Magyar Lányok, 1927 (33. évfolyam, 1-36. szám)

1927-11-10 / 32. szám

509 táncol a dob hangjára. Nézi a táncot, nézi az em­bert, nagyon, merően, hogy minden kicsiséget észrevegyen egyszerre és elraktározza kis kopo­nyája titkos szekrényébe. Mert Misi mindent ilyen nagyon megnéz. Mert Csokonai Misinek ilyen a szeme.. Men­nek tovább. Diószegi uram kint áll a sátor ajta­jában, amint meglátja a gyereket, rögtön az ölébe kapja: — Adj Isten! Hát eljöttél a vásárfiáért? Egy német áll Diószegi uram mellett, Sop­ronba való, nem egykönnyen, de mégis megértik azért egymást. — Ide nézzen az ur, — szól büszkén a nagy­apa — ez az én unokám, ezzel beszélhet az úr, ez a kölyök már diákul is tud. Számolj az urnák diákul tízig, Misi! Misi számol. A német ember nevet, a nagy­apa büszke, Csokonainé ifiasszony kézen fogja a fiát. — Próbáljatok rá egy bekecset — szól a nagyapa. Misi próbál. Huzgálják rajta jobbra meg balra, nézik, forgatják, egy aztán éppen jó. Hosszú az ujja, bő mellben, három esztendeig se növi ki Misi. Ezt rajta hagyták. Meleg volt, az igaz, de már ilyenkor így szokás. Cifra legények is ma­gukra szedik az új szűrt, öreg parasztok a bá­­ránybőrös gubát. Kis csizmát is próbálgattak neki, a nagy­apja komájánál. Patkót verettek a sarkára. Nagy volt a csizma is, Misi olyan volt benne, mint a mesében a csizmás kandúr. A soproni német ne­vetett a kis debreceni magyaron. — Hát én mit vegyek neked? Na, komm . . . Egy török fehér, nyúlós cukrot árult. Tótok kis szekereket két falovacskával. Mézeskalács huszár, pólyásgyerek feküdt szépen sorba. De Misi húzta a németet. Nem volt étkes gyerek. Nem kellett neki, ami más gyereknek. Az anyja ma­gyarázta a soproni embernek: — Nem olyan ez, mint a többi, elül ez óra­számra a kuckóban. Akár hiszi az úr, akár nem — gondolkozik. A soproni ember csodálkozva néz a kis deb­receni fiúra, ki elszántan vonszolja keresztül ke­zénél fogva a nagy tolongáson, hogy a maga vá­sárfiáját kiválassza. Maga is kiváncsi volt, mit akarhat a kis kölyök, mikor egyszer megáll Misi egy leterített ponyvánál. A német vár, csodálko­zik. A ponyva mellett a kassai nyomdász árulja portékáját. Apró füzeteket, piros, fehér meg zöld fedéllel. Nagy gótikus betűkkel van a cím rá­nyomva. Fekete képecske díszíti a közepét. Misi hallgatva áll és nézi. — Könyvet akarsz? — kérdi meglepetve a német ember. A fiú szó nélkül bólint. — Melyiket? A gyerek összeszed egy csomó füzetet. Mu­rányi Vénuszt, Kemény János, Heliodor Charid­­­áját, Gupido-Dianának vadászatát, Budavár históriáját. — Misiké, —­inti Sára ifiasszony, Csokonai Misinek az anyja, — elég lesz már. Az úr nem fizethet ilyen sokat ajándékért. A gyerek hóna alá veszi a kis könyveket és örömtől ragyogó arcát felemeli a soproni em­berhez. — Dank­sén — köszönöm. — Mi lesz ebből, ifiasszony, ha megnő? Pró­kátor, vicispán? Egy bizonyos, nagy úr lesz ebből, majd meglássa. Az anya szeme rátapadt a gyenge legény­kére, a tekintete megsimogatta, a keze magához fogta: — Lehet, hogy költő lesz, — ha az Isten is úgy akarja. És indultak vissza a nagy tolongásba. A gye­rek magához ölelte a könyveket, a szeme úgy fény­lett, mint két nagy zafír, sápadt arcocskáján az öröm­pírja. Így ment haza Csokonai Vitéz Mihály a szentmihálynapi vásárból, nagy csizmában, négy esztendős koráiban. Vándor Iván: Költözködés Amerikában. A háziúr odébb tolja a házát berendezéssel, lakóval együtt. A legszebb és legolcsóbb ifjúsági regények a «Százszorszép Könyvek» sorozatában jelennek meg.

Next