Magyar Lettre Internationale 2011-2012. tél (83. szám)

VISEGRÁDI KISTOTÁL - Beňová, Jana: Még jó, hogy kórházban vagy... (Petrřalka)

­­­a­g­i­n­a­t­i­o­n a 8­3. s­z­á­m, »011/1« «és________________________ Az estét a Petrzalkának szentelik. A jelen lévő li­getfalui lokálpatrióták egyike Jakub Kroner film­rendezőt velem együtt azzal vádolja, hogy sosem éltünk a Petrzalkán, nem is ismerjük, ellenben va­lamiféle megalapozatlan, „negativista képet” köz­vetítünk róla. S hogy ő nem érti, miképp lehet a fiatalok művészetében annyi negativizmus, s hogy „bocsássanak meg, de szerintem maguk egész egy­szerűen sznob kispolgárok”. Tizenöt évig éltem a Petrzalkán, ami a sznob kispolgár tipikus ismertetőjegye­­,ez az úr pedig ismételten tanúsította, hogy a szóban forgó hely jellegzetes vonása a szitkozódás és az agresszió. (Egyszer egy ligetfalusi asszonyság a könyvem miatt így fenyegetőzött: Hogyha benne hagyja azokat a káromkodásokat, garantálom magának, hogy a könyvét senki se fogja megvenni! Petrzal­­ka nem olyan!) Nem állítom, hogy a Petrzalkán nincsenek olyan helyek és lakások, ahol jól vagy legalább vi­szonylag kellemesen lehet élni. Nem értem azon­ban, hogy aki kedvező tapasztalatra tett szert, miért nem hajlandó elhinni, hogy másutt más­képp állhatnak a dolgok. S ez a másutt akár az ő műanyag ablakának határvonalánál is kezdődhet. Elegendő résnyire nyitnia, nem szükséges kitárni. Ekkor viszont egy asszonyság emelkedett szó­lásra, a változatosság kedvéért az Óváros lakosa. „De hát ott, a Petrzalkán tényleg nincs semmijük, amire maguk, petrzalkaiak büszkék lehetnének? Például a gát, amelyre a férjemmel néha biciklizni járunk, vagy a ligetfalui korzó...” S vajon mire büszkék az óvárosiak? A pozso­nyi várra? S mit csinál a férjével azután, hogy be­fejezték a biciklizést a gáton - maradnak a Pet­rzalkán, hogy ott töltsék el az estét? Nem? És a ligetfalui korzó? Bevált? Járnak oda korzózni az emberek? Pont fordítva jött létre, ahogy a korzók általában kialakulnak. Például az óvárosi­­ magá­nak a korzózásnak köszönhetően jött létre: az em­berek olyan sokat sétáltak azon a néhány utcán, hogy végül megszületett a Korzó. Ligetfaluban ezzel ellentétes módon megrajzolták, nevet adtak neki, s most már csak az emberekre vár... De ki választaná sétál helyszínéül a többsávos Einstein út melletti járdát? A panel mint csigaház Bachelard A tér poétikája című munkája szerint a kietlen tájtól körülvett házikó, tanya, hajlék foko­zott erővel idézi fel a biztonságérzetet, a menedék képzetét, a vágyat, hogy ott lakjunk. Hogy elrej­tőzzünk odabenn. A barátságtalan táj kívánatosab­bá teszi az építményt. A házikót az ellentét megszépíti. Az ember be­lülről hozzánő, hozzásimul a falakhoz, amelyek védik a hidegtől, a széltől, a zord vidéktől, az álla­tok és az emberek durvaságától. A hajlék csigaház­ként védelmezi az embert. „Mily nagy álom, egye­dül lakni!” Pozsonyligetfalu, a Petrzalka esetében azonban nem a lakás, hanem a panelház jelenti a csigaházat. A szagok és a hangok összevegyülnek benne, s akadálytalanul egyetlenegy képződmény­­nyé válnak. Közös lélegzetté. Az intimitás nem lé­tezik. A panelházat nem egyetlenegy csiga lakja, hanem puhatestűek egész tömege, amelyet aka­rata ellenére egyetlenegy gombolyaggá nyomtak össze. Ugyanúgy, ahogy Oroszországban a forra­dalom után, amikor Sztálin egyszerű módszerrel házakká változtatta át a lakásokat, minden lakás­ba legalább annyi családot költöztetett be, ahány szoba volt benne. Pozsonyligetfalu a kommunista lakótelepépí­tés projektje volt. Az embereket úgy kellett egy­más mellé zsúfolni, hogy senki se legyen egyedül, s ne akadjon olyan, aki nem hallható, nem látható. A lakásokon kívül pedig ne épüljön nekik