A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye 54. évfolyam (1920)

5-6. szám - Erdős Ferenc: Tisza-szabályozás I.

LIV. kötet, 8—11. szám. Tisza-szabályozás. Tisza-szabályozás. ERDŐS FERENCZ-től. Romokban heverő hazánk újjáépítésének első feltétele a mindennapi kenyér, a magyar Alföld évi termésének fel­tétlen biztosítása. Sajnos, ennek a követelménynek telje­sülése, ha a Tisza-szabályozás és ármentesítés ez időszerinti állapotát tekintjük, nem remélhető, mert a szabályozás óta a nagy árvizek fokozatosan egyre emelkednek s a gya­kori gátszakadások következtében máris több ezer hold termőföld került víz alá. De kiváltképpen rávilágít a súlyos helyzetre az 1919. évi május havi árvíz, amely a közép Tiszán és a Kőrösökön megdöbbentő magasságra emel­kedett, felülmúlván minden eddigit,­­ még pedig az 1895. évi árvízszint: Szolnokon 59 cm, Csongrádon 62 cm, Szegeden 32 cm és Békésen 120 cm-rel. Utóbb­i helyen az árvíz szinelt a gát tetejével s még magasabbra emelkedett volna, ha kulmináció előtt be nem tör a Kőrös—Tisza­zugba, elárasztván — a napilapok hitei szerint — mintegy 20.000 hold termőföldet s romba­döntve számos házat és tanyai épületet. A kárt meg­közelítően 30 millió koronára becsülik. Rettentő csak el­gondolni is, milyen nagy veszedelem fenyegette ezzel az alkalommal a Körösök felől egyik legnagyobb társulatunkat, a 800.000 holdas körös—tisza—marosi ármentesítő és belvízszabályozó társulatot, ahonnan — gátszakad­ó ese­tén — az árvíz az árterületen a Tiszai—Maros zugig végigsepert volna s nem egy község Szeged 1879. évi sorsára jutott volna. Ennek a fenyegető veszedelemnek elhárítása a "társulati tisztviselők gondos éberségének, meg­feszített árvédelmi munkájának és annak köszönhető, hogy az árvíz tetőzése idején csendes, szélmentes idő­járás uralkodott. Kétségtelen tehát, hogy a Tiszavölgy középső és alsó szakaszán a helyzet ma súlyosabb mint valaha. Ha egyéb nem, hát az 1919. évi árvíz rácáfolt arra a már széles szakkörökben is elterjedt téves felfogásra, hogy a Tisza-szabályozás immár befejezettnek tekinthető. Ily tapasztalatok után kötelességünk a Tisza-szabályozás életbevágó problémájával behatóan foglalkoznunk s ez nézetünk szerint a napirendről nem is kerülhet le mind­addig, míg a Tisza és mellékfolyóinak nagy áradásai nyomába kísértő veszedelmek elhárításának biztos mód­jait szabatosan megjelölnünk, végrehajtanunk és a tapasz­talat által is igazolnunk nem sikerül. Jelen tanulmányunkban igyekezetünk csupán arra irányul, hogy ennek, a nemzetünkre oly életbevágó közgazdasági kérdésnek technikai megoldására vonatkozó eszméinket és irányadó elveinket közöljük és a Tisza-szabályozás gyökeres megoldására javaslatot tegyünk attól a céltól vezéreltetve, hogy a megnyitott eszmecserével az ügy­nek szolgálhassunk. A Tisza-szabályozásról általában. Mindaddig, míg a természet erői folytonos átalakulásban vannak s folytonos változásokat teremtenek, a folyóknak olyatén szabályo­zását, hogy árvizeik pusztításától, ha nem is örökre, de igen hosszú időre — talán századokra — teljesen megsza­baduljunk, a hidraulikai tudomány mainál nagyobb tökéle­tessége mellett is lehetetlennek tartjuk. Azt azonban el lehet várni és meg is lehet valósítani, hogy az ármentesí­tés legalább arra az időre, mely alatt az első nagy befektetések törleszthetők, tűrhető biztosságot nyújtson és ne kelljen rövid időközökben az érdekeltekre újabb és újabb terheket rakni. Ha ebből a főszempontból ítéljük meg a Tisza­szabályozást, azt hisszük, minden elfogulatlannak