Magyar Lapok, 1939. október-december (8. évfolyam, 216-290. szám)

1939-10-29 / 240. szám

VIII. évt., 240. sz. Vasárnap, 1939- október 29. Magyar Lapok IRODALOM ÉS NÉPISÉG Írta: DR KAHLAY GÉZA főiskolai tanár Magyar voltunk egyik legszebb vonása, hogy Sorsdöntő pillanatokban fel tudjuk emelni tekin­tetünket fajunk és nemzetünk éltető eszményei felé. Az önmaga felé való fordulás korszakaiban­­erőt gyűjtött a magyar ember. Iparkodott egyre­­tökéletesebben megismerni és kifejleszteni jelleg­zetes vonásait, pótolni anyagi, szellemi és lelki és műveltsége hiányait. Sorsunk sajátos alakulása m­iatt néha ig­en sok idegen anyagot kellett fel­tennünk, hogy végleg le ne maradjunk a fajok, a a nemzetek versenyében. Ez o­k­ozt­a azután a sok­­emésztési zavart, a számos idegenszerűséget, a Vérkeringés nehézségeit a nemzet életében. De­­mindig győzött az egészséges szervezet és meg­­­gyarapodva, megerősödve került ki a küzdelem- J­őL Magáévá tette az idegen anyagot és fejlesz­tette a sajátját. A magyarságért folytatott harc erős hullám­­mérését irodalmunk minden időben híven tük­rözte, támogatta és irányította. A különböző kül­földi irodalmi divatok, stílusok és ízlésirányok avégigfodrozták a magyar irodalom tükrét is, de igazán mélyreható hullámzást csak az európaiság­­é, a magyarság, a vallásosság és a hitetlenség, a Szép örök törvényei és az esztétikai elvtelenség, a közösség és az alkotó egyéniség közötti ellentétek tudtak rajta okozni. Ezek közül is főként az euró­p­aiság és a magyarság meg-megújuló küzdelmének a­ kiemelkedő jelentősége. A magyar faji és népi feszm­e harcát az idegen eszmeáramlatokkal — ön­tudatlan vagy öntudatos formában — irodalmunk m­inden korszakában föllelhetjü­k. Nemzeti klasszi­cizmusunk nagyjai — Petőfi, Arany és Gyulai — páratlan öntudatossággal küzdöttek meg ezt a har­cot és hosszú időre biztosították a minden sallang­tól megfosztott és a maga egyszerűségében is mű­­vészi hatású népi és nemzeti elem uralmát költé­szetünkben. A kiegyezés után azonban — az euró­paiság, az általános emberi gondolat takarója alatt !— újra meggyarapodnak az idegen elemek és kez­dik elborítani, megmásítani a magyar irodalom igazi arcát. „Légy, ha bírsz, te „világköltő!“ ! Rázd fel a rest nyugatot: / Nekem áldott az a böl­cső, / Mely magyarrá ringatott“ — írja Arany 1877-ben „Kozmopolita költészet“ című gyönyörű szersében. Reviczky Gyula, az „európai“ irány leg­jelentősebb képviselője, nem sokáig késik a válasz­­szal: „Szép az ének, szent az ének, / Drága kincs, ha nemzeti, / De a legszebb dal örökké / Általános emberi“­­— írja eszményi lelkesedéssel, de kevés szalóságérzékkel (1877). Az „európai“ irány ké­sőbbi szörnyű kinövései ugyanis Aranynak adtak igazat: ez az európaiság végül a magyar nép igazi­­arcának félreismerésére, hazaárulásra és nemzet­tagadásra vezetett. Ennek köszönhetjük, hogy a szabadelvűség és a világpolgárság jelszava alatt lassan m­int egészen hatalmába kerítette a magyar irodalmi életet a nemzetközi zsidó szellem. Nevet­ségessé tette és lejáratta nemzeti klasszicizmusunk legnemesebb hagyományait és azok őrzőit, a kon­zervatív Lapokat és írókat, a Magyar Tudományos Akadémiát és a Kisfaludy Társaságot. A romlás már a háború előtt oly nagy mérete­ket öltött, hogy idegenben is észrevették. Goga Oktavián 1913-ban már azt írja, hogy a dunamenti metropolis ifjú irodalmában „szemed láttára raj­zolódnak a nemzetközi művészetnek szomorú, sö­­tét képei és elhasznált kliséi. Kínzott szellem, egy túlzó egyéniség hánykódásai, durva cinizmus és hallatlan, frivolitás kérnek szót mostani termelé­sükben; — az ő szemeikből a Weltbürger kény­szerűsége néz ki, aki mindenféle nemzeti előíté­lettől mentve van.“ Goga — jellemző módon — Budapestet, ezt a „rögtönzött hangyafészket“ te­szi mindezekért felelőssé; a beáramló zsidóság itt megteremtette a szemita nemzeti műveltség fel­legvárát és háttérbe szorította, lefojtotta a ma­gyar népi és nemzeti szellemet. „ Az a híd — írja •—, mely a mai és a múlt magyar szellemet összekösse, megszakadt; ama társadalmi elemek­nek, melyek e nép történelmét csinálták, nincs szavuk az irodalomban.