Bangha Béla szerk.: Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. 27. évfolyam (Budapest, 1940)
1-12. szám tartalomjegyzéke - Tanulmányok - Mihalovics Zsigmond: XII. Pius látomásai
XII. Pius látomásai írta: Mihalovics Zsigmond XII. Pius megválasztása és koronázása közötti időben a tavasz már betért Rómába s az utcák sarkain pompás virágokat kínálgattak az árusok. Az üzletek kirakatai és az ujságárusok bódéi ugyancsak kivirágozni látszottak, mert telve voltak az új pápa megválasztásáról készült felvételekkel. A lelkesedésben, amellyel azokat kínálgatták, a Habemus Papam örömén túl bent volt a rómaiaknak külön családi büszkesége is, hogy több század után bennszülött római hágott Szent Péter trónjára. A képek között kettő kötötte le különösen a figyelmemet. Az egyik, mely azt mutatta, amikor a Sixtusi-kápolna oltára felé indult először mint pápa, imára kulcsolt kezekkel, lehajtott fővel, kimondhatatlan összeszedettséggel. „Remegő léptekkel, de Istenben bízva, — írja maga később első enciklikájában — a vállalt teher nagy súlyát éreztük." A másik, mely azt a pillanatot örökítette meg, amikor vállára borították a súlyos palástot, fejére illesztették a pápai nitrát és fogadta a kardinálisok hódolatát, magába mélyedt tekintettel, mint kőbe faragott imádság ült bíborosai közepette. Aszkétikus arcán a barázdák megsokasodtak és mélyebbre süllyedtek. Aki csak látta őt ebben a pillanatban, azt olvasta le arcáról, hogy messze kerültek tőle a bíborosok fényes serege, a sixtusi gyönyörűség, Michelangelo remekei és csak a nehézségeket, gondokat, megpróbáltatásokat érezte, „amelyekkel Krisztus jegyesének útjai tele vannak szórva". A koronázási szentmise felejthetetlen mindazoknak, akik a Gondviselés kegyelméből rajta jelen lehettek. Ám nem a káprázatos külsőségek miatt, hanem a mód miatt, ahogyan a pápa misézett. A konfesszió körül nemcsak az aranymécsesek égtek, hanem hatalmas gyertyák sokasága is. Bernini remekművét körülöntötték az egész világról, minden nemzetből érkezett jövevények. És előttük és felettük a kősziklán, Szent Péter sírján úgy misézett a pápa, mintha magánkápolnájában, egyedül lett volna. Az apostolfejedelem lángbaborult sírja mellett mindnyájan egynek éreztük magunkat s ezen egység közepén mutatta be a közös Atya az áldozatot, mely a Vinculum Charitatis. A bazilika magasságos ablakaiból a tavaszi nap aranysávokat zuhogtatott erre az áhítattól elragadott miliőre s a baldachin díszei között ügyesen elhelyezett hangszórók úgy szórták szét a pápa imádkozását, mint ezüstharang hangjait. A pápa misézett. Az emberi nemért, mely „letért az egyenes útról és csak a jelen földi dolgokkal törődik s azért nyomorultul tengődik". Az emberekért, „akik napról-napra nagyobb számban térnek el Jézus Krisztus hitétől és elszakadnak törvényeinek elismerésétől és követésétől". A világ ama gondolata ellen, melynek a hegyibeszéd tanítása a szeretetről s az isteni szeretetnek a kereszten bemutatott áldozata botrány és ostobaság. Miként János Reá mutatott: íme, az Isten báránya, úgy mutatta fel a pápa a Hostiát: íme, a ti Királytok! Ahogyan miséjét mondotta, éreztük, hogy Krisztus megszámlálhatatlan javait úgy szeretné kiárasztani, mint a folyók áradását. Erre a mi korunkra, mely haladásban büszkélkedik ugyan, de lelkében mérhetetlenül üres, Krisztus gazdagságát árasztotta, amikor kezét áldásra terjesztette az egész világ felé. Az őszi napokon Castel Gandolfóban készítette el első apostoli körlevelét. Minden lapján érezzük, hogy szívébe mártotta a tollat és önvérével rótta a sorokat. S míg a szép, olasz ősz tündökölt az aranyos Campagnán, szemei nem álltak meg az Albanói- és a Nemi-tónál, a római bacchanáliák helyein, hanem látomásokat látott mindarról, ami legutóbb történt és napjainkban történik. Európát lángba borította már a háború, amelyet elhárítani törekedett. Tolla elakadt, amikor annyi ember szenvedéseinek örvényére gondolt. Szívét a félelem szorongatta, amikor felsorakozott körülötte, „ami