be kell ismernie, hogy az mai stádiumában kielégítőnek nem nevezhető. Mert, már a Széchényi István gróf fellépését megelőző időtől mostanáig, a Tisza-szabályozás pihenés nélkül folyvást új és új igen nagy befektetéseket kívánt s néhány kivételt nem tekintve, az adósságok egymásra halmozódtak, még mielőtt a korábbi befektetések magukat kifizették volna. Ha tovább vizsgáljuk a kérdést, azt látjuk, hogy az árvíz­veszedelem a szabályozások előhaladásával nem csökkent a ráfordított áldozatokkal arányosan. Mert amint a munkálatok szaporodtak, a védő töltések közt az árvizek szintje is fokozatosan magasabbra hágott, mi a veszélyt bizonyos irányban növelte, úgyannyira, hogy a 1879., 1881, 1888 és az 1895. évi nagy vizek már oly községek belsőségeit fenyegették, sőt tönkre is tették, amelyek eladdig tudomás szerint hasonló veszedelmeknek kitéve nem voltak. Ily körülmények közt a szabályozás által kitűzött biz­tosság oda fejlődött, hogy az általános munkálatokon kí­vül az ártéri községeket is külön drága gátakkal kell megvédeni. Eme tények ellenében sokan a természetet vádolják azzal, hogy folyton növekedő csapadékmennyiséget zúdít a Tisza folyóba. A szabályozásnál eddig követett eljárá­soknak eme védelme, ha az állítás maga bizonyítható is, méltatásra­­ érdemes ugyan, ámbár az is állítható, hogy a szabályozásnak ily tömegszaporodás eshetősége ellenében is kell bizonyos fokú biztosságot nyújtania. Szabályozásunk védelmére szeretünk a külföldi példákra is hivatkozni, kivált ha a külföld hatalmasabb nemzeteinél is valamely árvíz­ veszedelem véletlenül megesik. Ámde az ily hivatkozások, ha nem ismerjük azt, hogy a külföldi katasztrófák mily időközben és mily áldozatokkal létesített szabályozás mellett következtek be, nem nagy súllyal esnek latba, mert a körülmények beható ismerete nélkül a külföldi és hazai szabályozások közt igazságos és egy­szersmind tanulságos párhuzamot vonni nem lehet. Egyéb­ként arra hivatkozni, hogy a külföldi nagy nemzeteknél szintén vannak szabályozási mizériák, ránk nézve alig egyéb a keserű vigasztalásnál. Éppen ezért nekünk a magunk szabályozásainál kettőzött óvatossággal kell elljárnunk.­­ Megszokott az az érvelés is, hogy a Tisza és mellék­­­folyói már nem okozhatnak akkora károkat mint régen, a szabályozás előtt. Ez az érvelés igen gyenge, mert nem tudjuk bizonyítani, hogy a szabályozás előtt mekkora területek voltak egyszerre elárasztva. Továbbá a károso­dásra nézve az arány igen relatív, mert a szabályozás előtt az akkori viszonyok közt a föld jövedelmezősége és birtokosok helyzete lényegesen más volt, mint a jelen­ben s a termelés akkori állapotában ugyanakkora elöntött területen a károsodás általán jelentékenyen kisebb volt mint mai nap. Ha a jelenlegi viszonyok közt a szabályozott folyók ki-ki törnének, mint 1879., 1881., 1888. és 1895. években, kis területen is a kár oly óriási lenne, hogy annak pénzértékével a Tiszát és mellékfolyóit újra sza­bályozhatnék. Tekintetbe veendők, hogy az ily károk leg­nagyobb része meg nem térül s az elveszett munkát és vagyont a sújtottak s nagy részben az állam csak nagy erő­feszítéssel pótolhatja. Hogy szabályozásaink után a vízjárás retrográd fejlő­dést mutat, az nem annyira a természetnek, mint inkább magának a szabályozásnak róható fel. Ezt elég ténnyel igazolhatjuk. Ezek után a Tiszaszabályozás módjáról és céljáról csak igen röviden a következőket emeljük ki. Vásárhelyi Pál, a zseniális magyar mérnök Tisza­szabályozó tervének elkészítéséhez a Tisza-völgyről igen 21

Next