Magyar Lányok, 1933-1934 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1934-06-17 / 38. szám
596 SZÉKELY TIBOR ELBESZÉLÉSE EREDETI HAMISÍTVÁNY A hamisítást én követtem el, tizennyolcéves koromban. Egy névaláírást utánoztam. Fondorlatos célom az volt, hogy a hamisítvánnyal megtévesszek valakit. Mégsem szégyenlem bevallani ezt a bűntettet a nyilvánosság előtt. Tizennyolc éves voltam tehát. Sok mindenre néztem titkos vágyakozással az élet dolgai közül. S e sok minden közt szerepelt egy töltőtoll ! Ha elmentem a papírkereskedések kirakatai előtt, úgy éreztem, hogy határozottan boldogabb lennék, ha volna egy töltőtollam. Vérzett a szívem egy jó töltőtollért. Hiszen voltak már nekem töltőtollaim azelőtt is! Máig sem értem, hogyan történhetett hogy a töltőtollba két gyűszűnyi tintát öntöttem, de a zsebemben, amelyben a töltőtollat hordtam, legalább két deci tinta hullámzott állandóan. Ha megérintettem a zsebemet, szinte fröcskölt belőle a kék nedű. Kellett volna tehát egy igazi töltőtoll, egy olyan, amely megfelel hivatásának, írni is lehet vele. Kívánságomról senkinek sem beszéltem. De úgy látszik, az erős vágy láthatatlan sugarakat bocsát ki magából, amelyeket megéreznek azok, akik közel vannak a szívünkhöz. Szerelmes voltam akkoriban egy leányba. Úgy gondoltam, ha önálló ember leszek, feleségül fogom venni. Azt hiszem, ő is szeretett. Mert egy napon, a születésnapomon, finom, drága töltőtollal lepett meg. Gyönyörű jószág volt. Fényes, könnyű, elegáns. Olyan lágyan írt, hogy az embernek alig kellett, megérinteni vele a papirost. De a legnagyobb meglepetést csak ezután vettem észre: a töltőtoll szárába, aranyozott betűkkel, bele volt vésve a saját névaláírásom. Eszembe jutott: van Pesten egy papírkereskedés, ahol valami villanygéppel azonnal belevésik a drágább tollakba akárkinek az aláírását. A töltőtollon fényeskedő aláírásomat azonban nem én írtam le. Az első hamisítványt az a kedves fiatal leány követte el, aki elég jól tudta utánozni a kezem vonását. Írásszakértőt ugyan nem téveszthetett volna meg, de az édesanyám első pillantásra azt hitte, hogy a vésés az én aláírásom után készült. Nem tudom elmondani, mennyire meghatott ez a kedves és gyöngéd figyelmesség. S a leány, aki látta az örömömet, talán még boldogabb volt, mint én. Büszke is volt, hogy ilyen jól tudta utánozni az írásomat. Én pedig azt éreztem, hogy az a töltőtoll több, mint egyszerű írószerszám. Az első napon állandóan kezemben volt a toll. Minden tiszta papirost, amely elém került, telefirkáltam vele. Másnap is percekig gyönyörködtem még benne. Talán ez volt a baj. Talán az, hogy délután futballtréninget tartottunk és a kabátom gondtalanul dobtam le a zöld gyepre. Nem tudom már, hogyan történhetett, de este, amikor elő akartam venni a tollat, már nem volt a zsebemben. Elvesztettem. Lehetséges és lehetetlen helyeken kerestem. Két napig vártam arra, hogy valaki megtalálja és visszaadja, mert hiszen bele volt vésve a nevem. De nem került elő. A veszteségem erősebben sújtott le, mintha a Kohinoor-gyémántot veszítettem volna el. — Nem szabad megtudnia Ilonkának, hogy mi történt, — gondoltam. — Szereznem kell egy ugyanolyan töltőtollat. A pénzt, nem könnyen ugyan, de előteremtettem. Tollat is kaphattam, akár százat is, ugyanolyan gyártmányút és típusút, mint amelyet elveszítettem. Komoly akadályt csupán az aláírás okozott. Hiszen a saját aláírásomra volt szükség! De ha úgy írtam volna le a nevemet, ahogyan szoktam, akkor Ilonka mégiscsak észrevette volna, hogy ez nem az ő hamisítványa. Nekem az ő írását kellett utánoznom, ő viszont az én írásomat igyekezett utánozni. Csörgött a verejtékem, félóráig kínlódtam a papírkereskedésben, míg végre sikerült elvégeznem a nehéz feladatot. Azt hiszem, a bűnügyi krónikában még nem volt példa arra, hogy valaki a saját aláírását hamisította volna. Ilonka többször is látta a tollat a kezemben. Meg is nézte, újra meg újra. De nem vett észre semmit. Egy év múlva aztán komoly kérője akadt. A mi barátságunknak meg kellett szakadnia. Utolsó találkozásunk alkalmával megakadt a szeme a töltőtollon, amely a kabátom külső zsebéhez volt fűzve. Elkérte. Sokáig vizsgálgatta. Szomorúan mosolygott: — Látja, milyen csacsi gyerekek voltunk! Mennyi butaságban hittünk! Például abban is, hogy én jól tudom utánozni a maga írását. Most veszem csak észre, hogy mennyire tévedtünk. Hiszen már messziről látszik, hogy ez az aláírás nem a maga keze vonása, hanem az enyém!... Nem szóltam semmit. Az aranyozott betűk hidegen és szinte gúnyosan nevettek rám ...