“ Azoknak, akik a helyükbe léptek, „semmi közük nincs az ezeréves magyarság egész történelmi tépelődéséhez Árpádtól Arany Jánosig.“ (Lásd Magyar Figyelő 1913, I. k. 490 okk.) Nem lehet célunk, hogy részletezzük a bukás és a lassú felemelkedés egyes mozzanatait, hiszen még idegeinkben rezeg 1918/19 hangulata. Megélé­sén látjuk, hogyan szervezkedett az omladozó vé­geken a magyar népi és nemzeti szellem, hogy megkezdhesse diadalmas felvonulását az ország romlott szíve felé. Még zeng fülünkben Végvári szívbemarkoló, vádoló kiáltása bizonyos pesti köl­tőkhöz, akik nagybetűvel írták az asszonyt és ki a­ Mindenekelőtt a testi adottságait, a vérét. A test és a vér közössége nem egyetlen összetevője a néppé való válásnak, nem egyetlen értéke a népi életnek, de a legfontosabbak közé tartozik. A költő nemzedékek egész sorának testi adottságait hor­dozza magában, amelyek hosszú hallgatás vagy kényszerű némaság után benne virágoznak ki, jut­nak szóhoz. Talán éppen ez az évszázadokon át felgyülemlett, férfi és női ősök hosszú során át megőrzött és gyarapított vérbeli adottság teszi annyira vonzóvá nagy íróinkat s maradandóvá műveiket. Bármennyire művelt, tehetséges és fej­lett szépérzékű legyen is valamely idegen fajú (például zsidó) író, a számára idegen magyar lé­lekkel testi adottságai miatt csak nehezen tud ösz­­szenőni. Nincs érzéke a legjellegzetesebb és a leg­mélyebb magyar vonások iránt. Írótársai közül sokszor éppen azokat érti félre, azokat zárja ki az országos és világhírből, akik legjobban magyarok és legmélyebben keresztények. Részben ez az oka annak, hogy az igazi magyar lélek sok szempont­ból még ma is ismeretlen a világ előtt. A reklám­­ízű és idegenforgalmi célzatú magyarkodás nem alkalmas arra, hogy az ezeréves magyar lélek mélységeit és finomságait feltárja a világ előtt. Azok az idegenek, akik teljesen azonosultak ve­lünk és komoly elmélyedéssel, tudományos alapos­sággal igyekeztek megérteni bennünket (például Imaoka Dzsiucsiro, a nemes japán), egészen más téren keresték és találták meg népünk igazi arc­vonásait. Ez a példa is mutatja, hogy mennyit kell még harcolnunk magyarságunkért itthon és idegenben egyaránt. A magyar vér, a magyar fajiság értékelésé­nél azonban arra is kell ügyelnünk, hogy túlzásba ne essünk. Sok fajta keveredik bennünk, külön­böző népi erekből ömlött belénk a vér, hogy lel­künk hevétől áthatva gyökeresen magyar legyen. Ha nagyra értékeljük Arany Jánosban a tiszta magyar vér ajándékát, ha tudjuk, hogy Arany köl­tészetében a magyar köznép nemzedékeinek év­százados sorsa találta meg a hangját és tökéletes művészi kifejezését, akkor arról sem szabad meg­feledkeznünk, hogy bár Petőfi ereiben szláv vér folyt, mégis a magyar lelkek milliói melegszenek immár egy évszázad óta költészetének tűzénél. Zrínyi horvát származású volt, mégis az ő torká­ból szakadt fel legöntudatosabban a vészkiáltás: „Ne bántsd a magyart!“ De felesleges a példákat szaporítanunk! Mindannyian tudjuk és egyre ön­tudatosabban hirdetjük, hogy a faj és a vér közös­ségénél sokkal fontosabb összetartója a magyar­ságnak a közösen vívott harcok, a győzelmek és bukások emléke, az eszmények, célok és vágyak azonossága, a milliónyi akarás egybeolvadása, a lélek és a sors közössége. Ennek kifejezése a ma­gyar történelem, annak a kemény harcnak az eredménye, amelyet népünk — testi és lelki adott­ságait sokszor a végsőkig megfeszítve — a fenn-betűvel az Istent és Hazát. De megértük a vallá­sos, a nemzeti és a népi gondolat feltámadását, a katolikus és magyar szellemű irodalom újjászüle­tését is. Éppen ezért talán nem lesz időszerűtlen, ha katolikus világnézetünk szemszögéből röviden fontolóra vesszük a költő és az irodalom kapcso­latát a néppel és a nemzeti szellemmel. A néphez való tartozás hangsúlyozása, a népi kötöttség értékelése és a faji erők magasztalása általános jelenség a háború utáni irodalmakban. Nem akarunk tudni olyan írókról, akiket semmi sem köt a néphez, a nemzet lelkéhez. De odáig mégsem megyünk, hogy azt állítsuk, hogy a költő és a költészet népi és faji