Magyar Lányok, 1934-1935 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1934-10-01 / 1. szám

II. Csöngettek. Az egész gyászos társaság egyszerre pattant fel, mintha a feszültségük ebben a mozdulatban akarna könnyebbülést, feloldódást keresni. Tepsi perdült ki elsőnek az ajtóhoz. — A szomszéd leány. Telefonhoz hív, Ma­tyi! — jelentette. Matyi hatalmas léptekkel sietett át a szom­szédba, ahol egy fiatal házaspár lakott és na­gyon kedvesen megengedték, hogy a lányok oda­járjanak telefonálni. — Függesszétek fel a bánatot, — szólt visz­­sza Matyi, — hátha valami szerencse! A telefont a legtöbb mai ember is még cso­dát hozó, csodát ajándékozó erőnek érzi és gyak­ran olyan gyerekes örömmel szaladunk a kis fe­kete szörnyeteg elé, mintha tündérmesék valóra váltását ígérné. Matyi is ilyenformán sietett. Hi­szen csoda mindég történhetik! Kicsit csalódott arccal hallotta a készülék­ben régi barátnőjének, Kárász Olgának még az iskolából jól ismert hangját. Hanem azután... A többiek is olyan érzéssel néztek Matyi után, mintha a telefonálástól csodát remélnének. És mikor kacagva, hangosan nevetve tért vissza, örvendezve ugrottak fel, vették körül. De beletelt pár perc, míg Matyi szólni tudott. — Olga telefonált, — jelentette ki nyugod­tan. A többiek csalódottan bámultak egymásra. Csak Olga? Akkor semmi csodáról sem lehet szó... Huhu sóhajtva fordult el: — Ugy­e, megmond . .. Befejezni nem tudta, mert Matyi elkapta a hajfonatát. Ez a régimódi hölgy ugyanis még hajfonatot viselt. Jó nagyot. — Nem mondtad meg! Én mondom meg, hogy ennél pompásabb tréfát még nem láttam. Ti sem! Olyan nagyszerű mulatság lesz, hogy no! — Mulatság? Neked mulatni van kedved? — Van! Miért ne volna? Gondolod, ha még sokáig ülök az asztal tetején és bámulom elő­nyösnek nem mondható külsőmet, hát az jobb? Ennél már sokkal okosabb, ha teljesítjük Olga kérését és segítünk rajta. — Mondd el már értelmesen, hogy mit tele­fonált a Pengő-hercegnő! — szólt Tepsi. — Téged érdekel legjobban, Tepsikém! Hi­szen te vagy a háziasság múzsája! Azt telefo­nálta a hercegnő, hogy estére nagy vacsora lesz náluk. Kárász igazgató úr meghívta a bankköz­­gyűlésre érkezett előkelőségeket. A vacsora rend­ben is volna, de a tálalás és felszolgálás körül nagy bajok vannak! Sárkány­ka ... — Tudtam, megmondtam! — kiáltotta a ja­víthatatlan Huhu. De most az egysz­er mind iga­zat adtak neki. (Folyt. köv.) 7. TÁBORI PIROSKA Mosolygó, fiatal arc, szelíd és mégis ele­ven szem és arany szív: ez Tábori Piroska. Nem tud pihenni. Örökösen tesz-vesz, dol­gozik. Törékeny szervezetét a lélek ereje viszi előre fáradhatatlanul. Ver­set ír, regényt ír, cikkeket ír, örökösen részt vesz mindenki ügyé­­ben-bajában annyi szeretettel és odaadással, mintha mindenki az édesanyja, testvére, gyer­meke lenne. Fanatikus rajongója a magyar népművészetnek, a magyar kézimunkának. Hirdetője a háztartási munka fontosságának és szépségének. Be nemcsak beszél és ír mindarról, amit szépnek talál és ami érdekli. Életével is hirdeti és bizonyítja minden elvét, minden meggyőződé­sét. Egy budai ház legfelső emeletén lakik fér­jével, aki hírneves operaénekes és kitűnő szob­rász. Mint amilyen magasan van ez a lakás a házak és utcák fölött, olyan magasan repül egymás mellett a lelkük is, távol minden kicsi­nyességtől. Távol minden kicsinyességtől, de nem távol az emberektől. És nem távol az élet megértésé­től, ezer apró, kedves, vidám dologtól, ami széppé teszi a világot. Részt vesznek minden örömben, bajban teljes szívből. És Tábori Pi­roska nem mindig komoly, tud játékosan jó­kedvű is lenni. Mondják, kisleánykor­áb­an, az intézetben, nagyon pajkos is volt. Ezt csak súgva mondom el nektek, de talán ő maga sem fogja letagadni... Egyszóval: ismeri a fiatal leányt, akár a tenyerét és tisztán látja azt az utat, amelyen haladnia kell, hogy boldogulhasson. Kövessé­tek öt bizalommal, figyeljétek szeretettel, ami­kor íme, mesélni kezdi új regényét. K. R. L. ?›«›»cf‹^”3Scf`^csaK®cScK»cscKg›soK9QSOKScsai«»c8Gf.

Next