A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye 48. évfolyam (1914)

22. szám - Vegyesek - Egyleti közlemények

,­­ XLVill. kötet, 23. szám Báthory István : A Nemzeti Színház építésének és lebontásának története 397 A Nemzeti Színház építésének és lebontásának története. BÁTHORY ISTVÁN-JÓI.*­ A Nemzeti Színház építésének előzményei, építése, múltja és lebontása. A világtörténelemnek egy parányi kis részletét fogom előadni, amely tárgygyal összeköttetésben nem állanak nagy világra szóló események; sem művészeti, sem technikai szempontból nem közölhetek olyat, amely különösebb érdeket kelthetne és mégis úgy vélem, hogy ezt a tárgyat megismernünk nekünk, magyarok­nak legalább is illő. Talán a tárgy kedvességénél fogva sikerülni fog azokat a jóleső érzéseket is felkelteni, amelyek a modern világ forgatagában olyan könnyen eltörlődnek emlékezetünkből. Azt hiszem, mindnyájan,akik a mult század közepe körül (1840—1890) Budapesten nevelkedtünk, a régi Nemzeti Színházra és ennek régi gárdájára mindig kellemesen emlékezünk vissza. Egy jó bizonyítvány, születés, név­nap és hasonló érdemek jutalma egy bájos színházi est volt. Gyermekkori lelkesedésünk első ideálját bizonyára ennek a színháznak tagjai között találjuk fel és ma hiába mutatják be nekünk a modern technika és irodalom összes és nagy vívmányaival berendezett darabokat, mi vissza­emlékezve úgy fogjuk találni, hogy ezt mégis csak szebben csinálták ott abban a régi, ma már lerombolt házban. Valószínű, hogy e részben elfogultak vagyunk, de úgy érzem, hogy az egész országnak a legnagyobb kegyelettel kell adóznia azok emléke iránt, akik annyi küzdelem árán teremtették meg és fejlesztették nagggyá a Nemzeti Színházat és vele kapcsolatban a magyar szín­művészetet és irodalmat, annál is inkább, mert a szín­ház megteremtésében résztvevő férfiak és hölgyek önzetlen és hazafias működése reájuk nézve még vesze­delemmel is járt. A mi cégünket bízták meg azzal, hogy ezt a mi kedves házunkat lebontsuk, s bár csak eszközei voltunk a természetszerűleg felmerült modern kívánalmaknak, mégis úgy éreztük, hogy itt nemcsak technikusnak kell lenni, aki ügyel arra, hogy a bontás nehéz munkája azon a forgalmas ponton szakszerűen, baj nélkül sikerül­jön ; nemcsak üzletembernek kell lenni, aki számításait megtalálja; de kutatónak is, aki összegyűjtse az adato­kat, amelyek az épületből és feljegyzésekből megálla­píthatók. Ezeket leszek bátor közölni. A XVIII. század elején Magyarországon a művelt ember nyelve a latin volt, a közönség túlnyomó rész­ben németül beszélt, a magyar főurak is német szín­házat állítottak fel Pesten, Budán és az ország több nagy városában. A nemzeti játékszín ügye, amint akkorában elnevezték, az 1790.-ki országyűlésen szere­pel először. Ennek követei, áthatva a hazaszeretet és szabadság érzelmeitől, nemcsak a politikának igye­keztek új irányt adni, de a szépízlés műveiről is meg­emlékeztek, ezek között a színművészébről is, amelyet a magyar nyelv és kultúra terjesztésére igen alkalmas eszköznek tartottak. Ennek hatása Budán már 1791-ben megnyilvánult, Ráday Pál, Kazinczy Ferenc és Kelemen László szer­vezték itt a legelső magyar színész­társaságot, amely­nek igazgatója Kelemen László lett. A régi hajóhíd, mely 43 hajóból állott, a jelenlegi Ybl­ Miklós-téren torkolt be Budára. A jobbparti híd­főnél, ott, hol az Apród-utca a királyi palota felé kanyarodik fel, volt egy fabódé, ezt bérelték ki a magyar színészek és itt tartották az első magyar előadást magyar darabbal 1791. nov. 25.-én. A dolog azonban nehezen ment, művészeink és az egész művészetük igen kezdet­leges volt, a budai német lakosság nem érdeklődött a magyar előadások iránt, úgy hogy csak ritkán tarthat­tak itt egy-egy előadást. Fizetési kötelezettségeiknek sem bírtak eleget tenni, így kénytelenek voltak e helyet ismét átengedni a német művészeknek. Már a kezdet legelső percében Pest vármegye lett a magyar művészet legbuzgóbb pártolója, elősegítője. A vármegye segítségé­vel 1792-ben a budai vár színpadján ismét megkezdték a rendes magyar előadásokat. Azonban még így sem bírták sokáig a küzdelmet. Sok nyomorúságot és még több megaláztatást kellett a magyar színművészetnek megélnie. Minden, még a maga bérelte helyiségében megtartott színielőadás után is három körmöci aranyat kellett fizetniök gróf Unxwerthnek, a német színházak bérlőjé­nek, aki ráadásul még üldözte is színészeinket. Nagy baj volt, hogy a lakosság nem igen értette meg a magyar nyelvet s a színház még az akkori kis igények­nek sem felelt meg. Alkottak továbbá részükre olyan sziniszabályzatot, amely szintén megnehezítette a játékot. Ez a szabályzat a többek között ilyen utasításokat tartal­maz ;­­ nem engedtetik a fér­finak, hogy a fehér személy­nek a száját csókolja a színpadon, továbbá a fér­fiak között való csókolódzás a vígjátékokban ízetlen". Persze csak a magyar színpadon, mert a német színpadon ezeket nem találták ízetlennek. Noha a magyar színművészetnek Pest vármegyén kívül a főurak között is voltak támogatói, így maga a nádor több páholyt bérelt, a hercegprímás pedig 600 forintot adott színpadi felszerelésre; ez mind kevés volt; ellenük fordult a politikai szituáció is, úgy hogy a fővárosban egyesült Thália apostolainak az országában szerte-széjjel kellett oszolnia. Pest vármegye kétségbeesetten írt fel a helytartó tanácshoz, hogy a magyar játszószínnek a maga hazájá­ban egy országló nemzetet megillető állandóságot kell szerezni; nem lett ennek sem foganatja. Franciaország­ban beállott a rémuralom, a nemesség fegyverkezett és a színház ügye csaknem teljesen elaludt. 1794-ben Károlyi József gróf Szatmár vármegye fő­ispánjává történt kineveztetésekor tartott ünnepség moz­gatta meg újból a magyar játékszín ügyét. Egykori fel­jegyzések szerint nagy ünnep, egész kis koronázás volt ez a beiktatás, amelyre nemcsak a vármegye, de az egész ország kiválóságai is összejöttek. Ezt az alkalmat ragadta meg Kazinczy Ferenc, hogy a nemzeti játék­szín megalapítására hazafiakból álló társaságot szer­vezzen, mely társaság 400.000 forinttal rendelkezvén, képes lesz a tárgy fontos voltának és a magyar nemzet méltóságának megfelelő díszes Nemzeti Játék­színt alapítani. A főispán gyönyörűséges felesége, gróf Károlyi Józsefné, díszes magyar ruhában azonnal meg­kezdi a gyűjtést és néhány pillanat alatt jegyezték *) Előadta Egyesületünk mű- és középítési szakosztályának folyó évi március hó 23.-án tartott ülésében. Az előadás a Magyar Mérnök-és Építész-Egylet 1913—14. évi Czigler érmét nyerte el. Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye 56 109

Next