A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye 54. évfolyam (1920)
5-6. szám - Erdős Ferenc: Tisza-szabályozás I.
LIV. kötet, 8—11. szám. Tisza-szabályozás. Tisza-szabályozás. ERDŐS FERENCZ-től. Romokban heverő hazánk újjáépítésének első feltétele a mindennapi kenyér, a magyar Alföld évi termésének feltétlen biztosítása. Sajnos, ennek a követelménynek teljesülése, ha a Tisza-szabályozás és ármentesítés ez időszerinti állapotát tekintjük, nem remélhető, mert a szabályozás óta a nagy árvizek fokozatosan egyre emelkednek s a gyakori gátszakadások következtében máris több ezer hold termőföld került víz alá. De kiváltképpen rávilágít a súlyos helyzetre az 1919. évi május havi árvíz, amely a közép Tiszán és a Kőrösökön megdöbbentő magasságra emelkedett, felülmúlván minden eddigit, még pedig az 1895. évi árvízszint: Szolnokon 59 cm, Csongrádon 62 cm, Szegeden 32 cm és Békésen 120 cm-rel. Utóbbi helyen az árvíz szinelt a gát tetejével s még magasabbra emelkedett volna, ha kulmináció előtt be nem tör a Kőrös—Tiszazugba, elárasztván — a napilapok hitei szerint — mintegy 20.000 hold termőföldet s rombadöntve számos házat és tanyai épületet. A kárt megközelítően 30 millió koronára becsülik. Rettentő csak elgondolni is, milyen nagy veszedelem fenyegette ezzel az alkalommal a Körösök felől egyik legnagyobb társulatunkat, a 800.000 holdas körös—tisza—marosi ármentesítő és belvízszabályozó társulatot, ahonnan — gátszakadó esetén — az árvíz az árterületen a Tiszai—Maros zugig végigsepert volna s nem egy község Szeged 1879. évi sorsára jutott volna. Ennek a fenyegető veszedelemnek elhárítása a "társulati tisztviselők gondos éberségének, megfeszített árvédelmi munkájának és annak köszönhető, hogy az árvíz tetőzése idején csendes, szélmentes időjárás uralkodott. Kétségtelen tehát, hogy a Tiszavölgy középső és alsó szakaszán a helyzet ma súlyosabb mint valaha. Ha egyéb nem, hát az 1919. évi árvíz rácáfolt arra a már széles szakkörökben is elterjedt téves felfogásra, hogy a Tisza-szabályozás immár befejezettnek tekinthető. Ily tapasztalatok után kötelességünk a Tisza-szabályozás életbevágó problémájával behatóan foglalkoznunk s ez nézetünk szerint a napirendről nem is kerülhet le mindaddig, míg a Tisza és mellékfolyóinak nagy áradásai nyomába kísértő veszedelmek elhárításának biztos módjait szabatosan megjelölnünk, végrehajtanunk és a tapasztalat által is igazolnunk nem sikerül. Jelen tanulmányunkban igyekezetünk csupán arra irányul, hogy ennek, a nemzetünkre oly életbevágó közgazdasági kérdésnek technikai megoldására vonatkozó eszméinket és irányadó elveinket közöljük és a Tisza-szabályozás gyökeres megoldására javaslatot tegyünk attól a céltól vezéreltetve, hogy a megnyitott eszmecserével az ügynek szolgálhassunk. A Tisza-szabályozásról általában. Mindaddig, míg a természet erői folytonos átalakulásban vannak s folytonos változásokat teremtenek, a folyóknak olyatén szabályozását, hogy árvizeik pusztításától, ha nem is örökre, de igen hosszú időre — talán századokra — teljesen megszabaduljunk, a hidraulikai tudomány mainál nagyobb tökéletessége mellett is lehetetlennek tartjuk. Azt azonban el lehet várni és meg is lehet valósítani, hogy az ármentesítés legalább arra az időre, mely alatt az első nagy befektetések törleszthetők, tűrhető biztosságot nyújtson és ne kelljen rövid időközökben az érdekeltekre újabb és újabb terheket rakni. Ha ebből a főszempontból ítéljük meg a Tiszaszabályozást, azt hisszük, minden elfogulatlannak