Magyar Lányok, 1934-1935 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1934-10-01 / 1. szám
II. Csöngettek. Az egész gyászos társaság egyszerre pattant fel, mintha a feszültségük ebben a mozdulatban akarna könnyebbülést, feloldódást keresni. Tepsi perdült ki elsőnek az ajtóhoz. — A szomszéd leány. Telefonhoz hív, Matyi! — jelentette. Matyi hatalmas léptekkel sietett át a szomszédba, ahol egy fiatal házaspár lakott és nagyon kedvesen megengedték, hogy a lányok odajárjanak telefonálni. — Függesszétek fel a bánatot, — szólt viszsza Matyi, — hátha valami szerencse! A telefont a legtöbb mai ember is még csodát hozó, csodát ajándékozó erőnek érzi és gyakran olyan gyerekes örömmel szaladunk a kis fekete szörnyeteg elé, mintha tündérmesék valóra váltását ígérné. Matyi is ilyenformán sietett. Hiszen csoda mindég történhetik! Kicsit csalódott arccal hallotta a készülékben régi barátnőjének, Kárász Olgának még az iskolából jól ismert hangját. Hanem azután... A többiek is olyan érzéssel néztek Matyi után, mintha a telefonálástól csodát remélnének. És mikor kacagva, hangosan nevetve tért vissza, örvendezve ugrottak fel, vették körül. De beletelt pár perc, míg Matyi szólni tudott. — Olga telefonált, — jelentette ki nyugodtan. A többiek csalódottan bámultak egymásra. Csak Olga? Akkor semmi csodáról sem lehet szó... Huhu sóhajtva fordult el: — Ugye, megmond . .. Befejezni nem tudta, mert Matyi elkapta a hajfonatát. Ez a régimódi hölgy ugyanis még hajfonatot viselt. Jó nagyot. — Nem mondtad meg! Én mondom meg, hogy ennél pompásabb tréfát még nem láttam. Ti sem! Olyan nagyszerű mulatság lesz, hogy no! — Mulatság? Neked mulatni van kedved? — Van! Miért ne volna? Gondolod, ha még sokáig ülök az asztal tetején és bámulom előnyösnek nem mondható külsőmet, hát az jobb? Ennél már sokkal okosabb, ha teljesítjük Olga kérését és segítünk rajta. — Mondd el már értelmesen, hogy mit telefonált a Pengő-hercegnő! — szólt Tepsi. — Téged érdekel legjobban, Tepsikém! Hiszen te vagy a háziasság múzsája! Azt telefonálta a hercegnő, hogy estére nagy vacsora lesz náluk. Kárász igazgató úr meghívta a bankközgyűlésre érkezett előkelőségeket. A vacsora rendben is volna, de a tálalás és felszolgálás körül nagy bajok vannak! Sárkányka ... — Tudtam, megmondtam! — kiáltotta a javíthatatlan Huhu. De most az egyszer mind igazat adtak neki. (Folyt. köv.) 7. TÁBORI PIROSKA Mosolygó, fiatal arc, szelíd és mégis eleven szem és arany szív: ez Tábori Piroska. Nem tud pihenni. Örökösen tesz-vesz, dolgozik. Törékeny szervezetét a lélek ereje viszi előre fáradhatatlanul. Verset ír, regényt ír, cikkeket ír, örökösen részt vesz mindenki ügyében-bajában annyi szeretettel és odaadással, mintha mindenki az édesanyja, testvére, gyermeke lenne. Fanatikus rajongója a magyar népművészetnek, a magyar kézimunkának. Hirdetője a háztartási munka fontosságának és szépségének. Be nemcsak beszél és ír mindarról, amit szépnek talál és ami érdekli. Életével is hirdeti és bizonyítja minden elvét, minden meggyőződését. Egy budai ház legfelső emeletén lakik férjével, aki hírneves operaénekes és kitűnő szobrász. Mint amilyen magasan van ez a lakás a házak és utcák fölött, olyan magasan repül egymás mellett a lelkük is, távol minden kicsinyességtől. Távol minden kicsinyességtől, de nem távol az emberektől. És nem távol az élet megértésétől, ezer apró, kedves, vidám dologtól, ami széppé teszi a világot. Részt vesznek minden örömben, bajban teljes szívből. És Tábori Piroska nem mindig komoly, tud játékosan jókedvű is lenni. Mondják, kisleánykorában, az intézetben, nagyon pajkos is volt. Ezt csak súgva mondom el nektek, de talán ő maga sem fogja letagadni... Egyszóval: ismeri a fiatal leányt, akár a tenyerét és tisztán látja azt az utat, amelyen haladnia kell, hogy boldogulhasson. Kövessétek öt bizalommal, figyeljétek szeretettel, amikor íme, mesélni kezdi új regényét. K. R. L. ?›«›»cf‹^”3Scf`^csaK®cScK»cscKg›soK9QSOKScsai«»c8Gf.