Magyar Lányok, 1942 (48. évfolyam, 24-47. szám)
1942-05-02 / 31. szám
A LEGSZEBB EMLÉK ELBESZÉLÉS. ÍRTA: ALTAY MARGIT Ida ott ült a szomszéd szobában és jól hallotta, mit beszéltek nagymama és vendégei. Ismerte valamennyit, mert mióta csak eszét bírta, emlékezett az öreg hölgyekre, akik egykor nagymamával jártak iskolába és azóta is híven kitartottak mellette. Minden hónap első szombatján találkoztak, hol itt, hol ott. S miután pontosan tizenketten voltak, nagymamára minden márciusban került sor. Ida kislány korában nagyon örült ennek a márciusi szombatnak, mert nagyanyus barátnői, ha eljöttek, mindig kedveskedtek neki valamivel, egy kis nyalánksággal, játékkal. Persze, azóta felnőtt, most már nem kapott tőlük ajándékokat, csak kedves szavakat, ő viszont azzal hálálta meg a hajdani csokoládékat, hogy ezekre a szombatokra mindig készített valami finom süteményt az uzsonnához és a világért se mulasztotta volna el, hogy maga főzze meg nekik a jó finom kávét és süsse a mazsolás kalácsot. Ilyenkor aztán bőven kijutott a dicséretből és nagymama büszke volt az ő ügyes kis unokájára.Most már lezajlott az uzsonna és a vendégek átvonultak az ebédlőből a szalonba, hogy elbeszélgessenek és elmondják egymásnak az elmúlt hónap eseményeit. Mindig volt bőven beszédtárgyuk és Ida a szomszéd szobából, ahol kézimunkája mellett ült, szívesen figyelt szavaikra. Kedvesen élénkek voltak, s mintha ez az összejövetel fiatalabbá tette volna őket. Ennek magyarázata biztosan abban rejlett, hogy közös emlékeik mélyen visszanyúltak a múltba és közben el tudták felejteni a sok elmúlt esztendőt. Sohasem mulasztották el, hogy valamelyik volt kedvenc tanárukat ne emlegessék. Sőt Gizi néni, aki híres színésznő volt, még híven el is utánozta az egész tantestületet, mire úgy nevettek, mint akár Iduskáék, ha Major Panni, aki szintén nagyszerűen értett az ilyesmihez, az ő osztályfőnöküket utánozta. — Szép idők voltak — mondta Vica néni, egy nyugalmazott középiskolai tanárnő — és jól esik rájuk visszaemlékezni. Látjátok, azért szeretem ezeket az összejöveteleket és ezért nem mulasztanék el közülük egyetlen egyet sem, mert így visszavisznek a múltba. Mintha most is ott ülnék veletek a padban. — Igen — méltatlankodott Anna néni, a kegyelmes asszony — és beledugnád szép, szőke copfom végét a tintatartóba. Ezen mindannyian jót nevettek. — Hihihi! — hangzott vidáman. Ez Mária néni volt, aki híres ruhaszalont tartott a Belvárosban. Most már nem igen törődött az üzlettel, gyermekei vezették, de a jó hírnevét a cégnek, mégis csak ő alapozta meg. — Rettenetes! Még mindig hihihizel! — csóválta fejét Kati néni. Kati néni elismert orvos volt a gyermekklinikán. Már nyugdíjba kellett volna mennie, de nem engedték. Nélkülözhetetlennek minősítették. Örökké zsémbeskedett, de a szíve színarany volt. — Az iskolában is bosszankodtam, ha elkezdted ezt a kihihizést! — Csak ne veszekedjetek — békítette őket Klára néni szelíd hangon. Klára volt az egyetlen, aki nem ment férjhez a tizenkét iskolatársnő közül. Dúsgazdag leány volt és attól félt, hogy őt csak a pénzéért venné el valaki. Most már megöregedett. Ezüstfehér haj övezte keskeny arcát. Sápadt kezét ölében nyugtatta és most is békített, mint hajdan mindig. — Hagyd, veszekedjenek, ha jól esik nekik, — nevetett Sári néni, egy magasrangú katonatiszt özvegye. — így csinálták az iskolában is és ha nem lett volna ott Klári, hogy kibékítse őket, talán még hajba is kapnak. — Mégis ők voltak végig a legjobb barátnők, — állapiította meg Duci néni. Duci néni nagyon kövér volt. Falun élt és minden hónapban vasúton jött fel a fővárosba, hogy a világért se mulasszon el egyetlen ilyen összejövetelt! Ilyenkor magávalhozta Malcsi nénit is, egy szerény viszonyok közé került özvegyasszonyt, akit ott tartott magánál a gazdaságban, mivelhogy Malcsi néninek nem volt senkije ezen a régi iskolai barátnőn kívül, aki pártfogolhatta volna. És Duci néni birtokán élt Vera néni is, aki bár nem szorult rá a támogatásra, mert volt pénze bőven, mégis Duci néninél szeretett legszívesebben időzni, ha összekülönbözött valamelyik menyével és faképnél hagyta őket. Csak unokát kérő levelei hozták meg szívébe a békét és ilyenkor összepakkolt és újra feljött Pestre, hogy egy kis időre gyermekeinél vendégszerepeljen. De valódi otthona mégis régi iskolatársnőjénél, Duci néninél volt. Sőt a másik Mária néni, akit Ria néven becéztek és aki híres, neves írónő volt, szintén sokat időzött Duci néni birtokán. Ha valamilyen regényét nyugalomban akarta befejezni, ide menekült. Ha valamelyik színdarabjának premierje után nagyon kimerült, itt pihent. Ha a sok 372 Otthon Ez itt a csend és a békesség háza! Úgy néz a mélyben hömpölygő Dunára, Mintha egymásnak titkokat súgnának: Minden véges! Az öröm meg a bánat, Dús fiatalság, lehiggadt öregség a békében, csöndben érhet minden estét! Vihar a napfényt, jót a rossz úgy váltja, Mint habra hab fut a széles Dunába. Z. T. P.