Magyar Lettre Internationale 2011-2012. tél (83. szám)
VISEGRÁDI KISTOTÁL - Beňová, Jana: Még jó, hogy kórházban vagy... (Petrřalka)
agination a 83. szám, »011/1« «és________________________ Az estét a Petrzalkának szentelik. A jelen lévő ligetfalui lokálpatrióták egyike Jakub Kroner filmrendezőt velem együtt azzal vádolja, hogy sosem éltünk a Petrzalkán, nem is ismerjük, ellenben valamiféle megalapozatlan, „negativista képet” közvetítünk róla. S hogy ő nem érti, miképp lehet a fiatalok művészetében annyi negativizmus, s hogy „bocsássanak meg, de szerintem maguk egész egyszerűen sznob kispolgárok”. Tizenöt évig éltem a Petrzalkán, ami a sznob kispolgár tipikus ismertetőjegye,ez az úr pedig ismételten tanúsította, hogy a szóban forgó hely jellegzetes vonása a szitkozódás és az agresszió. (Egyszer egy ligetfalusi asszonyság a könyvem miatt így fenyegetőzött: Hogyha benne hagyja azokat a káromkodásokat, garantálom magának, hogy a könyvét senki se fogja megvenni! Petrzalka nem olyan!) Nem állítom, hogy a Petrzalkán nincsenek olyan helyek és lakások, ahol jól vagy legalább viszonylag kellemesen lehet élni. Nem értem azonban, hogy aki kedvező tapasztalatra tett szert, miért nem hajlandó elhinni, hogy másutt másképp állhatnak a dolgok. S ez a másutt akár az ő műanyag ablakának határvonalánál is kezdődhet. Elegendő résnyire nyitnia, nem szükséges kitárni. Ekkor viszont egy asszonyság emelkedett szólásra, a változatosság kedvéért az Óváros lakosa. „De hát ott, a Petrzalkán tényleg nincs semmijük, amire maguk, petrzalkaiak büszkék lehetnének? Például a gát, amelyre a férjemmel néha biciklizni járunk, vagy a ligetfalui korzó...” S vajon mire büszkék az óvárosiak? A pozsonyi várra? S mit csinál a férjével azután, hogy befejezték a biciklizést a gáton - maradnak a Petrzalkán, hogy ott töltsék el az estét? Nem? És a ligetfalui korzó? Bevált? Járnak oda korzózni az emberek? Pont fordítva jött létre, ahogy a korzók általában kialakulnak. Például az óvárosi magának a korzózásnak köszönhetően jött létre: az emberek olyan sokat sétáltak azon a néhány utcán, hogy végül megszületett a Korzó. Ligetfaluban ezzel ellentétes módon megrajzolták, nevet adtak neki, s most már csak az emberekre vár... De ki választaná sétál helyszínéül a többsávos Einstein út melletti járdát? A panel mint csigaház Bachelard A tér poétikája című munkája szerint a kietlen tájtól körülvett házikó, tanya, hajlék fokozott erővel idézi fel a biztonságérzetet, a menedék képzetét, a vágyat, hogy ott lakjunk. Hogy elrejtőzzünk odabenn. A barátságtalan táj kívánatosabbá teszi az építményt. A házikót az ellentét megszépíti. Az ember belülről hozzánő, hozzásimul a falakhoz, amelyek védik a hidegtől, a széltől, a zord vidéktől, az állatok és az emberek durvaságától. A hajlék csigaházként védelmezi az embert. „Mily nagy álom, egyedül lakni!” Pozsonyligetfalu, a Petrzalka esetében azonban nem a lakás, hanem a panelház jelenti a csigaházat. A szagok és a hangok összevegyülnek benne, s akadálytalanul egyetlenegy képződménynyé válnak. Közös lélegzetté. Az intimitás nem létezik. A panelházat nem egyetlenegy csiga lakja, hanem puhatestűek egész tömege, amelyet akarata ellenére egyetlenegy gombolyaggá nyomtak össze. Ugyanúgy, ahogy Oroszországban a forradalom után, amikor Sztálin egyszerű módszerrel házakká változtatta át a lakásokat, minden lakásba legalább annyi családot költöztetett be, ahány szoba volt benne. Pozsonyligetfalu a kommunista lakótelepépítés projektje volt. Az embereket úgy kellett egymás mellé zsúfolni, hogy senki se legyen egyedül, s ne akadjon olyan, aki nem hallható, nem látható. A lakásokon kívül pedig ne épüljön nekik semmi más, ami