Magyar Kurir, 1809. január-május (23. évfolyam, 1-37. szám)
1809-05-05 / 36. szám
Jelmezesét magok saját terheinek nézik. Boldog isten! miként eltájult az illy Magyar Nemes! hogy akkor még fi-tkóbtan is fegyvert nem ránt, midőn a Hazának végió romlása túli kell félni. — Most utólsó viadalt állünk ki. Annak kimenetele tollúnk Magyaroktól függ. Vagy öszve törjük Örökre a’ szolgaságnak rablántzait, mellyeket az emberiségnek ellensége nekünk is készitett,vagy öröké fogjuk azt hordozni Nemességünk gyászos sirhalma felett . Első sorsunk lenne akkor mindnyájunknak a’ rendszerént való katonáskodás. Akkor mások zászlója alatt, az egyébb Nemzetek’ meghódolásában, idegen földön ontanánk vérünket , mellyet itthon tulajdon Hazánkért olly annyia kiméltünk.“ „Ezeket ezeket a’ veszedelmeket tekintsük szerelmes Hazámfiai, nem pedig a’ kifogásokat, mellyek a’ Harsz védelmének erejét gyengítenék , és mellyek a’ mi nagy lelkű Őseinknél esméretlenek vóltak . A' mustra alatt úgyis kevés vitéz gyűjt öszve a’ hanyatló Hazának megtartására; mivel a’ Törvény a’ mostani veszedik írnek illy sebes és veszedelmes kiütését előre el nem láthatván, sok mentségeknek helyt engedett. Azért tehát ha Hazánk általára már bővebb áldozatokat tenni íem akarunk , legalább most azokból többé semmit el ne vegyünk- legalább ne késedelmeskedjünk, mert az ellenség nem várakozik a’ mi készületeinkre, és a’ Törvény nem fog menteni bennünket, ha elveszítettük hazánkat! —-