Magyar Lettre Internationale 2015. nyár (97. szám)

HOTEL EURÓPA - Spiró György: Mindenki ripacs volt (regényrészlet)

HOTEL EK­HOJ 11 ■ SPIRÓ GYÖRGY Mindenki ripacs volt Tegnap összefutottam hajdani asszonyommal, Marija Fjodorovnával, és ez annyira felkavart, hogy úgy döntöttem, megírom, amit általa éltem át. Ehhez az elején kell kezdenem. Szoktak a szegények furcsa nevet adni a gyereküknek, legalább a neve le­gyen úri, én Olimpiada lettem. Nem értette senki, a becenevem így lett Lipa, ennek van értelme: hárs. Nem voltam szép kislány, nem lettem szép nő, isko­lába nem jártam. A bátyáim se soká tanultak, hamar beadták őket a gyárba. Egy szobánk volt, hallottam, ahogy szótagolva olvasnak, négyévesen így ta­nultam meg írni-olvasni. Tízéves koromban cselédnek adtak, lengyel pánok­­hoz kerültem, ők adtak tovább maguk között, mert megbízhatónak ítéltek, nem loptam, nem hazudtam, a cselédkönyvemben jók voltak a bejegyzések. Húszévesen Andrej Alekszejevics Zseljabuzsszkij családjához kerültem. Az úr és a felesége házassága megromlott, a férj visszaköltözött a szüleihez a kis­lánnyal és a kisfiúval, én az asszonyomnál maradtam. Cselédből házvezetőnő­vé léptem elő, majd szinte a barátnője lettem, az ilyet hívták társalkodónőnek. Nevezetes asszony az én jótevőm, Marija Fjodorovna Andrejeva, a moszk­vai Művész Színház sztárja. Sokan utálták irigységből, mások azért, mert for­radalmár lett, megint mások azért, mert úrilánynak született, az apja színházi rendező volt, és ő már gyerekszínészként is fellépett, a vérében volt a szakma. Utálták azért is, mert kemény nő, hajthatatlan, önfejű, a rendezők rettegtek tőle, arisztokrata körökben ugyanolyan otthonosan mozgott, mint a polgárok között. Voltak előkelő és gazdag hódolói, például Szana Morozov, aki őmiat­ta költött vagyonokat a Művész Színházra, később pedig az Iszkrára, a szoc­­demek lapjára, amit névlegesen a híres asszonyom szerkesztett, ezért enyhéb­ben cenzúrázták és ritkábban tiltották be. Akkor már Gorkij élettársa volt, ezt is irigyelték tőle. Marija Fjodorovna nem volt szép, a szeme kicsi, az orra túl nagy, a felső ajka a kiálló szemfogai fölött ráhajolt az alsóra, már fiatalon volt egy kis tokája, de nagyon vonzó tudott lenni a színpadon és az életben egy­aránt, a hangjával pedig mesterien tudott bánni, visított, búgott, kiabált, sut­togott, és mindezt dallamosan. Sokáig jól tartotta magát, ötvenévesen Des­­demonát játszotta, amikor ő volt az északi terület színházainak a komisszárja. Kár, hogy többé nem engedték színpadra. Tanítani sem engedték, pedig sok­szor kérte Lunacsarszkijtól is, Sztálintól is. A háborút Kazahsztánban, kitelepí­tésben élte túl, ott is a Tudósok Házát szervezte, mint korábban itt Moszkvá­ban. A Gorkij utcában futottam vele össze, tíz évvel idősebb nálam, úgyhogy most 83 éves, Gorkij is pontosan annyi lenne. Gorkij családos ember volt, amikor összekerült az asszonyommal, és Jal­tában élt a feleségével, Katyerina Pavlovnával, a fiával, Makszimmal és a kis­lányával, Kátyával. Alekszej otthagyta őket, csak a legényét, Zahar Vasziljevics Szeliversztovot hozta magával a közös háztartásba. Nem hiszem, hogy az asz­­szonyom rájött volna, hogy beleszerettem a szerelmébe, de ha rájött is, alig­ha érdekelte. Be akarták biztosítani magukat, hogy a cselédjük nem hagyja el őket ezután sem, így hát engem férjhez adtak Zaharhoz, akit nem szerettem, de becsülettel elviseltem. A forradalmárok pontosan úgy boronálták össze a szolgáikat, mint az urak a jobbágyokat, és még büszkék is voltak magukra, hogy milyen jól bánnak velünk. Szültem Zaharnak egy gyereket, pár év múlva egy napon haltak meg. Soha nem számolták össze, hány százezer embert vitt el nálunk a spanyolnátha. Ha hívő lettem volna, azt gondolhattam volna, hogy a bűnös vágyaim miatt pusztult el a férjem és a fiam, de nem voltam hívő, és a haláluktól sem lettem azzá. Még nem láttam Alekszejt, amikor már azt hallottam mindenfelől, hogy istenáldotta tehetség. Végre a népből jön valaki. Nagyobb ígéret, mint Dosz­tojevszkij, Tolsztoj, Csehov és Merezskovszkij együttvéve. Az ő személyében a nép kopogtat az orosz irodalom ajtaján. Mit orosz irodalom, a világirodalom ajtaján! Az orosz tespedtségbe végre berobban a XX. század! Ezt hallottam az arisztokratáktól, a demokratáktól, a nagyiparosok feleségeitől, a narodnyikok­­tól, a kritikusoktól, mindenki boldog volt, hogy végre megjött az, akire vártak. Az első elbeszélése, amit olvastam, a Makar Csudra, buta, kimódolt, ro­mantikus mese, mondtam is Marija Fjodorovnának, aki erre azt mondta: nem