Bangha Béla szerk.: Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. 24. évfolyam (Budapest, 1937)

1-12. szám tartalomjegyzéke - Tárca - Ormos Gerő: Anyakönnyek

kutatásainak ígért kiadását pedig hazafias és keresztény szeretettel s egyben tudományos érdeklődéssel várja a nagyközönség. Gergely László Piero Misciatelli: Savonarola. Olasz eredetiből fordította Husztiné Révhegyi Rózsa. Budapest, Szent István­ Társulat, 1936. 450 éve immár, hogy Savonarola a történelemé, s a vihar, amely élete, tevékenysége s emléke körül kelt, ma sem ült el egészen. Magukénak akarták kisajátítani a forradalmárok, kommunisták, hit­től elszakadtak egyaránt. Pedig ő nem volt más, csak a Názáreti alázatos szolgája, a megismert igazság fanatikus harcosa és a kato­likus Egyház hű fia. Reformgondolatait igazságosság és szeretet sugallták. 1489-től Itália visszhangzott prófétai dörgésétől. Zord egyé­nisége, tüzes képzelete, szörnyű látomásai és ékesszólásának forrongó tüze felkavarta a lelkek nyugalmát. Mint Isten országának lánglelkű apostola nem nézte és értékelte azt az anyagi felvirágzást, melyet a Mediciek 70 évre terjedő uralkodása teremtett Firenzében, hanem csak azt az erkölcsi süllyedést látta, mely a szerfeletti gazdagságnak volt a következménye. Ezért ellenezte a Mediciek uralmát és restau­rációját, így szükségképen összekeverte a vallást a politikával s magát a hitet is az előbbi szolgálatába állította. Összeütközésbe került a pápával, feletteseivel s végül a néppel is, így vált áldozatává félreismert küldetésének. Benne élt a jónak határtalan akarása és prófétai hivatásának öntudata, de hiányzott belőle a lehetőségek fel­mérésének tudománya és számolás az emberi ingatagsággal és válto­zékonysággal. S mint előbb ő gyújtott máglyát az emberi hiúságnak, azonképen neki is máglyát állított az emberi állhatatlanság s nem utolsó sorban a hatalmára féltékeny felsőbbség. Savonarola kétség­kívül nagy jellem volt, de szabadgondolkodót és protestánst csinálni belőle — anakronizmus lenne. Ezt a tényt igazolja Misciatelli könyve, melyet Husztiné Révhegyi Rózsa nagy hozzáértéssel ültetett át magyarra. Bene István: Karácson Imre élete és művei. Győr, Győregyházmegyei Alap Nyomda, 1936. Kedves gondolat volt a szerzőtől, hogy Karácson Imre halálá­nak 25 éves fordulóján rátereli a figyelmet a jeles történész életére, tevékenységére és elsősorban műveire. Karácson Imre csendes, de annál eredményesebb munkája volt a magyar történetírásnak. Már korán, papnövendék korában kezdett irodalommal foglalkozni, foly­tatta ezirányú tevékenységét mint püspöki szertartó, tanítóképző­intézeti tanár s igazgató, plébános és kisebb papnevelőintézeti rektor. Papnövendék korában kezdett törökül tanulni, 1902-ben fordítja Evlia Cselebi magyarországi útleírásait s 1907-ben Konstantinápolyba utazott, hogy a magyar vonatkozású levéltári anyagot felkutassa. Néhány év alatt hatalmas munkát végzett. Elgyengült szervezete nem tudott ellenállni a gyilkos kórnak s nagy kárára a magyar történet­tudománynak 1911 május 2-án elhúnyt. Karácson Imre cikkei és könyvei ma is értékes forrásai a magyar-török kapcsolatoknak. Nagy érdeme a jól sikerült visszaemlékezésnek, hogy tudással, lelkesedéssel és tájékozottsággal idézi fel a jeles tudós emlékét. Szépirodalom Jan Jesensky: Egyenlőség. Regény. Szlovákból for­dította Gogolák Lajos. Franklin-Társulat. A szlovenszkói magyar írók után egy szlovák szerző is helyet kapott a Franklin-Társulat külföldi regényírók sorozatában, a ná­lunk eddig ismeretlen Jan Jesensky, akinek Demokracy című regényét sikerrel fordította le Gogolák Lajos. Jesensky munkája bizonyos irodalompolitikai felfogást tükröz és ez a felfogás határo­zottan kifejezésre jut abban a jelenetben, amelyben a regény főhőse számon veszi könyvállományát, hogy mit is adhatna alkalmas olvas­mányul egy tanulni vágyó fiatal szakácsnőnek. De nem talál meg­felelőt. „Minden könyve, véleménye szerint, a művelt emberek részére íródott. Költészettel nem kezdheti. A költő mindent kiforgat. Mikor még a nap is haldoklik, még­hozzá aranybölcsőben? ... Azokról a fiatalokról nem is beszélve... Kiknek írnak ezek az emberek? Két­millió olvasó számára kéne írni, ők meg ötszáznak írnak, annak is nehezen. Az irodalomnak érthetőnek és mindenki számára érdekes­nek kell lennie. Lehet írni a legegyszerűbb dolgokról is érthetően és érdekesen s e mellett úgy, hogy művészi értéke is legyen. Nagy nemze­tek megengedhetik maguknak a fényűző irodalmat egy marék kiválasz­tott ember számára, de ha az egész nemzet maga is csak egy marék, tessék az egész nemzetnek írni, mert különben azok is, akik még olvasnak, abbahagyják az olvasást." Mindenesetre nagy érdeme Jesenskynek, hogy az egyszerűség, érdekesség és művésziesség hármas követelményét meg is tudta