hozzátartozik egy városhoz. Semmiféle kávéházak, éttermek, valódi terek, mozik, színházak, könyvesboltok. S ezt a projektet sikerrel megvalósították, és mindmáig tart. Megvalósításához 1974-ben láttak hozzá, ugyanabban az évben, amikor megszülettem. Néhányan eggyé váltak és azonosultak vele. Nem véletlen, hogy a mai „fiatal Pozsonyligetfalunak” a felemelt, ökölbe szorított kéz a szimbóluma. Ugyanúgy, ahogy léteznek börtönné lett házak, vannak csapdákká vált kagylók. Az otthon egy csigaház gyöngyfényű falakkal, amelyek megnyugtatóan ragyognak, s ha veszély fenyeget, a lakót emlékezetükre hagyatkozva a belsejükbe vonják (a testet maradéktalanul beszippantják az üregeikbe), de fogazattal bíró csigaházakkal is találkozunk. A fogakkal rendelkező csigaházak harapásaikkal kiűzik a lényeket, ez a hajlék kikergeti lakóját. S akad hajlék, amelyik szorít, összenyom, fojtogat. „A legdinamikusabb szökéseket a szorongatott lény viszi véghez, nem annak a lusta teremtménynek lomha puhányságából fakadnak, amely csak álmodhat arról, hogy máshova megy majd lustálkodni. Ha beleéljük magunkat egy ilyen robbanékony puhatestű paradox képzeletvilágába... a legelszántabb, de késleltetett agresszivitáshoz jutunk, olyan agresszivitáshoz, amely kivár. A csigahéjba bújt farkasok kegyetlenebbek a kóborló farkasoknál.” Csakhogy a szorongatott lényt épp kirobbanása késztetheti arra, hogy ne térjen vissza a csigaházba, és kóborló teremtménnyé változzon át. (Jobb az ideiglenesben élni, mint a véglegesben.”) Pozsonyligetfalu a benne mozgó lényeket összenyomja, szorongatja, préseli, ugyanakkor pedig kifelé hajszolja, kiűzi őket. Megtanítja az embert arra, hogy a külterületen, a tájban vagy azokban az alternatív enteriőrökben alakítsa ki otthonát, amelyeket az igazi városnak kellene lakói számára nyújtania. Ugyanis a várost épp ez teszi várossá - annak lehetősége, hogy megélhetjük, eltölthetjük benne a napot. Elvonulhatunk a belsejébe. Hagyjuk, hogy magába húzzon. Beszippantson. Akár egy csigaházba. Pozsonyligetfalu megtanítja az embert, miként keresse az otthonát az otthonán kívül. S hogy menet közben is lehet írni. Hogy „az árnyék is szolgálhat hajlékul”. Hogy miként a könyvek írják, a fontos döntéseket az ember állva hozza meg, de a legsúlyosabbakat séta közben kell megfontolni. S mint tudjuk, a vasárnapi ebédet követő séta is hirtelen hosszú kirándulássá s végül a puszta életért folyó harccá változhat. A korábban összenyomott lény léptei fokozatosan megnyitják az összes helyiséget. Saját bensőjében. A termeket. A legtágasabbakat is. Amelyeket a szélnek szántak. És a tánctermeket. Amelyekben a legszenvedélyesebb tangót is látható mozgás nélkül táncolják. A csigaház szívében. Ahol vér tör föl a lábak alól. A padlózatból. S a falakat, a mennyezeteket, a halántékokat csapdossa. Mintha megvadult volna. Mint az elefánt. G. KOVÁCS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA Ma már kevésbé közismert, hogy a szlovák szerzőnő írását ihlető, a köznyelvben Ligetfaluként (a pozsonyi magyarok által Ligetként) emlegetett hely, teljes nevén Pozsonyligetfalu Szlovákia fővárosának, Magyarország hajdani koronázó városának nagy kiterjedésű részével, Petrzalkánal azonos. A valaha falusias jellegű, csendes életű település a kommunista rendszer időszakában a felismerhetetlenségig megváltozott, s a változások sora napjainkban is folytatódik. Itt épült fel az ország legnagyobb, a falanszter képzetét keltő lakótelepe, amely méreteivel és kiismerhetetlenségével valószínűleg minden látogatót meghökkent. Arculatáról, az ott folyó életről Jana Benová írásának figyelmes olvasója is meglehetősen pontos képet alkothat. (a ford. jegyzete)