baj, ír ő még jobbat is. Sok év telt el, mire új Gorkij-művet vettem a kezem­be, igaz, a darabjait muszáj volt megnéznem, mert a Művész Színház adta elő őket, amelyben Marija Fjodorovna, az én jótevőm játszott. A másik díva, Olga Knyipper rávetette magát Csehovra, az én asszonyom pedig, hogy le ne ma­radjon mögötte, rávetette magát Gorkijra. Csehov is tüdőbeteg volt, de már öreg, negyvenéves, Gorkij pedig csak harminc. Alekszejben minden hamis volt, az is, amit írt, az is, amit mondott, és az is, ahogy öltözködött. Rőt és tömött bajsza volt, a haját középen választotta el és ráfésülte a fülére. Széles karimájú kalap, magas szárú csizma, csizmába gyűrt szürke pantalló, fekete, baloldalt átlósan gombolt, magas nyakú, méretre csi­náltatott selyem gimnasztyorka, kaukázusi bőröv. Idegenül mozgott a maga kitalálta jelmezben, olyan volt, mint egy módos paraszt, amikor fényképez­­kedni megy. Mindig meggörnyedt egy kicsit, valahányszor nő mellé került, mintha szégyellné, hogy magas, holott egyáltalán nem volt az, a hajlott háttal keltette ezt a benyomást, játszotta a behódolt hímet, be is dőltek neki a nős­tények sorra. Pipázott, maharkát szívott, ivott, énekelt, táncolt, tetszett is a kispolgároknak, az arisztokratáknak és a szociáldemokratáknak, akik min­dig lelkifurdalást éreznek az úgynevezett nép iránt, amiről senki sem tudja, micsoda, de a szegények biztosan beletartoznak. Imádják a magasabb körök ajnározni a népi bumburnyákokat, és ha az illető óvatos, a szerepét elég jól játssza, és nem sérti meg a polgári etikettet, akár évtizedekig is eldagonyáz­hat a ráaggatott szerepben, történhet közben bármi, világháború, polgárhá­ború vagy forradalom. Főleg a zsidók imádják a népfikat, és Gorkijjal nagyobb szerencséjük volt, mint a többi orosz iszákossal. Alekszej igazán szerette őket, azt mondogatta, hogy csak a zsidóktól kapott jót ifjan, míg az oroszok ütöt­­ték-verték, sose találkoztam még egy ilyen filoszemitával. Amikor először láttam, bizalmatlanul vizslatott körül, csak résnyire nyitotta a szemét, úgyhogy nem is vettem észre azonnal, mennyire kék. Azt rég tudta, hogy a polgárokat könnyedén az ujja köré csavarja, a szolgákban viszont ellen­séget gyanított, a szolgáknak jó a szimatuk, és átlátnak rajta. A nép tényleg go­nosz, igaza volt. Én cseléd voltam, tehát ellenség. Soha nem ismertem senkit, aki ennyire gyűlölte volna a népet, amelyből állítólag jött, és amelyet állítólag képviselt. Az volt róla az első benyomásom, hogy nyomakszik, igyekszik, felfe­lé tör, könyököl, kelleti magát, a képét tenyérbe mászónak találtam, úgy izgett­­mozgott, mint egy kurva, hülyeségeket beszélt, és beleszerettem. Idősebb nőkre hajtott, akik segíthetik a pályán, a kedvükért kamaszos bájt és tartózkodó segélyt varázsolt az arcára, a húsos ajkaira, az előreugró, ős­emberi szemöldöke alá. Ha nővel beszélt, elmélyítette a hangját, behízelgőn búgott, ebből tudni lehetett, hogy a nő kell neki. Minden nő kellett ennek a bájgúnárnak. Megfordult a fejemben, hogy szólok az asszonyomnak, vigyáz­zon ezzel a műparaszttal, de aztán nem szóltam, tapasztalt asszony volt az én jótevőm, egész Moszkva a lábainál hevert, milliomosok imádták, éppen Szav­­va Morozovnak volt a szeretője, aki aztán Alekszej jó barátja lett. Sokszor kí­sértem el hozzá a palotájába az asszonyomat, utált is Szavva felesége, amíg élt. Szava mindenben az ellentéte volt Alekszejnek. Hamisságnak a nyomát sem fedeztem fel benne, egyenes, tiszta lélek, noha alulról jött ő is, ami a szívén, az a száján, magának a cárnak is megmondta a véleményét, és nem győzte a milliomosok szemébe vágni, mennyire aljasok. Nem is kedvelték különöseb­ben. Utálta a cári rendszert, és megvetette Nyugat-Európát, igazából Csehov­­val kellett volna barátkoznia. Mindent begyűjtött a kopasz tatár fejébe. Volt annyira elképesztő a memóriája, mint Alekszejnek, de sokkal gyorsabban SPIRÓ György Kerengő Szépirodalmi, 1974 Magvető, 2012 Shakespeare szerepösszevonásai Európa, 1997 Az Ikszek Magvető, 1981, 2007 A jégmadár Ab Ovo, 2001 Mit ír az ember, ha magyar esszék Ab Ovo 2003 Drámák I-V, Scolar, 2008-2012 Fogság Magvető, 2005, 2012 Fogság széljegyzetek Magvető, 2006 Messiások Magvető, 2007 Feleségverseny Magvető, 2009 Tavaszi tárlat Magvető, 2011 Kémjelentés Magvető, 2011 Magtár Magvető, 2012 Álmodtam neked Magvető, 2013 Diavolina (megjelenés előtt) Magvető, 2015 „Békevadászat" (dramolett) Magyar tettre Internationale, 92 (Eve-Marie Kál­én interjúja) „Nem ideológia, nem politika, csak az emberek közti viszonyok" Magyar Lettre Internationale, 93

Next