valósítani. Regény formájában a múlt század humorista regényeinek hagyományaihoz tér vissza s nem riad meg a legavultabbnak tetsző fejezetcímektől és szatirikus fogásoktól sem. De a keretet a mai Szlovenszkó élete tölti meg, amelynek eleven rajzában a szerző pompás humorérzékkel ragadja meg az emberi gyarlóságot, a pillanat­szülte fonákságokat és nevetséges szenvedélyt. Jesensky figyelme elsősorban a csaknem színpadi jellemábrázolásra összpontosul s a regény meséje is úgy hat, mintha valami társadalmi vígjátékból lenne kölcsönvéve. Tolkos mészáros és Landik komisszárius elhatároz­zák, hogy olyan egyesületet fognak alapítani, amelyben nem lesznek társadalmi különbségek, állás, foglalkozás, születés, párt, vallás, ahol csak a jellem tisztasága lesz egyetlen feltétele a belépésnek. Egyen­lőség lenne a címe ennek az egyesületnek, csakhogy nyomban az alapítás után kiderül, hogy baj van az egyenlőség körül. Tolkos ugyanis bevallja, hogy szerelmes egy szakácsnőbe, de ő, a jómódú mészáros nem akar rangján alul házasságot kötni. A komisszáriust felháborítja alapító társának kicsinyessége és hogy példát adjon az igazi demokráciára, maga kezd udvarolni a mészáros szíve bálványá­nak. A végzetes lépés a bonyodalmak sorát zúdítja a komisszárius nyakába. A féltékeny mészáros felkavarja Landik hivatali nyugalmát, a kisváros pletykája kikezdi a „megtévedt hivatalnokot", a család ki akarja eszközölni a tékozló fiú áthelyezését, a gazda pedig elbo­csátja a találkára járó szerelmes szakácsnőt. Ezzel véget is ér Landik komisszárius nekiugratott, „demonstráló" szenvedélye. Po­zsonyba kerül és új hivatali sikerei közt megfeledkezik Anicskájáról, aki a vihar elültével újra tovább főzögeti régi gazdájának az ebédet. Már talán ebből a mesevázból is kitűnik, mennyire másodrangú szerepet játszik Jesensky könyvében a cselekmény. Nincs is más feladata, mint hogy a lehető legbanálisabb módon biztosítsa az érdek­lődés folytonosságát és hogy olyan helyzetsort teremtsen, amely mindig váltakozó szemszögből mutatja meg az emberi jellemnek humorosan látott gyarlóságait. S ha az örök emberi horpadások szemléletében Jesensky nem is tud a nagy komikus elődök magas­latára emelkedni, ha nem is éri el az úgynevezett „nagy humornak" világnézeti színvonalát, mégis olyan művet teremtett, amely mosolyt fakasztó kritikájával és józan művészetével a kétmillió szlovák olvasón kívül méltán tarthat számot a magyar figyelemre és érdek­lődésre is. Sem­j­én Gyula Incze Antal: Rio Grande — Tries­t. Franklin Tár­sulat kiadása. Érdekes, hogy milyen nagy keletje lett irodalmilag Délameriká­nak. Mióta P. Banghával egy missziós út kapcsán felfedeztük Dél­amerikát a magyar közönség számára, azóta a magyar sajtó szinte periodikusan gondoskodik valami délamerikai útinaplóról s a könyv­piacon mint valami vonzó és egzotikus csemege szerepel egy-egy délamerikai útikönyv. Incze Antal hét évet töltött mint orvos Brazí­liában s annak a hosszú tartózkodásnak az emlékeit irta meg ebben a kötetben. Egy nagytudású, kitűnően író és nemeslelkű ember könyve ez, mely mélyen belevilágít a brazil életbe s legfőként a Brazil Egye­sült Államok egyik legkevertebb tartományának, Rio Grande do Sulnak lelkiségébe. Értékítéletei helytállók s mivel rengeteg szemé­lyes élménnyel tudja illusztrálni, különösen megkapok. Megvan benne az a két tulajdonság, mely idegen népek életének megítéléséhez föl­tétlenül szükséges: a szerető megértés és a helyes kritikai érzés. Sem az egyik, sem a másik nem kötött fátyolt a szemére. Nem ömleng és nem fölényeskedik, hanem nemes és abszolút igaz mértéket tart a szeretet és a kritika között. Könyvének egyedüli hátránya, hogy Brazíliának csak egy tartományát ismeri s azok közül is azt, amelyik a legkevésbbé brazil. A sok szép fényképfelvétel mellett kicsit bosz­szantólag hat, hogy olyan képeket is közöl, amelyeknek útleírásához semmi köze. Nyisztor Zoltán Luttor Ferenc: Római Útikönyv. Budapest, Szent István­ Társulat kiadása, 1937. Nemcsak a katolikusnak, hanem minden embernek hő vágya, hogy eljusson Rómába, az örök városba. Az ott-tartózkodás néhány napja annyira rövid, hogy ügyes és szakavatott vezető kalauzolása nélkül csak nagyon keveset tekinthet meg az idegen. Viszont egy-egy útikönyv vagy kalauz eléggé nem értékelhető szolgálatot tesz annak, aki vezetésére bízza magát. A Banghai Artner-féle kalauz után most jelent meg Luttor Ferenc útikönyve, mely arra vállalkozik, hogy halkszavú útitársként kíséri a zarándokot és tömör összefoglalásban, élvezetes nyelven közli a történelmi, kultúrtörténeti és művészettör­téneti tudnivalókat. Olyan valaki írta e könyvet, aki nagyon jól ismeri a magyarságot és Rómát, a magyar lelket és Róma lelkét, így azután aki vezetésére bízza magát, kezdettől fogva otthonosan

Next