be kell ismernie, hogy az mai stádiumában kielégítőnek nem nevezhető. Mert, már a Széchényi István gróf fellépését megelőző időtől mostanáig, a Tisza-szabályozás pihenés nélkül folyvást új és új igen nagy befektetéseket kívánt s néhány kivételt nem tekintve, az adósságok egymásra halmozódtak, még mielőtt a korábbi befektetések magukat kifizették volna. Ha tovább vizsgáljuk a kérdést, azt látjuk, hogy az árvízveszedelem a szabályozások előhaladásával nem csökkent a ráfordított áldozatokkal arányosan. Mert amint a munkálatok szaporodtak, a védő töltések közt az árvizek szintje is fokozatosan magasabbra hágott, mi a veszélyt bizonyos irányban növelte, úgyannyira, hogy a 1879., 1881, 1888 és az 1895. évi nagy vizek már oly községek belsőségeit fenyegették, sőt tönkre is tették, amelyek eladdig tudomás szerint hasonló veszedelmeknek kitéve nem voltak. Ily körülmények közt a szabályozás által kitűzött biztosság oda fejlődött, hogy az általános munkálatokon kívül az ártéri községeket is külön drága gátakkal kell megvédeni. Eme tények ellenében sokan a természetet vádolják azzal, hogy folyton növekedő csapadékmennyiséget zúdít a Tisza folyóba. A szabályozásnál eddig követett eljárásoknak eme védelme, ha az állítás maga bizonyítható is, méltatásra érdemes ugyan, ámbár az is állítható, hogy a szabályozásnak ily tömegszaporodás eshetősége ellenében is kell bizonyos fokú biztosságot nyújtania. Szabályozásunk védelmére szeretünk a külföldi példákra is hivatkozni, kivált ha a külföld hatalmasabb nemzeteinél is valamely árvíz veszedelem véletlenül megesik. Ámde az ily hivatkozások, ha nem ismerjük azt, hogy a külföldi katasztrófák mily időközben és mily áldozatokkal létesített szabályozás mellett következtek be, nem nagy súllyal esnek latba, mert a körülmények beható ismerete nélkül a külföldi és hazai szabályozások közt igazságos és egyszersmind tanulságos párhuzamot vonni nem lehet. Egyébként arra hivatkozni, hogy a külföldi nagy nemzeteknél szintén vannak szabályozási mizériák, ránk nézve alig egyéb a keserű vigasztalásnál. Éppen ezért nekünk a magunk szabályozásainál kettőzött óvatossággal kell elljárnunk. Megszokott az az érvelés is, hogy a Tisza és mellékfolyói már nem okozhatnak akkora károkat mint régen, a szabályozás előtt. Ez az érvelés igen gyenge, mert nem tudjuk bizonyítani, hogy a szabályozás előtt mekkora területek voltak egyszerre elárasztva. Továbbá a károsodásra nézve az arány igen relatív, mert a szabályozás előtt az akkori viszonyok közt a föld jövedelmezősége és birtokosok helyzete lényegesen más volt, mint a jelenben s a termelés akkori állapotában ugyanakkora elöntött területen a károsodás általán jelentékenyen kisebb volt mint mai nap. Ha a jelenlegi viszonyok közt a szabályozott folyók ki-ki törnének, mint 1879., 1881., 1888. és 1895. években, kis területen is a kár oly óriási lenne, hogy annak pénzértékével a Tiszát és mellékfolyóit újra szabályozhatnék. Tekintetbe veendők, hogy az ily károk legnagyobb része meg nem térül s az elveszett munkát és vagyont a sújtottak s nagy részben az állam csak nagy erőfeszítéssel pótolhatja. Hogy szabályozásaink után a vízjárás retrográd fejlődést mutat, az nem annyira a természetnek, mint inkább magának a szabályozásnak róható fel. Ezt elég ténnyel igazolhatjuk. Ezek után a Tiszaszabályozás módjáról és céljáról csak igen röviden a következőket emeljük ki. Vásárhelyi Pál, a zseniális magyar mérnök Tiszaszabályozó tervének elkészítéséhez a Tisza-völgyről igen 21