Magyar Lettre Internationale 1999. tavasz (32. szám)

KOMMENTÁROK ÉS VITÁK - Csaplár Vilmos - Darvasi László - Láng Zsolt - Lengyel Péter: A történelem visszatéréséről az irodalomba

MÁRTON László „A kitaposott zsákutca avagy történelem a történetekben” Jelenkor, 1998. 2. „Az elbeszélő hova menekül?” Magyar Lettre Internationale, 29. BORGES, Jorge Luis A halál és az iránytű Európa, 1998 ECO, Umberto „A tudományos kíváncsiságról, a történetmondás fontosságáról, a szavakról, a jelekről, a nevetésről, életről és halálról” Magyar Lettre Internationale, 26. A rózsa neve Európa, 1988 A Foucault-inga Európa, 1992 A tegnap szigete Európa, 1998 ESTERHÁZY Péter „Ki nem történet-elvű itt?” Magyar Lettre Internationale, 31. sára, mindent látására való reflexió nél­kül csak úgy élvezetből elmesélni egy történetet, vagy ezt mind fel kell dol­gozni, tudatosítani kell? CSAPLÁR­Y: Nem tudom, mi ért véget, mi nem ért véget. Nekem két évvel ezelőtt jelent meg az Én című könyvem, amit szintén föl lehet fogni történelmi munkának. Énnálam ez a véget ért - nem ért véget - probléma nem merül föl. Nyilvánvaló, hogy aki ezt mondja, az azért mondja, mert ő úgy látja, vagy úgy szeretné. Hogyha azt mondja valaki, hogy posztmo­dern, akkor az, aki mondja, az is az, az ő várakozása is az, az ő véget érési komplexusa vagy megfigyelése is eb­ben helyezkedik el. Soha semminek nincs vége. Szerintem senki, amikor írni kezd egy történelmi munkát, ez­zel nem így van. Senki nem úgy megy neki, hogy most lehet-e így írni, vagy nem. Ahhoz valami olyan belső meg­győződés kell, amit aztán az idő, meg az olvasó, meg a körülmények minő­sítenek, hogy ez csak egy felelőtlen jókedvű elbeszélése volt-e a dolgok­nak, vagy pedig valami mindenre ref­lektáló, borzalmasan bölcs és poszt­modern. Vagy már posztmodern utá­ni. És hogy melyik tetszik jobban. Nyilvánvaló, hogy aki most ír törté­nelmi regényt, az nem úgy ír, még ak­kor sem, ha Erdélyben írja, mint Ke­mény Zsigmond, vagy Jósika Miklós, de nem is úgy írja, mint akik majd fog­nak írni akkor, amikor már az a bizo­nyos 89 utániság már annyira régen lesz, hogy a nyugati könyvkiadóknak lehet ezt a kívánságát teljesíteni. LÁNG ZS.: Talán egy író képes volna arra, hogy megírja a jövő század regényét, azaz ha most megírnád, mi­lyen volna 2098-ban az élet, akkor azt csak 2098-ban kellene közölni, kor­társ regényként... CSAPLÁR­Y : Eszembe jutott, mi­kor arról beszéltünk, hogy Erdélyben történelmi regényt írni, hogy milyen különleges helye az a világnak. Ebből profitálni lehetne Erdélyben, hogy két nép írja ugyanazt a történetet, más­képp. Időben, térben egy helyen ver­sengve ugyanazért az anyagért. Ezt valahogy fel kell használni, nagyon kreatív helyzet. LENGYEL R: Nem látok olyat, hogy történelmi regény. Történelmi regény volt egy-egy könyv a serdültebb ifjúság­nak 1950-ben, amikor a szerző a me­seírásba menekült, mert mást nem csi­nálhatott. Azt hiszem, ha egy szabad - és nem lektűr- - író elmegy egy másik időbe, akkor nem történelmi regényt ír, hanem ott van dolga. LETTRE: Lengyel Péter könyveiben mindig benne van a reflektáltság is meg a történet is... LENGYEL P.: Ami valószínűleg vá­lasz a kérdésre. Nem lehet úgy írni, mintha nem történt volna semmi, mintha nem most élnénk. LETTRE: Van még egy kérdés, ami felmerül, és amiről Márton László ta­nulmányában is szó van: a nyelvhez va­ló viszony. Ha valaki régebbi korok em­bereit eleveníti meg, hogyan beszélteti őket, milyen nyelven? Ezt hogyan oldja meg az író? DARVASI L: Én spéciet úgy oldot­tam meg, hogy úgy beszéltettem őket, ahogyan én is beszélek. Nem nagyon akartam stilizálni, nem akartam olyan szavakat a szájukba adni, ami mond­juk, arra a korra jellemző volt, mert ebben van nagyon sokfajta veszély. Különösen, ha az ember a 15-16. szá­zadba megy vissza. De ugyanakkor meg tényleg azt gondolom... LETTRE: Az anakronizmusok tuda­tosak, vagy kerüli őket? DARVASI L: Vagy tudatosak, vagy kerülöm őket vagy pedig nem lehet kikerülni. Hát ha például egy török embernek a mindennapjait ábrázolja az író, akkor igenis kell használni olyan szavakat, olyan tárgyi apparátust, ami arra a hétköznapi világra jellemző volt. Ez kikerülhetetlen. Vagy hogyha kikerülik, akkor abszolút hiteltelenné válik. De még így is lehet díszlet, nem biztos, hogy organikus lesz a szöveg­gel a tárgyi apparátus szavainak a használata. Ez az írói munkának a ré­sze, hogy az legyen, organikus legyen. Ugyanakkor meg tényleg az a jó, és tényleg szépet mondott Vilmos, én is azt gondolom, hogy az a jó, hogy a vi­lág nem a mienk. Tehát nem a mienk a világ, a világot használatra kaptuk, és az, ami a másik emberrel bennünket összeköt, az az érzelem és a gondo­lat. A fájdalom, a bűntudat, a bűn el­követésének a vágya, és a többi, és a többi. És abban a pillanatban, hogyha az ember ezt belátja, akkor igenis lát átjárásokat más emberi sorsokhoz, le­gyenek azok éppen melletted lévőek, vagy az időben éppen nagyon távoli­­ak. És akkor át tudunk menni. LETTRE: Azt gondolom, hogy Láng Zsolt nagyon tudatosan csinálja azt, amit csinál. Hivatkozott Borgesre meg Ecora és talán nem véletlenül. Mit gon­dol arról, hogy most új jelenség az ilyen­fajta prózának a megjelenése, vagy benne van a kortársi prózában világvi­szonylatban? LÁNG Zs.: Mivel szóba került, hogy Erdélyben két nép írja a törté­nelmet, hadd hozzam fel a román példát. Hogy ők hogyan képzelik el a történelmi regényt. Egészen más­képp... Teljesen másfajta hagyományt használnak. Ha egy román történelmi regényt elolvasunk, Bizáncban fogjuk magunkat érezni, nem azért, mert Bi­zánc jelenik meg a regény lapjain, ha­nem mert olyan a szerkezet, olyan a mondatok lendülete, ritmusa, hosszú­sága és így tovább. Ha például a ma már magyarul is olvasható kortárs ro­mán szerző, Mircea Cartarescu regé­nyeit kézbe vesszük, gyakran fog eszünkbe jutni Menasszesz Konstantin bizánci Világkrónikája. CSAPLÁR­Y: Hogy ábrázolják a magyarokat? Különc figuráknak? LÁNG Zs.: Régi tervem, hogy olyan antológiát adjunk ki, amelyben román írók mesélnek magyarokról. Nagyon izgalmas... Tulajdonképpen csodálattal beszélnek rólunk. Ha tör­ténetesen a gyűlölet szól belőlük, ak­kor is. Gondoljunk Cioranra. Azt írja: apám, aki erdélyi volt, ha látna most engem, amint Párizsban olyan kocs­mába járok, ahol magyar cigányzenét húznak, és hogy én úgy hallgatom ezt a zenét, hogy közben magyarnak képzelem magamat, és büszke va­gyok erre, akkor szegény apám forog­na a sírjában. Persze az is román ha­gyomány, hogy tagadják a bizánci ha­gyományt. Azt mondják, sorga­tta, hogy csak annyiban érződik bennük Bizánc, amennyiben Bizáncban érző­dik Róma, tehát ők elsősorban Róma alapjaira építenek... Nem. Nézzük meg a román történelmi regény kez­deteit: amikor annak mintáit átveszik, nem a német, nem a francia, nem az angol eredetit követik, hanem azok keleti verzióit, mondjuk az itáliaiak ré­vén, a velenceiek révén a görögök­höz elvitt és ott átformált verziókat. Épp ebből adódik a sokféle különbség a két irodalom, a magyar és a román irodalom között. Egyszer írtam a ma­gyar és a román Lettre közötti különb­ségről, valami hasonlót mondhatok itt is. A román irodalom a valóságnak irodalmi ténnyé való átalakulását vala­miféle misztériumnak tekinti. Vala­hogy átláthatatlanabbnak tartja, mint a magyar. A mellérendelői viszonyok másként érvényesülnek, az objektivi­tást a művészi gesztus követhetetlen­sége és ellenőrizhetetlensége teremti meg, az organikusság nyesetlenebb és bujább. Ugyanakkor az írásokat erős ténytisztelet jellemzi, és minekutána valóság és fikció alig-alig szétválasztha­tó, a ténytisztelet nem csupán a való­ságra vonatkozik. Ők például nem na­gyon értik, mit csinálok én a Bestiári­­umban. Pontosabban értik, csakhogy az nekik nem kunszt! Vagyis éppen hogy azért kunszt, mert nem értik. Akik ismerik a lefordított részleteket belőle, azok valamiféle értetlen cso­dálkozással néznek rám. (1998. október 17.) 1 /A A BESZÉLŐ MÁRCIUSI SZÁMÁNAK TARTALMÁRÓL: • Mink András a tar­gonyákról • „A forradalmat nem lehet jegelni...” - Petri Györggyel Kisbali László beszélget a Nemzeti dalról •Sajó András a városról és a kutyákról •Diósi Ágnes a nyírmihálydi választásról • Vojnits Tamás és André Szász az euróról • Beszélő évek 1983: Barna Imre esszéje, Neményi László, Mécs Imre, Hegedűs István, Kovácsy Tibor, Kálmán C. György és mások írásai, dokumentumok • Irodalmi kvartett Oravecz Imre Halászóember című könyvéről • Beszélgetés a Petőfi-összesről • Seres László: Underpressz Megrendelhető a szerkesztőség címén: 1364 Budapest Pf 143, telefonszámán: 302-1171 vagy 302-2912, e-mailen: beszelo@c3.hu . Előfizetési díj egy évre 2500, fél évre 1250 Ft.

Next