Bangha Béla szerk.: Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. 5. évfolyam (Budapest, 1917)
1-12. szám tartalomjegyzéke - Tárca - Lagerlőf Zelma: A hét főbűn
ecs^s^efô^iDiSiisss^i^^ PAJZS ÉS KARD ciókon, folyóiratokban, napilapokban legritkább eset, hogy egyáltalán szó esnék a protestantizmusról, mert nálunk szinte hallgatag elfogadott elv, hogy amíg támadással nem kényszerítenek rá, egyáltalán kerüljük a «felekezeti» vitákat. A türelem és kitérés ez elvét azonban bezzeg nem ismerik az odatúl szónokló és író urak, legalább a hangadó lelkészek. Vonakodva ütöm fel a Prot. Szemle legutóbbi számát, hogy ez állításomnak újabb próbáit keressem. S csakugyan. Már a vezetőcikkben R. L. mindjárt ezekkel a sértő és valótlan állításokkal kedveskedik: « A vallás (a középkori katholicizmusban) lassankint arra való lesz, hogy az embernek biztosítsa a túlvilági üdvösségét, úgy azonban, hogy ennek a világnak elérhető összes örömeitől szigorú keménységével meg ne fosszon. (?) Ezért a szertartás, a szakramentális mágia (!) lép előtérbe, mely eltörli a bűn következményeit és biztosítékot nyújt a további bűnözésre, (?) a világnak sokkal teljesebb és mohóbb kiélvezésére, mint amilyenről valaha csak szó lehetett (?), úgy azonban, hogy a túlvilági üdvösség az idelent való tobzódást meg ne bánja (?).» Hogy lehet ott szó türelemről s megértésről, ahol a katholicizmus szertartási életére ráfogják, hogy szakramentális mágia i Iflább a kritikai rovatban Szlávik Mátyás ezeket a csodálandóan hihetetlen sorokat írja Walther Vilmos nyomán Lutherről: «Bámulatos az ő igénytelensége. Még a házasság iránt sem volt vágya. Sem szerelmes nem volt, sem érzéki szenvedély nem lakozott benne. A kath cölibátussal szemben akarta tényleg is a házasság szentségét beigazolni». Amilyen nehéz volna ezeket a szavakat történelmileg alátámasztani (pl. hogy Lutherben ne volt volna érzéki szenvedély! !), ésoly jellemző, hogy még a Luther fogadalomszegő házasságára is szerinte azért volt szükség, hogy a katholikusok megtanulják, amit eddig nyilván nem tudtak, hogy t. i. a házasság szentség! Ha annyira szentség volt neki a házasság, miért törülte el akkor a protestantizmus a házasság szentségi jellegét? Az Arany-jubileumnál megint kint ez a disszonáns, par force katholikusellenes hang. Arany protestantizmusát hangoztatvapedig ugyan mi volt Aranyban olyan nagyon protestáns?) azt a túl merész megállapítást engedi meg magának az író, hogy a nemzeti kultúra és irodalom fellendülésében «az első kezdettől a betetőzésig» a «legtöbb nagy ember protestáns»; «alig négyet nem az (a Kisfaludyak, Vörösmarty, Eötvös)». Holott ezt a felfogást csak bizonyos irányzatos irodalomtörténetírás hitette el sokakkal s bizvást elmondhatni, hogy az ellenkezője legalább ugyanennyire igaz. A magyar irodalom legnagyobb fellendítője mégis Pázmány, nem Szenczi volt; mellette az Apácaiféle gyarló műfordítókat s még gyarlóbb hitvitázókat szinte említeni sem lehet. (Mégis a Beöthy- Radics-féle nagy irodalomtörténetben Apácai külön fejezetet kapott, Pázmányt pedig csak összefoglaló fejezetben méltatják e címen: Pázmány Péter és köre.) Balassához, Zrínyihez, Gyöngyösihez, Mikeshez, Faludihoz hasonlítható a «régi» magyar irodalomban szintén nincs. Az újabbak közül Kazinczyn, Aranyon, Petőfin, Jókain, Kossuthon, Keményen kívül igazán kimagasló protestáns nincs; Tompa és Kölcsey protestánsok ugyan, de nyíltan kifejezték a katholicizmushoz való meleg vonzalmukat. Ellenben katholikusok voltak az igazán nagyok közt nemcsak a Kisfaludyak, Vörösmarty és Eötvös, hanem Katona József, Madách Imre, Széchenyi István, Deák Ferenc, Jósika (aki később aposztatált), Garay, Czuczor s akiket a Beöthy-féle irodalomtörténetírás nem minden 366 009