Magyar Krónika, 2020. január-június (7. évfolyam, 1-6. szám)
2020-03-01 / 3. szám
SZIGETHY GÁBOR író Mondatokat rakosgatok egymás mellé, régi, írástudó magyarok ide koptatta emlékeit őrző mondatokat. Az írás: múlt idő. Akik parapléjukat kezükben tartva ott álldogáltak a szakadatlanul zuhogó esőben Länderer és Heckenast nyomdája előtt 1848. március 15-én délelőtt, a Nemzeti Múzeum kertjében koradélután, alkonyatkor a Városháza terén, a szemtanúk aznap késő este, vagy másnap, vagy csak évek múltán örökítették meg írásban a szabadság-mámoros pillanatot, amelyet azon az esős tavaszi napon Pest-Budán átéltek. Néhány óra, néhány nap, vagy néhány év múlva emlékeztek a múltra. A „forradalom” pillanata jelenidő. Petőfi Sándor március 17-én így emlékezett a két nappal korábban történtekre: „Jókai ismét fölolvasta a proklamációt s a tizenkét pontot s énvelem elszavaltatták a nemzeti dalt. Mindkettőt fanatikus lelkesedéssel fogadták, s a refrénben előjövő »esküszünk«-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, mely a téren állt. - Most menjünk a cenzorhoz, és vele írassuk alá a proklamációt és a nemzeti dalt! - kiáltott valaki. - Cenzorhoz nem megyünk - feleltem nem ismerünk többé semmi cenzort, el egyenesen a nyomdába! Mindnyájan beleegyeztek és követtek.” Petőfi Sándor költői szavával hatályon kívül helyezte a hatályos törvényeket, s akik körülvették, követték. Elfelejtettek félni. Tíz nappal később a színész Egressi Gábor így emlékezik: „Ekkor Petőfi fölemelkedik, mint egy túlvilági alak, mint megtestesült népszenvedés, mint egy ezeréves tantaluszi szomjúság, mint végítélet halálangyala. Elüvölti Nemzeti dalát! E hangok leírhatatlanok.” Az esküt mindannyian mámoros indulattal együtt harsogják a költővel: Rabok tovább nem leszünk! „Ekkor Petőfi így szólt: Most e programot nyomdába visszük, s ki fogjuk nyomatni. Egy hang: Budára kell menni, s a cenzúrás főnököt aláírásra kényszeríteni. Petőfi: Cenzorhoz nem megyünk, nem ismerjük el - tehát nyomdába!” A színész végletesen fogalmaz: Petőfi elüvölti költeményét. Fölemelkedik mint egy túlvilági alak a kor szavával: a lelkesültség nem ismert határt. Ötven év múlva, 1898-ban, a múltba visszapillantó hajdani egyetemi hallgató, Hatala Péter is valami hasonlóra emlékezik: „Egyszerre csak feltűnik a hullámzó közönségből, mint Neptun a hullámhegyeken, egy sovány, fiatal alak, Petőfi Sándor. Felemelték magasra... Midőn Petőfi a magasból ismét a földre leszállt, egy erős hang felkiáltott: Menjünk Budára! Írassuk alá a Cenzorral és nyomassuk ki a Nemzeti dalt!... Nem megyünk, nem ismerjük el a Cenzúrát! Nyomassuk ki Cenzúra nélkül!.. Költő veszett el az aggastyán lelkész úrban: Midőn Petőfi a magasból ismét a földre leszállt... A forradalmi pillanat mindenkiben fölszabadította a titkos poétát. Egressi Gábor 1848-ban: Petőfi fölemelkedik... Hatala Péter 1898-ban: Felemelték magasra... 1848. március 15-én délelőtt tíz óra tájban mi történt pontosan az egyetem udvarán, amit 1848. március 26-án még, 1898-ban már nem illett a valóságnak megfelelően közhírré tenni a nemzet koszorús költőjéről? A még nem és a már nem között, 1868- ban a költő Vajda János tárgyilagosan fogalmazott: „Néhány tüzes szó a vezetők részéről és a növendékek fölugráltak székeikről, a tanár intése dacára, és az egész „A bécsi egyetem küldöttségének fogadása a múzeum előtti népgyűlésen"