Vid József szerk.: Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. 30. évfolyam (Budapest, 1943)
13-24. szám tartalomjegyzéke - Tanulmányok - Petrován Oszkár: Alfredo Panzini
van a két német dinasztia kölcsönös féltékenységével, a nagynémet mozgalom Ausztria-ellenes élével, az 1866-os porosz-osztrák háború visszamaradt emlékeivel s azzal a fokozódó dunavölgyi nagynémet nyomással, amely Neumann „Mitteleuropa" című munkája révén — IV. Károly erőfeszítései ellenére — a világháború alatti spaa-i értekezleten már a megvalósulás stádiumába is lépett. Mivel tehát ezt az ellentmondást valamikép ki kell küszöbölni, Masaryk kínos kimagyarázkodásba kezd: „Amikor 1866-ban — írja — Poroszország kiszorította versenytársát a német szövetségből, amely Ausztria számára a régebbi császárságot pótolta, osztrák részről többé semilyen tiltakozástól sem kellett tartania. Amikor 1871-ben felújította a császárságot, Bismarck úgy csinálta a dolgot, hogy Ferenc József a königgraetzi vereséget rezignáltan viselte és kárpótlásul birodalma határait a Balkán felé terjesztette ki... Berlin az 1866-i év után taktikai szempontból kímélte Ferenc József császár személyét és amennyire lehetett, figyelemmel volt allűrjeire. Ausztriának gyakran eltérő nézetei vannak, a bécsi és berlini udvar között bizonyos feszültség áll fenn, de a két dinasztia és a Kelet felé irányított harcos imperializmusuk, valamint militarista agresszivitásuk rossz lelkiismerete szövetségeseket csinált a versenytársakból... Bismarck (még) talán az egész Balkánért sem áldozta volna fel egyetlen pomerániai gránátosának csontját, de Vilmos korrigálta ezt a politikát és Ausztria balkáni és adriai országrészei Poroszországnak hídul szolgáltak Ázsia és Afrika felé" . .. Majd máshol: „Ausztria dinasztikus presztizspolitikájának elsősorban a látszat a fontos, Berlin kielégíti a maga ügyes módján a bécsi óhajokat és nem törődik azzal, hogy a Habsburgok maguknak tartogatják a függetlenség vagy akár az elsőbbség látszatát. Berlin például nem ütközik meg azon, hogy Bécs a lengyel kérdésben kissé más irányban halad, Berlin nem háborodik fel, ha osztrák ügynökök mostanában különösen Amerikában és Angliában azt hirdetik, hogy Ausztria Berlin ellen van, hogy belehurcolták a háborúba, amellyel már jóllakott stb. Valójában Ausztria semmiben sem ellenkezik Berlin politikájával és mindent elfogad, amit Berlin szükségesnek tart. És ha Bécs netalán egyszer külön úton is járna, végeredményben az sem zavarja Berlint, Bécs és Berlin sziámi ikrek." Mit mond ez a teljes eszmei zűrzavar, ez a logika nélküli szózuhatag? Elismeri, hogy 1866 után az osztrák-porosz kiegyezés azért jöhetett létre, mert Bismarck az elvesztett nyugati területek helyett beleegyezett Bécs balkáni hegemóniájába. Mikor tehát II. Vilmos szakított e politikával, a régi kiegyezési alap is felborult s a „bécsi és berlini udvarok között bizonyos feszültség" állt be. A tények azonban hiába beszélnek, Masaryk nem akar róluk tudomást szerezni. Szerinte Bécs és Berlin közös politikáját nem zavarta IV. Károly békepolitikája, Andrássy osztrák-magyar-lengyel trialista terve, hiszen a Habsburgok és Hohenzollerek akkor is egy politikát űznek, ha egymásnak teljesen ellentmondó irányt követnek és az egyik a békére, a másik a háborúra, az első a Dunavölgy integrációjára, a második dezintegrációjára törekszik. A cseh propaganda számára legfőbb a beállítás, s tehet vagy tervezhet bármit is Bécs, az osztrák-magyar politikát mindenkép el kell marasztalni a pángermánizmus vádjában. Egyenesen komikusan hatnak Masaryk ellentmondásai: „A magyarok is Ausztria ellen vannak, — írja — és a németek között is vannak radikális pángermánok, akik Ausztriának Németországhoz való csatlakozását kívánják. Ha ezek a pángermánok most a háborúban kibékültek Ausztriával, csak azért tették, mert Ausztria szolga módon a Bismarck és Lagarde által rárótt feladatot teljesíti, mint azt vezéreinek egyike, Ivo képviselő nyíltan beismerte." De még ugyanezen az oldalon így folytatja Masaryk: „Némely pángermán osztrák politikus Ausztriát területi kisebbítése