az erőszak és gyűlölet sötét magvából érlelődik, amelynek ma a kard szántja fel a véres barázdákat". E szörnyű út kezdetén, melyre nyomorult korunk sodródott, állanak sokak azon törekvései, hogy Krisztust kiküszöböljék és megtagadják a szeretet és igazság parancsait. Az üdvösség egyetlen útja végzetesen berekedt, mely a társadalom visszatérése Krisztushoz. Rémület kelt szívében, amikor látta, hogy a háborúval milyen irtózatos világnézeti harc indult el s a múlt hamis tanításaihoz roppant tömegű új tévedések halmozódnak fel. A bajok gyökere pedig abban van, hogy tagadásba vették és elutasították az általánosan kötelező erkölcsi törvényt. „Ma a természeti erkölcsi törvények félreismerése, vagy egyenesen elfeledése uralkodik széltében-hosszában." Az aranyló őszi napokon a pápa lelke sötétségbe került, mely akkor állott be, amikor Krisztust megfeszítették. Félelmet keltő jeléül annak, ami mindig újra megtörténik, valahányszor Krisztust ténylegesen kizárták a kor életéből. „Most még oly vidékeken is, hol századokon keresztül a keresztény kultúra sugarai világítottak, egy romlott és romboló pogányság mind világosabb, nyilvánvaló és félelmetes jelei mutatkoznak. Sötétség jött be, amikor Krisztust megfeszítették." A mérgezett forrásból sokféle és különféle tévely emeli fel a fejét. Közülük kettő különösen veszélyes. Az első: a szeretet törvényének elfeledése. Annak a törvénynek, mely egyrészt a közös származás, másrészt Krisztus kereszthalálának eredménye. Amikor az ellentétek szétszaggatják az emberiség családját, azért, hogy annak alapvető egységét ténnyel bizonyítsa, elhatározta, hogy Krisztus király ünnepén 12 papot választ ki a bennszülött népekből és azokat az apostolfejedelmek sírjánál püspöki méltósággal díszíti fel. Látó szemei talán az Alpok valamelyik sziklafokához értek, melyen 1900 méter magasságban áll az üvegpalota, vagy talán a veresre festett kupolákig, mely helyeken új istenség testesült meg, az állam bálványa. Azoknak a tévelye, „kik függetlenítik az államot a Legfőbb Lénytől és az államnak korlátlan és senkinek sem felelős jogokat tulajdonítanak", melyek egyedül a legfőbb Teremtőt illetik, rettentő új bajokat áraszt. Új idololatka született, az állam, melynek mindent alá kell vetni, maga pedig független és senkinek alá nem vetett úr. Az egész világ rémülettel szemléli az erkölcsi és jogi élettörvények megzavarását, melynek fertőzése eljutott az emberi tevékenység minden területére. Várjon a jövő más lesz-e? És jobb lesz-e? „A győzelem órája annak, aki magához ragadja, diadalt jelent, de egyszersmind a kísértés órája ... a győző szíve könnyen megkeményedik... Ily körülmények közt született határozatok, békeszerződések... az igazságtalanság az igazságosság köpenyege alatt." A kard nem hozhatja meg az államok üdvösségét. A föld arcát megújító erők csak belülről származhatnak, a lélekből. Ha a jelen véres küzdelmei megszűnnek, a nemzeti és a nemzetközi életnek új rendje csak „a természeti jogra s az isteni kinyilatkoztatás megingathatatlan sziklájára, mint erős talapzatra" támaszkodhatok. A föld megindult Európa alatt, de nem az Egyház lába alatt. S míg a kontinens roppant erődítményekké alakítja magát, az Egyház rendíthetetlenül áll és teljesíti apostoli hivatását, az isteni Alapítótól reábízott evangélium hirdetését. Az Isten országának elterjedésén közreműködni ma parancs, mely kötelezi mindazokat, akik a keresztség által Isten országába hivattak. Ennek az országnak határait terjeszteni ma annyit jelent, „mint szembenézni az akadályokkal és nehézségekkel", mint megvallani a katolikus hitet őszintén, lelkesen, még javaik és saját életük kockáztatásával is. Az antikrisztusok hiába terjesztik hatalmukat erőszakkal, rendkívüli ügyességgel, a pápa „belső vigasztalást, égi örömet érez". Látja ugyanis, hogy sokan vannak, akik saját megszente-lésükön túl az Istenország növelésére irányítják apostoli tevékenységüket. Amikor „a keresztény és az istentelen erők között 67