Magyar Krónika, 2020. január-június (7. évfolyam, 1-6. szám)

2020-01-01 / 1. szám

Fotó: T. Szántó György NÉMET DÁNIEL újságíró Az Esti dal Kodály Zoltán legismertebb kó­rusműve, a saját maga által gyűjtött, Erdő mellett eszvéledtem kezdetű népdal alapján írta, és vegyes-, valamint gyermekkarra is átdolgozta. Legutóbb tavaly novemberben dirigáltam egy önmagában is különleges esemény alkalmával: nagyapám, Baltazár Dezső református püspök Hajdúböször­ményben született, és felkértek, hogy ve­gyek részt a róla elnevezett általános iskola megemlékezésén. A Bocskai téri református templomban léptem fel, amely közel ezer­­háromszáz ülőhelyével a budapesti Szent István-bazilikát is felülmúlja, a koncerthez pedig jótékonysági kezdeményezés is társult, hiszen az épület orgonájának a renoválásá­ra gyűjtöttek pénzt. Az Esti dallal zárult a műsor, és az egész rendkívül megható élmény volt. Már csupán azért is, mert noha életem egyik legkedvesebb darabjáról van szó, mindössze két alkalommal vezényeltem. A másik esetben a Zeneakadémián nyílt rá lehetőségem: itt folyt a Zenén túl... című programsorozatom, amelynek keretében minden alkalommal egy-egy jelentős, meg­kerülhetetlen szerzőről beszéltem, az élet­művüket pedig a legkimagaslóbb műveik eljátszásával illusztráltuk a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával és Énekkarával. Amikor Kodály Zoltánra került sor, ter­mészetesen nem maradhatott ki az Esti dal. Azt gondolom, az egész zeneirodalom­ban kevés ehhez fogható, egyszerre szívből jövő és szívhez szóló alkotás született: ha valaki nem ismeri a szerző életművét, de meghallgatja ezt a darabot, biztosan rögtön megkedveli, és érdeklődni kezd a munkás­sága iránt. Annál is inkább, mert ez a műve a vájtfülűek számára éppen akkora élmény, mint a komolyzenét felszínesen ismerő kö­zönségnek. Kodály Zoltánnak nem csupán a nö­vendéke, hanem az asszisztense is voltam. A zenetudósok osztályát oktatta, egy al­kalommal magához intett, és azt mond­ta, negyvenöt tanítványa van, képtelen mindegyikükkel individuálisan foglal­kozni, ezért kettéosztja a csoportot, és az egyik felét átadja nekem. Ez mindössze húszévesen természetesen hatalmas meg­tiszteltetés volt, de még nagyobb felelősség és kihívás. Kodály a legmagasabb szinten tanított, így nekem is fel kellett nőnöm a feladathoz. Akkoriban indult el a zongorista karri­erem is, külföldi versenyeken vettem részt, és Kodály mellett olyan zenepedagógusok oktattak, mint Szabolcsi Bence vagy Mol­nár Antal. Hatalmasak voltak a követel­mények, nekem pedig minden tárgyból kitűnő jegyet kellett szereznem, hiszen az ösztöndíjamból éltem. Idővel bekerül­tem a mesterciklusba, Fischer Annie-val közösen kétzongorás Mozart-koncertet játszottam, és egyre inkább úgy éreztem, képtelen vagyok ellátni a tanítói hivatáso­mat is, Így hát, bár nagyon féltem, mit fog reagálni, meglátogattam Kodály Zoltánt. Sándor Emma, a felesége és egyben titká­ra fogadott, és amikor elárultam neki, mi járatban vagyok, szűkszavúan csak annyit felelt, nagyon el fogom szomorítani az urát. Számára ugyanis zenepolitikai gesztus is volt, hogy engem pedagógusnak választott, hiszen akkoriban a szolfézsoktatás degra­dáló volt a zenészeknek, ő pedig azzal is szerette volna népszerűsíteni ezt a pályát, hogy fiatal, sztárként kezelt zongoristaként felkért erre a feladatra. Ezért is tartottam tőle nagyon, hogy ha közlöm a döntésemet, megromlik majd a viszonyunk, ám szeren­csére nem így történt: miután a dolgozó­­szobájában elmondtam, hogy a két hivatást nem tudom összeegyeztetni, csupán any­­nyit válaszolt, ha nem, hát nem. Ebből is érezhető, Kodály milyen nagylelkű ember volt, pontosan tudta, milyen komolyan az előadói ambícióim, ezért nem vitatkozott, nem győzködött, hanem megértett. Ezért is gondolom, ha egy dalt vagy ze­neművet kell megneveznem, akkor csakis Kodályra eshet a választásom, és tőle ki­fejezetten erre a mindenki által ismert és szeretett Esti dalra. Viszont azt nem hi­szem, hogy a barátságunk hatására én ezt másként vezényelném. Sokan hiszik, hogy a személyes érintettség érzelmileg hozzá­járul az előadáshoz, azonban én sokszor ennek éppen ellenkezőjét tapasztaltam: a legrosszabb Bartók-, Kodály- vagy Liszt­interpretációkat szinte mind magyar zené­szektől hallottam, ellenben Chopint senki nem játszotta szebben, mint egy kínai mű­vész. A zene önálló entitás, amelyet nem a kötődésed, hanem az érzelmi és a szerelmi kapcsolataid befolyásolnak. Szerelem nélkül nincs klasszikus zene. Egy vicc jut eszembe minderről: két csiga beszélget az autópálya mellett, az egyik kérdezi, vajon mi lehet a másik oldalon, mire a másik azt feleli, oda születni kell. Ugyanez igaz a legtöbb hiva­tásra is. Számos kiváló, nagy hírű, elegáns étteremben nem kifejezetten jó a szakács: hiába a pénz és az igyekezet, ha valaki nem az adott pályára született. Ugyanez igaz a zenére is: kellő belső inspiráció híján hiába tanul valaki akár a legkiválóbb iskolákban is. A mai napig meghatódom, akárhányszor hallom vagy vezénylem az Esti dalt, noha egyáltalán nem szomorú darab. Általában a zene szépsége már születésem óta elérzé­­kenyít. Emlékszem, gyermekként a rácsos ágyban feküdtem, és a tíz évvel idősebb nővérem minden este mesélt vagy énekelt nekem, nagyon szép hangja volt, és min­dig, amikor előadta az Ej, haj, gyöngyvirág című dalt, elsírtam magam. Legutóbb pedig Mozart G-dúr hegedűversenyét adtuk elő a Rádiózenekarral, és dirigálás közben a pódiumon könnyezni kezdtem a megható­­dottságtól. Úgy hiszem, hogy hangszeren majdnem mindenki meg tud tanulni játsza­ni, de arra születni kell, hogy ilyen mélyen együtt rezonáljunk a zenével. ■ Rovatunkban előadókat kérünk arra, hogy egy számukra fontos dalról, zeneműről beszéljenek. Ebben a hónapban Vásáry Tamás mondja el, mit jelent neki Kodály Zoltán Esti dal című kórusműve. 103

Next