által véli erősíthetni. Átengedni Trentót Itáliának, lemondani Bukovináról és Galicia egy részéről vagy akár az egészről... Ezek a tervek (azonban) tisztára pángermánok. A pángermánok már régebben követelték a bécsi parlamentben a Galíciától és Dalmáciától való elválást, hogy a németeknek nagyobb többségük legyen a csehekkel szemben a parlamentben, mert a cseheket tartották a pángermán tervek legnagyobb és legerősebb akadályának." Most már igazán problematikus, hogy ki az igazi pángermán?! Hiszen a magyarok akkor is pángermánok, ha „Ausztria ellen" vannak, de akkor is, ha Bismarck politikája nyomán a Monarchia függetlensége mellett küzdenek. Ha a Monarchiának „öncélja" van, akkor ezt a polyglott államot éppen úgy el kell pusztítani, mint ha nincs öncélja, mert akkor meg a pángermanizmus eszköze. Ha Bécs ellenáll a modern népi-nemzetiségi törekvéseknek s így a nagynémet egyesülésnek is, — mint időszerűtlent el kell pusztítani. Ha eszközéül szegődik ennek az iránynak — akkor is megérett a felosztásra. Ha valaki tervet dolgoz ki a Monarchia átrendezésére és a nemzetiségi területek átcsatolására, ez csodálatosképen éppen úgy pángermán, mint aki az összes német területek egyesítése mellett tör lándzsát. „Némely ausztrofilok — írja két oldallal hátrább — Nyugaton ezt az érvet is a maguk szekere elé fogják: mi valamennyien Németország és annak porosz militarizmusa ellen küzdünk, ezért nem szabad Németországot ausztriai német területek hozzáadásával erősíteni. Pedig ez történnék a háború után Ausztria-Magyarország szétomlása esetén." Komoly érv volt ez, mint azt a történelmi események azóta beigazolták. Azonban Masaryk erről sem akart tudni. „Mi több, — vetette fel a kérdést — ötven vagy hét? Eddig az egész 51 milliós Ausztria állott Németország rendelkezésére. Ausztria-Magyarország feldarabolása után csak a német területrész fölött rendelkeznek és ez legfeljebb hét millió embert jelent." Az Anschluss várható külpolitikai és stratégiai következményeiről már éppen úgy nem akar tudni, mint a felszabadított nemzetiségi elv további kihatásairól. Az „ausztrofilek" által bejósolt jövő felett a „pángermán világveszély" falrafestése mellett is csak gúnyolódni tudott s ezért húsz évvel később hazája függetlenségével fizetett!... Alfredo Panzini írta: Petrován Oszkár (Budapest) még a jó erkölcs is, amely ezt a könyvet igazán áthatja, mosolyt fog kelteni. Az 1920-as esztendőnek még azok a kisleánykái is, akik ezt a könyvet véletlenül elolvassák, mosolyogni fognak rajta. És mégis beleegyeztem az új kiadásába, mert azt a rossz érzést, mely határozatlanul elfogott az 1890-es esztendő műveltségének láttára, azt a szeretetet, mely egészségesebb, egyszerűbb, emberibb — azaz vallásosabb — élet iránt akkor lelkemben élt, most, az 1920. esztendőben sem kell megbánnom!" — írja Alfredo Panzini az „Il libro dei morti" (A holtak könyve) 1919 végén megjelenő újabb kiadásának előszavában. Ki ez a szigorú erkölcsbíró, aki már majdnem negyedszázaddal ezelőtt ilyen világosan látja, ilyen nyíltan kimondja a modern és legmodernebb kor alapvető hibáját, eredeti bűnét, halálos betegségét és egyetlen gyógymódját?! — Egy olasz író, aki tanár és akinek élete minden nagyobb személyes megrendülés nélkül pereg. 1863 december 31-én született Senegalliában, Ancona vidékének ebben a földrengésektől látogatott városában. Gimnáziumi tanulmányait Velencében, a Marco Foscarini-kollégiumban végzi, majd Bologna híres egyetemének irodalmi karán a nagy Carducci tanítványa lesz. Megszerzi a tanári oklevelet és a milánói Giuseppe Parini-gimnázium tanára és a műegyetem irodalmi előadója lesz. Végigéli a kezdő tanár minden időben nehéz életét, éles szemmel látja a körülötte zajló élet fájdalmas tévedéseit, átéli a világháború minden szenvedését. Modern ember, mert megérti, hogy minden téren alkalmazkodnia kell a 20. század életének követelményeihez, de tanár, legelsősorban a klasszikus tudományok tanára, aki megérzi ennek a századnak fejvesztett kapkodását, határozatlan, iránytalan tántorgását egyik végletből a másikba. Lelke és írói munkássága