem marad el (Alulnézetből), hogy lássuk a természet megannyi szimbólumértékű gesztusát: „Halott fenyők a kősziklákon. / Fejüket a felhőkbe fúrják, / Lélek hintázik minden ágon. // Míg a nyár a hegyen túl késik, / Tenyérnyi menyasszony-virágok / A bodzás rétet kicsipkézik. // Erdélyi fák a magyar tájon. / Néha egy forrás felfakad, / Hogy sorsunkban a sors ne fájjon”. Füzesi Magda verseinek harangszava, helynevekkel és érzésekkel, a couleur locale-t visszhangozza. A történelem léptékű táj ettől megigazul. „Kiszór zsákjából az idő / valami nyirkos ingoványon, / poromból egyszer nyírfa nő. // Virágmag-tavaszt ringatok, / titkosírást az őszi ég alatt: / Nagyvárad, Árkos, Egeres, Arad” (Hibernáció). De eme „zártságnak” tág a horizontja. Az Utazás a semmibe (Latinovits Zoltán emlékére) a főhajtáson túl azt is megmutatja, hogy az átvállalt drámai kiszakadás miként válik - érzésvilágok találkozása révén? - egyetemessé. „Tulipánarcod elhullatja szirmát, / tenyeredből elszökik az életvonal, / lábad egybeolvad a mindenséggel.” Az elengedés fájdalmas boldogsága - „Agyő Kárpátalja / szerettelek! (Agyő, Kárpátalja!) - és a nagyok erkölcséhez való igazodás (Kölcseyhez, Lángra láng - Ziláhon a Wesselényi-szobor előtt. A formán innen Dsida Jenő egyként átüt a verseken, ám ami a válogatott verseket különlegessé teszi, egyúttal szakrális mezőkbe emelve a kisebbségi tájat, az a végtelen érzékenységgel megjelenített imapóz. „Hullámok hátán ring az éjjel, / húsomba nőnek apró rákok. / Istenem, én Hozzád kiáltok, / teli pokollal és reménnyel. // Intés van minden csigaházon. / /Vigyázz, mert megemészt a cethalk / Jónással szólok, Istenem. // A víz taszít, a víz marasztal, / az ár tombol, a fényt kívánom... / Amit Te rám mérsz, úgy legyen!” (Kagylóének). ■