Magyar Lettre Internationale 2011. nyár (81. szám)

LEFELÉ A DUNÁN - Hvorecký, Michal: A Duna Pozsonynál

vízvezetékek, zászlók, államszerveződések váltakozásának. Peremvidéken jár-kel, amelyből központ lesz, központokban, amelyek a peremre szorulnak, s noha nem képezi magát, Emil Kohot gyarapítja tudását, miközben egyik országból a másikba csöppen, szokásokat elsajátítva, amelyek több nyelven átszűrve különleges tudássá érlelődnek a mindennapok szavakba nem foglal­ható alakformáiba hüvelyeződve. És itt a vég, akárhány évig ismételné Emil Kohot nyugdíjas kori sétáit a Kalemegdanon, akármennyit kalandozna el gondolatban a Dunán felfelé, bármeddig időzne letűnt évek ködgomolygásában, a papírcímkék különböző nyelveken írt szavait böngészgetve az üvegedények rendezgetése közben, amelyekből hosszú élete során tejet, joghurtot, kefirt, savót iszogatott. Itt a vég már csak azért is, mert Emil Kohot nem is oly fontos történetünk­ben, hacsak nem mint olyan pannó, amelyről egy másik hős rekvizitumokat gyűjt a maga utazásaihoz. Emil Kohot szerepe a festett faliképé, egyike ő a négy képmásnak, amelyek elbeszélésünk főszereplője, Ivan Bazarov világát határolták. BOGNÁR ANTAL FORDÍTÁSA NICHAL HVORECKY A Duna Pozsonynál Martin Roy Pozsonyban született. Nem tudta pontosan, mikor látta meg elő­ször a Dunát. Talán csak pár napos vagy hetes lehetett akkoriban. Sohasem kérdezte meg erről az anyukáját. Ő azonban többször emlegette neki, hogy amikor Martin már tudott a kocsiban ülni, nem akarta levenni a szemét a fo­lyóról. Ha hosszabb ideig nem látta, az arca furcsamód megöregedett, a sze­mei pedig úgy csillogtak, mint azoknak, akik lázasok. Pozsonyligetfalu azon részén nőtt fel, amely már-már szokatlanul hosszan közel van a folyóhoz. Annak egyik szörnyű, sőt talán a legszörnyűbb panelházában lakott, amely szinte a Duna partján állt. A pincét sokszor bokáig elöntötte a víz. A lakóte­lep szélét valaki szánalmasan rosszul tervezte meg, de Martint furcsa mód mégis megmentette. Míg más fiúkat a kisautók, a bélyeggyűjtés, a számítógé­pes játékok vagy a futballklubok érdekelték, őt a folyó bűvölte el. Falta a Du­náról szóló könyveket, s fokozatosan megismerte a hősöket és a híres hajókat, kezdve a rómaiaktól, a keltáktól és a frank kereskedőktől, akik az árral szem­ben tértek vissza kincsekkel felrakodva, a középkori lovagokon át, egészen a német katonai hadihajókig és szovjet torpedórombolókig. A dunai tenge­részek Ulmból, Regensburgból és Bécsből érkeztek, a kalandorok, telepesek, kereskedők, katonák, kapitányok, keresztes lovagok, admirálisok, az aranyat és hírnevet hajszolók, mind elhajóztak a pozsonyi várdomb alatt is karddal, fáklyával vagy könyvvel a kezükben. A döntés a falu lebontásáról és a szocialista Ligetfalu lakótelep felépítésé­ről 1973-ra esett, amikor megnőtt a lakáshiány. Martin elődei nem Pozsony­ból származtak. Szülei nagyon fiatalon, három évvel a háború után érkeztek a fővárosba. Az első transzportok egyikével hozták őket, amelyek az ország északi és keleti részéből szállították ide a szlovák betelepedőket. Új pozsonyi otthonukat zavartan és félve foglalták el. A hivatalnokok - „Hamarosan, csak bírják még ki!”- ígérettel hitegették őket egy kis lakásról maréknyi étkezési jegyért cserébe. Fejenként csak húsz kilós csomagot vihettek magukkal. Egy árvás tanyáról érkeztek. Egy faluból, amelynek a neve hideg erdők és mocsa­rak illatát hordozta magában, nem messze onnan találta meg Murnau, a ren­dező a Nosferatu forgatásának félelmetes helyszínét. És. Pozsony nem jött volna létre a Duna nélkül. Kezdetben csak egy gázló volt. Országszerte az egyetlen hely, amelyet a folyam átkelésére lehetett használ­ni. Sőt, ezen a helyen keresztezte egymást a borostyánút észak felől és a selyemút kelet felől. Északról a Kis-Kárpátok sűrű erdői védték, délen folyt a Duna, keleten pedig a súri mocsarak húzódtak. A Csallóköz, Európa