eredője volna csupán. A közösségi gondolat mellett az alkotó, a teremtő egyéniségek jelentőségét sem­ szabad szem elől té­vesztenünk. A lelket pedig Isten teremti a föld porából formált testbe, ő gazdagítja és fejleszti azt: a föld, a vér és a népi közösség csak színez. Az alkotás Isten képmásának, a halhatatlan egyéni léleknek kiváltsága, nem pedig a közösségi léleké. Ha az ellenkezőt vallanánk, akkor a romantika hi­bájába esnénk. A helyes felfogást itt is a közép­­úton, a költői egyéniség és a népi közösség egy­másra gyakorolt hatásában kell keresnünk. A nép és belőle kinőtt fia, a költő, kölcsönösen emelhe­tik, gazdagíthatják, de meg is ronthatják egymást maradásáért és virágzásáért vívott. A magyar tör­ténelem érlel­ke vonzotta Zrínyit és idegen fajú testvéreink tömegeit népünk közösségébe. Ez fe­ledtette el velük a szláv, a germán és a latin vér hívó szavát. A történeti magyar lélek egészen soha le nem mérhető vonzását Petőfi fejezte ki a leg­találóbban: „Ha nem születtem volna is magyar­nak, / E néphez állapék ezennel én, / Mert el­hagyott, mert a legelhagyottabb / Minden népek közt a föld kerekén.“ .Élet vagy halál! (1848.) A néppé, a nemzetté való alakulás a vér és a szellem állandó egymásrahatásából fakad. Csak annak a népnek van értékes jelene és lesz igazi jövője, amely a vérnek és a szellemnek, a faji és a történeti elvnek egyaránt eleget tesz. Ha elárulja a vérét, ha elhanyagolja népessége fejlesztését, akkor öngyilkosságot követ el a teste ellen. Ha elárulja a szellemet, ha megtagadja nemzete legjobb törté­neti hagyományait, akkor öngyilkosságot követ el a lelke ellen. Az írástudó, a költő szószólója népé­nek, letéteményese legfőbb értékeinek. Ezért ál­landóan éreznie kell, hogy korában melyik elem van veszélyeztette, melyiket kell védelmezni, fej­leszteni és hangsúlyozni. Ha ezt elmulasztja, el­szigetelődik népétől, sőt árulója is lehet, ha ínsé­gét látva, nem fújja meg idejében a harsonáját. Az írástudók árulása a legsúlyosabb bűnök közé tar­tozik Isten és ember előtt. A nép harmadik ajándéka a költő számára: a nyelve. Ez egyesíti magában az első kettőt. Rit­musában benne lüktet a magyar vér, szókincsében megtaláljuk a magyar történelem egész fejlődését, műveltségünk minden rétegét. Az író a múlt egész tartalmát megkapja a nyelvben: azt a sok kincset, amit az előző nemzedékek tehetsége, akarása vagy önkénytelen ihletése csak kitermelhetett hogy a be­szélt és az írott nyelv szellemi vésőjével kifor­málja népünk arcát. A nyelv a legnagyobb hagyo­mányőrző eszköze a nemzetnek. Elsülyedt közép­korunk finom lelkisége ott rezeg régi istenes éne­keink és kódexein­k nyelvében. A régi magyar nép- és műdal minden árnyalatát föllelhetjük Balassa hatalmas lírai ihletében. Pázmány nehézveretít prózájában és Zrínyi méltóságosan hömpölygő epi­kai stílusában a bihari és a dunántúli magyar népi­­ség kemény küzdőképessége, higgadt komolysága és drámai feszültsége kér­eget. És ahány új költői tehetség csak akad, mindegyik hoz valami újat, hangsúlyozza a magyar nép­iség valamelyik isme­retlen vonását. Csokonai mesteri ügyességű verse­lése, Vörösmarty utolérhetetlen színező készsége és lávaként ömlő ritmikája, Petőfi világokat át­fogó képzelete, Arany kifogyhatatlan gazdagsága, Széchenyi és Kossuth mindent elsodró hazafisága, Jókai csodálatos mesélő készsége, Ady, Prohászka, Móricz, Mécs ,a többi kiválóságunk kifejező ihlete külön fejezetet érdemel a magyar nyelv történeté­ben, mert mindegyik újabb és újabb oldaláról mu­tatja be népiség­einket. A nép tehát költője szívébe oltja és szájára rakja nyelvi hagyományainak és lehetőségeinek minden kincsét. Az igazán nagy író érzi, hogy ezsel nagy felelősséget is kapott; ipar­kodik tehát új életet önteni a szavakba és mesteri módon kezelni a nyelv csodálatos hangszerét. Érti, hogy mondanivalóját a maga teljességében csak az anyanyelvén mondhatja el. Tudja, hogy akinek kö­ zit kap a költő népétől ? Legúj­abb Szentíráskiadás Ószövetség III. kötet. Vászonkötés 1080 Lei Újszövetség I-II. kötet. Vászonkötés 360 ,F­M rövid jegyzetes zsebkiadás, 110 9

Next