Magyar Krónika, 2020. január-június (7. évfolyam, 1-6. szám)
2020-01-01 / 1. szám
Fotó: T. Szántó György NÉMET DÁNIEL újságíró Az Esti dal Kodály Zoltán legismertebb kórusműve, a saját maga által gyűjtött, Erdő mellett eszvéledtem kezdetű népdal alapján írta, és vegyes-, valamint gyermekkarra is átdolgozta. Legutóbb tavaly novemberben dirigáltam egy önmagában is különleges esemény alkalmával: nagyapám, Baltazár Dezső református püspök Hajdúböszörményben született, és felkértek, hogy vegyek részt a róla elnevezett általános iskola megemlékezésén. A Bocskai téri református templomban léptem fel, amely közel ezerháromszáz ülőhelyével a budapesti Szent István-bazilikát is felülmúlja, a koncerthez pedig jótékonysági kezdeményezés is társult, hiszen az épület orgonájának a renoválására gyűjtöttek pénzt. Az Esti dallal zárult a műsor, és az egész rendkívül megható élmény volt. Már csupán azért is, mert noha életem egyik legkedvesebb darabjáról van szó, mindössze két alkalommal vezényeltem. A másik esetben a Zeneakadémián nyílt rá lehetőségem: itt folyt a Zenén túl... című programsorozatom, amelynek keretében minden alkalommal egy-egy jelentős, megkerülhetetlen szerzőről beszéltem, az életművüket pedig a legkimagaslóbb műveik eljátszásával illusztráltuk a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával és Énekkarával. Amikor Kodály Zoltánra került sor, természetesen nem maradhatott ki az Esti dal. Azt gondolom, az egész zeneirodalomban kevés ehhez fogható, egyszerre szívből jövő és szívhez szóló alkotás született: ha valaki nem ismeri a szerző életművét, de meghallgatja ezt a darabot, biztosan rögtön megkedveli, és érdeklődni kezd a munkássága iránt. Annál is inkább, mert ez a műve a vájtfülűek számára éppen akkora élmény, mint a komolyzenét felszínesen ismerő közönségnek. Kodály Zoltánnak nem csupán a növendéke, hanem az asszisztense is voltam. A zenetudósok osztályát oktatta, egy alkalommal magához intett, és azt mondta, negyvenöt tanítványa van, képtelen mindegyikükkel individuálisan foglalkozni, ezért kettéosztja a csoportot, és az egyik felét átadja nekem. Ez mindössze húszévesen természetesen hatalmas megtiszteltetés volt, de még nagyobb felelősség és kihívás. Kodály a legmagasabb szinten tanított, így nekem is fel kellett nőnöm a feladathoz. Akkoriban indult el a zongorista karrierem is, külföldi versenyeken vettem részt, és Kodály mellett olyan zenepedagógusok oktattak, mint Szabolcsi Bence vagy Molnár Antal. Hatalmasak voltak a követelmények, nekem pedig minden tárgyból kitűnő jegyet kellett szereznem, hiszen az ösztöndíjamból éltem. Idővel bekerültem a mesterciklusba, Fischer Annie-val közösen kétzongorás Mozart-koncertet játszottam, és egyre inkább úgy éreztem, képtelen vagyok ellátni a tanítói hivatásomat is, Így hát, bár nagyon féltem, mit fog reagálni, meglátogattam Kodály Zoltánt. Sándor Emma, a felesége és egyben titkára fogadott, és amikor elárultam neki, mi járatban vagyok, szűkszavúan csak annyit felelt, nagyon el fogom szomorítani az urát. Számára ugyanis zenepolitikai gesztus is volt, hogy engem pedagógusnak választott, hiszen akkoriban a szolfézsoktatás degradáló volt a zenészeknek, ő pedig azzal is szerette volna népszerűsíteni ezt a pályát, hogy fiatal, sztárként kezelt zongoristaként felkért erre a feladatra. Ezért is tartottam tőle nagyon, hogy ha közlöm a döntésemet, megromlik majd a viszonyunk, ám szerencsére nem így történt: miután a dolgozószobájában elmondtam, hogy a két hivatást nem tudom összeegyeztetni, csupán anynyit válaszolt, ha nem, hát nem. Ebből is érezhető, Kodály milyen nagylelkű ember volt, pontosan tudta, milyen komolyan az előadói ambícióim, ezért nem vitatkozott, nem győzködött, hanem megértett. Ezért is gondolom, ha egy dalt vagy zeneművet kell megneveznem, akkor csakis Kodályra eshet a választásom, és tőle kifejezetten erre a mindenki által ismert és szeretett Esti dalra. Viszont azt nem hiszem, hogy a barátságunk hatására én ezt másként vezényelném. Sokan hiszik, hogy a személyes érintettség érzelmileg hozzájárul az előadáshoz, azonban én sokszor ennek éppen ellenkezőjét tapasztaltam: a legrosszabb Bartók-, Kodály- vagy Lisztinterpretációkat szinte mind magyar zenészektől hallottam, ellenben Chopint senki nem játszotta szebben, mint egy kínai művész. A zene önálló entitás, amelyet nem a kötődésed, hanem az érzelmi és a szerelmi kapcsolataid befolyásolnak. Szerelem nélkül nincs klasszikus zene. Egy vicc jut eszembe minderről: két csiga beszélget az autópálya mellett, az egyik kérdezi, vajon mi lehet a másik oldalon, mire a másik azt feleli, oda születni kell. Ugyanez igaz a legtöbb hivatásra is. Számos kiváló, nagy hírű, elegáns étteremben nem kifejezetten jó a szakács: hiába a pénz és az igyekezet, ha valaki nem az adott pályára született. Ugyanez igaz a zenére is: kellő belső inspiráció híján hiába tanul valaki akár a legkiválóbb iskolákban is. A mai napig meghatódom, akárhányszor hallom vagy vezénylem az Esti dalt, noha egyáltalán nem szomorú darab. Általában a zene szépsége már születésem óta elérzékenyít. Emlékszem, gyermekként a rácsos ágyban feküdtem, és a tíz évvel idősebb nővérem minden este mesélt vagy énekelt nekem, nagyon szép hangja volt, és mindig, amikor előadta az Ej, haj, gyöngyvirág című dalt, elsírtam magam. Legutóbb pedig Mozart G-dúr hegedűversenyét adtuk elő a Rádiózenekarral, és dirigálás közben a pódiumon könnyezni kezdtem a meghatódottságtól. Úgy hiszem, hogy hangszeren majdnem mindenki meg tud tanulni játszani, de arra születni kell, hogy ilyen mélyen együtt rezonáljunk a zenével. ■ Rovatunkban előadókat kérünk arra, hogy egy számukra fontos dalról, zeneműről beszéljenek. Ebben a hónapban Vásáry Tamás mondja el, mit jelent neki Kodály Zoltán Esti dal című kórusműve. 103