legna­­gyob folyami szigete az őskorban óriási szárazföldi deltát képezett, amelyből csak szegényes maradványok maradtak meg. A Duna és a város szinte átfedik egymást. A folyó emberemlékezet óta bárki életébe beleavatkozott, minden­ki ismerte. A folyó tágabb földrajzi területeket is meghódított. Emberemlé­kezet óta megjelölte a határokat, és valahol, elképzelhetetlenül messze, be­­leömlött a tengerbe. A folyó két egyenlőtlen részre szelte ketté a várost, s az Óváros számos utcája feléje vezetett. Dunái , Amerike Pozsonyt több száz éven keresztül építették. A Duna menti alföldből tört elő, s egy összefüggő gyűrűként fogta közre a várdombot, majd pedig a végén félve kúszott fel a Kárpátok hegylábainak lejtőjén. A várfal négy to­ronyban végződött. Az építményt egy törésekkel teli folyosó védte, ahonnan az erőd támaszfalai kezdődtek. A terület a folyó miatt gyakran került a törté­nelem kerekei alá. 1052-ben III. Henrik német császár hajózott erre, aki kö­rülzárta a várat és annak környékét is. Azonban a Duna ismét megmentette Pressburgot, ugyanis Búvár Kund vezetésével a hazaiak egy csoportjának si­került üreges náddal a szájukban az ellenséges hajók alá úszni, és elsüllyeszte­ni azokat. A folyó távoltartotta Pozsonytól Hitlert is, aki 1938 novemberében csak a ligetfalui oldalig jutott el, de a nagy oroszlánszobornak, Csehszlovákia szimbólumának a látványa úgy elkedvetlenítette, hogy hét hónap múlva azt el is távolították. A ma Bratislavának hívott városnak valamikor Pressburg, Presporok és Pozsony volt a neve. Németek, zsidók, magyarok és egy kevés szlovák kisebb­ség lakta. Mindannyian a Habsburg Monarchiához, később pedig az Osztrák- Magyar Monarchiához tartoztak. Pár év elteltével a háború alatt, majd utána is először a zsidókat vitték el innen, utána a németeket. Nagyon sok magyart pedig vidékre költöztettek. A nagyváros meglepetésszerűen szlovák lett, s ebből nagyon sokáig nem tudott magához térni. A Duna-rakparton és a ligetfalui részen régebben sokkal nagyobb volt a nyüzsgés. Öreg házak teraszai, számos kávézó szegélyezte, ahol az emberek a szabadidejüket töltötték. Pozsonyból a halakat hajókon vagy lovas szeke­reken hordókban egészen Frankfurtig vagy Párizsig szállították. Az eredeti meder nem volt egyenes. Tekergett jobbra-balra, miközben a rendszeres árvi­zek óriási területeket öntöttek el. Amikor Pozsonyban öntött ki a Duna, a vá­rost elfedte a sűrű üledék, és elszaporodtak a szúnyogok. Pressburgban a folyó szabályozásának kísérletei már a tizenharmadik szá­zadban megkezdődtek. Az északi parton kőből építettek egy városi erődöt. A sok hordaléknak, beleszórt hulladéknak, agyagnak és kavicsnak köszönhe­tően megemelkedett a talajszint. Az emberek a Dunát egészen a mai rakpart vonaláig szorították ki az eredeti medréből, ahová beton korlátokat építettek. A teraszon, amely mólóra emlékeztetett, de elsősorban kilátó funkciója volt, egy kő oszlop állt világítótoronnyal, melynek tetejét egy vaskosaras fényszóró díszítette. A város felé néző oldalán Esterházy gróf címere látható, aki egykor a városnak ajándékozta. A Dunát már majdnem száz éve kiűzték Pozsonyból. A város elhagyta a fo­lyót. A víz, amely előtte a legfontosabb része volt, csak marmonkannákban és palackokban került vissza hozzá. Duna melletti várossá változott, nem pedig a Duna városává. A folyó tehát nem összeköt, hanem szétválaszt. A háború után Pozsonyban csak négyezer zsidó maradt. Kétharmaduk a kommunista puccs után elköltözött. A párszáz német többnyire inkább szlo­vákra változtatta a nevét, s az anyanyelvüket csak titokban használták. A várost villámgyorsan elszlovákosították, mivel az eredeti, megmaradt la­kosok inkább a déli szomszédhoz vagy Ausztriához való csatolásról álmodtak. __________________________________LEFELÉ A PUMÁM HVORECKY, Michal „Brand party" Magyar Lettre Internationale, 44 „Berlin" Kalligram, 2010. 12. 9

Next