A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye 62. évfolyam (1928)

49-50. szám - Bierbauer Virgil: A magyar építőművészet jelen állapota: modern irányú fejlődésének szükségessége és akadályai

1!)28. VIII. 19. A Magyar Mérnök, és Építész-Egylet Közlönye 345 Nyilvánvaló, hogy a 99%-ban rossz, oktalan beépítési módokra az építtető kényszeríti az építészt, hogy így a telket a megengedett végső határig kiuzsorázza. Viszont felfogásunk szerint az építésznek, mint a meg*bízó bizalmi emberének, az építtető szakértőjének, kötelessége volna minden egyes esetben bebizonyítani azt, hogy az építtető magasabb szempontból nézve önmagát csalja meg, amikor azt hiszi, hogy az építkezés helyes módja az, ha a telket kiuzsorázza, ha tehát olyan házat épít, amelyben minél több lakást tud elhelyezni, figyelmen kívül hagyva azt, hogy azok jók vagy rosszak-e. Továbbmenve, úgy véljük, hogy az építészek összességének is kötelessége volna az, hogy a legszélesebb méretű felvilágosító munkát indítsák meg abban az irányban, hogy a laikusok, az építtetők magukat károsítják meg azzal, hogy ha beidegzett felfogásukat a szakértő építészre is reákényszerítik és rossz alaprajzú, kívül pompázatos, belül úgyszólván már ma is hasznavehetetlen, kényelmetlen lakásokat építtetnek. Bizonyos, hogy ez a felvilágosító munka, az építte* tőkkel s azok elavult nézeteivel való ez a szembeszállás, nehéz feladat, s végső konzekvenciájában oda kellene, hogy vezessen, hogy az építész, jobb meggyőző dése ellenére ne engedje magát tervezésre kényszerí teni. De vájjon ki vállalhatja ezt ma magára, ki vállalhatja ma a megbízások visszautasítását, kinek van ideje és módja felvilágosító munkára? Bizonyos, hogy a mai viszonyok között ezek szinte lehetetlen követelések, és mégis, ha nyilvánosság, a hivatalos közvélemény és hatalom támogatná az építészeket, néhány év elegendő volna a helyzet teljes megjavítására. Újra és újra fel kell vetnünk a kérdést, miért van az, hogy akár a főváros, akár a többi törvényhatóságok, és a Közmunkák Tanácsa még mindig nem tudták magukat elhatározni az építési szabályrendelet gyökeres korszerűsíté sére, miért nem siet ezzel egyfelől a jóakaratú és tisztán* látó építészi kar segítségére. Miért van az, hogy a fő* város és a törvényhatóságok nem igyekeznek meg* értetni a telektulajdonosokkal és az építtetőkkel azt, hogy a mai építőszabályrendelet révén elérhető telek* kihasználás rossz építésmódra, a vagyonuk hamaros károsodására vezet? Miért van az, hogy a kedvező ki*látások ellenére is, ezek a hatóságok nem igyekeznek egy megalkotandó olyan építési tanácsadó testülettel.'"' amely az engedélyezésre beadott terveket felül* bírálja, — az elavult és túlhaladott módszerek meg* javítására? Egyszerű számítással ki lehet mutatni azt, hogy az agyondíszített homlokzat költségeivel mennyi* vel lehetne javítani és értékesebbé tenni a lakásokat, hogy egy*két lakás elhagyása árán a bérház alaprajzát mennyivel lehet megjavítani. Persze, amíg a városházán alantas képzettségű segédtisztviselőkkel végeztetik az építési engedélyek kiadását, és így úgyszólván csak rendőri munkát végeznek, minderről szó sem lehet. 3. Az építőművészeti kritika hiánya. