Magyar Lettre Internationale 2007. ősz (66. szám)

EMLÉKEZETKULTÚRA - Menasse, Robert: Az éhínség telének vége

MENASSE, Robert A regény kora Jelenkor, 1995 . A történet rövid, de örök" Magyar Lettre Internationale, 34 „Régen nem láttalak” Nagyvilág, 2001. 4. Magyar I. 1007 ŐSZ ROBERT MENASSE 38 Az éhínség telének vége -A majom ennivalót hozott nekünk - mondta apám, és szünetet tartott -, meg egy könyvet. - Itt, mint mindig, hosszabb hatásszünet következett. - Ez az első tudatos emlékem. - És az enyém. Mert nekem magamnak sincsenek más emlékeim, mint apám meg a nagyszüleim emlékei - az, amit magam éltem át, az ő tapasztalataik és elbeszéléseik alapján soha nem lehetett maradandóan jelentős. És folyton emlékeztettek rá: legyek hálás azért, hogy utódéletemben semmit nem kellett átélnem. „Átélés” az én családomban mindig csak a „kell”-el együtt létezett, és szerencsés az olyan ember, akinek nem kell. Mindenki apámra meredt. Nem tudtam elhinni, hogy még nem hallották ezt a történetet, hogyan élte túl szüleivel a háború utolsó évét az amszterdami állatkert csimpánzketrecébe rejtve. Dortmundi nagyszüleim a nácik miatt már 1934 elején Amszterdamba költöztek, apám itt jött világra, 1939- ben, vagyis született holland volt, az akkor még szabad Hollandia gyermeke. Nagyszüleim nagyon gyorsan asszimilálódtak, büszkék voltak rá, hogy tökéletesen beszélik az ország nyelvét, habár még mindig Heinét és Schillert olvasták, és egymás közt olykor Heine és Schiller nyelvén érintkeztek. Nagyapa szakmailag is hamar megvetette a lábát. „Németországban születtem - mondogatta -, de a hazámat Hollandiában találtam meg!” Apa viszont kétes esetben más, azaz tipikus német volt. A halotti tor Amszterdamban teljesen szokatlan dolog. Nem mintha elvetendőnek találnám a hagyományt, csak nem a miénk. Zsidóként shivát ülni hívhatta volna az embereket, amszterdamiként hapje en drankén a ravatalozóba. De Karinnal, egy padeborni német nővel kötött házasságot, ezáltal pedig végképp vákuumban landolt, aki már sehol nem volt otthon, egy amszterdami zsidó más, de igazán se nem amszterdami, se nem zsidó, se nem német. „Halotti tor” - a hollandban erre még szó sincs, én legalábbis nem ismerek ilyet. Barátom, Jaap azt kérdezte tőlem, hogy a németek talán még a hullákat is belakmározzák? Karin - serdülőkoromtól fogva soha nem szólítottam anyának - úgy vélte, mégiscsak szép, ha a család és a legközelebbi barátok a temetés után együtt esznek-isznak, beszélgetnek az elhunytról, mintegy fölelevenítik, egyúttal pedig erőt merítenek ahhoz, hogy az élet megy tovább. Ez szép és nagyon emberi, akkor is, ha nem holland hagyomány. Mit tud ő arról, hogy mi az emberi? Szóval halotti tor. Az Amsterdammertje nevű vendéglőben a Govert Flinckstraaton. Apa az egész helyiséget kibérelte, az összes asztalt egyetlen táblába tolták össze. Nagyapa az utolsó hónapokban, nagyanya halála után minden este ide járt vacsorázni. Találkozni is csak itt lehetett vele. A házat, amelyben nagyanyával élt, eladta, és egy kis lakásba költözött a Govert Flincken. „Ezt egyedül könnyebb rendben tartanom - mondta -, minek nekem egy egész ház?” A lakásban viszont már nem akart látogatót fogadni. Már arra gondoltunk, hogy elhanyagolja az otthonát, nem takarít, nem mos és így tovább, de rosszul ismertük. Nem hagyta el magát. Az Amsterdammertje falán aznap egy bekeretezett polaroidfénykép függött, amely ott készült nagyapáról. Az a vastag szemöldök a jellegzetesen tágra nyitott szemei fölött! Ez volt ő. A fénykép alsó szélére odaírták, hogy „H. (Harry) Rozenboom”, meg a felvétel dátumát, alig három hónapja volt. Az a meredt tekintet! A kis söntéspult mögött, sarokba támasztva a kék-fehér izraeli zászló. Ennek azonban nem volt köze nagyapához. A tulaj az Ajax Amsterdam, a „zsidóklub” szurkolója volt. - Ez az első tudatos emlékem - mondta apa. Nem egészen ötéves volt akkor, de már fél éve élt az amszterdami majomházban elrejtve, ezért nem lepődött meg, még kevésbé félt. - Mindennapi dolog volt: a majom ennivalót hozott nekünk. Csak egy valami volt annyira szokatlan, hogy a legnagyobb izgalmat váltotta ki... és már mondta is. - Csak egy valami volt annyira szokatlan, hogy a legnagyobb izgalmat váltotta ki, tudniillik, hogy Kosheeba, a csimpánz egy könyvet is hozott. Letette elénk a bádogtálat, és dadogott. Úgy hangzott, mint a monoton ugatás, az ugatás szó hallatán azonban kutyára szoktunk gondolni, nem pedig főemlősökre, ezért dadogást mondunk. Anyám felült és utánozta a majom hangját, én pedig rögtön csatlakoztam hozzá. Egy m-et kell rezegtetni a garat mögött, az ajkat pedig összeszorítani és újra meg újra kipattintani, akkor nagyjából menni fog. Én mindmáig tudom. Apa bemutatta. Vicces volt, nevetséges volt, de senki nem nevetett. Ivott egy korty bort. Sokat iszik. Otthon elviselhetetlenek voltak az esték. Karin aludni ment, apa viszont ivott egyre tovább, és röfögött és ugatott, mint egy majom. Apa lényegében egy majom. Maradt. Én a lehető leggyorsabban szabadulni akartam ebből a ketrecből, érettségi után azonnal elköltöztem. Nagyszüleim nem voltak hajlandók mesélni azokról az időkről. Nagyapa egyszer, amikor megkérdezték, azt mondta, hogy 45 tavaszán elveszítette az emlékezete egy részét. Apa viszont kisgyerekként került a majmokhoz, majmot csináltak belőle. - Azt hiszem, még a bíborfejű lóri rikoltása is menne, ami a madárházból hallatszott át annak idején... - ez meg mi? Ez új volt, apa elkanyarodott. Máskor itt mindig a szőrmebundák következtek, mit mesél akkor egy lóriról, egy papagájról? - A madarak az állatkertben ugyanis mindjárt a majmok mellett vannak, és ez a khiráá, az az éles és harsány ááá a végén, az velőig hatolt, hátborzongató volt. Egyszer utánoztam, ott a majomházban, ahogyan utánoztam a szüleim szavait vagy mondatait, mert hogy újra meg újra hallottam - és apa befogta a számat. Reszketett, és úgy rányomta a számra a kezét, hogy azt hittem, mindjárt kiköpöm a fogaimat. Hányszor hallottuk azt a rikoltást! Az... az... olyan volt, mint egy kihelyezett halálsikoly, a mi helyettes sikolyunk. Apa ivott még egy korty bort. Mindenki őt nézte az asztal körül. Miért szereti ennyire, hogy majom legyen, és bámulják a láthatatlan rácson át, amely a normális életrajzú emberektől elválasztja? És mi volt - Mi volt azzal a madárral? - kiáltottam. - A könyv! - mondta Piet van der Heerde, azelőtt nagyapa üzleti partnere -, honnan volt könyve a majomnak? Apa rám nézett, aztán van der Heerdére. - A könyv - mondta -, bizony, a könyv. Azt hiszem, az mentett meg minket. Mindig is azt mondtam: nem véletlen, hogy azzal a nappal kezdődnek az emlékeim. Amikor Kosheeba odahozta a könyvet. Ott állt tehát előttünk, a bádogtállal meg a könyvvel. Apám először fekve maradt, meg se moccant. Én akkor még nem ismertem, csak így: egy beteg állat, az oldalára hemperedve, felhúzott térddel és két öklével az arca előtt, hogy csak az ótvaros szakálla meg a csomókba állt haja látszott ki a fekete bunda alól. Nem hiszem, hogy én akkor meg tudtam különböztetni a majmokat az emberektől, hogy két külön fajnak láttam volna Kosheebát meg a szüleimet és magamat. Anya a majmokra mindig csak azt mondta: az állatok, de azt soha nem mondta, hogy mi emberek, így tehát mind állatok voltunk. Apán és anyán szőrmebunda volt, amit szinte soha nem vettek le. Most azt fogja mondani, hogy nagyapa a háború előtt szűcs volt? És hogy utána soha többé nem gyakorolta ezt a szakmát? Nem. Az én szememben anyám oposszuma, de apám nerce sem különbözött különösebben a majmok bundájától. Én akkor egy vastag, loncsos félbundát hordtam barna báránybőrből, amely időközben fekete lett a kosztól. Felnőttre való félbunda volt, nekem túl nagy, igazából egy kabát. A majomházban, 44 telén hatalmas előnyt jelentett. Amikor elhagytuk házunkat az Uilenburgerstraaton, anya a legmelegebb ruhába bújtatott, ami a kezébe akadt, mert kevés idő volt, ugye, és csak annyit vihettünk magunkkal, amennyit magunkra tudtunk venni. Se bőrönd, se táska, mondta Max, öltözzetek fel melegen. Szomszédunk, Max, gondozó volt az állatkertben, ő volt a megmentőnk. Anya pedig nem tudta, meddig kell a rejtekhelyen maradnunk, ezért kellett olyasvalamit magamra vennem, amiből nem növök ki egy-kettőre. Van egy fény-