semmi más, ami hozzátartozik egy városhoz. Semmiféle kávéházak, éttermek, valódi terek, mozik, szín­házak, könyvesboltok. S ezt a projektet sikerrel megvalósították, és mindmáig tart. Megvalósításá­hoz 1974-ben láttak hozzá, ugyanabban az évben, amikor megszülettem. Néhányan eggyé váltak és azonosultak vele. Nem véletlen, hogy a mai „fiatal Pozsonyligetfalunak” a felemelt, ökölbe szorított kéz a szimbóluma. Ugyanúgy, ahogy léteznek börtönné lett házak, vannak csapdákká vált kagylók. Az otthon egy csi­gaház gyöngyfényű falakkal, amelyek megnyug­tatóan ragyognak, s ha veszély fenyeget, a lakót emlékezetükre hagyatkozva a belsejükbe vonják (a testet maradéktalanul beszippantják az üregeik­be), de fogazattal bíró csigaházakkal is találkozunk. A fogakkal rendelkező csigaházak harapásaikkal ki­űzik a lényeket, ez a hajlék kikergeti lakóját. S akad hajlék, amelyik szorít, összenyom, fojtogat. „A leg­dinamikusabb szökéseket a szorongatott lény viszi véghez, nem annak a lusta teremtménynek lomha puhányságából fakadnak, amely csak álmodhat arról, hogy máshova megy majd lustálkodni. Ha beleéljük magunkat egy ilyen robbanékony puha­testű paradox képzeletvilágába... a legelszántabb, de késleltetett agresszivitáshoz jutunk, olyan ag­resszivitáshoz, amely kivár. A csigahéjba bújt farka­sok kegyetlenebbek a kóborló farkasoknál.” Csakhogy a szorongatott lényt épp kirobba­nása késztetheti arra, hogy ne térjen vissza a csi­gaházba, és kóborló teremtménnyé változzon át. (Jobb az ideiglenesben élni, mint a véglegesben.”) Pozsonyligetfalu a benne mozgó lényeket össze­nyomja, szorongatja, préseli, ugyanakkor pedig kifelé hajszolja, kiűzi őket. Megtanítja az embert arra, hogy a külterületen, a tájban vagy azokban az alternatív enteriőrökben alakítsa ki otthonát, amelyeket az igazi városnak kellene lakói számá­ra nyújtania. Ugyanis a várost épp ez teszi város­sá - annak lehetősége, hogy megélhetjük, eltölt­­hetjük benne a napot. Elvonulhatunk a belsejébe. Hagyjuk, hogy magába húzzon. Beszippantson. Akár egy csigaházba. Pozsonyligetfalu megtanítja az embert, miként keresse az otthonát az ottho­nán kívül. S hogy menet közben is lehet írni. Hogy „az árnyék is szolgálhat hajlékul”. Hogy miként a könyvek írják, a fontos döntéseket az ember állva hozza meg, de a legsúlyosabbakat séta közben kell megfontolni. S mint tudjuk, a vasárnapi ebédet kö­vető séta is hirtelen hosszú kirándulássá s végül a puszta életért folyó harccá változhat. A korábban összenyomott lény léptei fokozato­san megnyitják az összes helyiséget. Saját bensőjé­ben. A termeket. A legtágasabbakat is. Amelyeket a szélnek szántak. És a tánctermeket. Amelyekben a legszenvedélyesebb tangót is látható mozgás nél­kül táncolják. A csigaház szívében. Ahol vér tör föl a lábak alól. A padlózatból. S a falakat, a mennye­zeteket, a halántékokat csapdossa. Mintha meg­vadult volna. Mint az elefánt. G. KOVÁCS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA Ma már kevésbé közismert, hogy a szlovák szerzőnő írását ihlető, a köznyelvben Ligetfaluként (a pozsonyi magyarok által Ligetként) emlegetett hely, teljes nevén Pozsonyligetfalu Szlovákia fővárosának, Magyarország hajdani koronázó városának nagy kiterjedésű részé­vel, Petrzalkánal azonos. A valaha falusias jellegű, csendes életű te­lepülés a kommunista rendszer időszakában a felismerhetetlensé­­gig megváltozott, s a változások sora napjainkban is folytatódik. Itt épült fel az ország legnagyobb, a falanszter képzetét keltő lakótele­pe, amely méreteivel és kiismerhetetlenségével valószínűleg minden látogatót meghökkent. Arculatáról, az ott folyó életről Jana Benová írásának figyelmes olvasója is meglehetősen pontos képet alkothat. (a ford. jegyzete)

Next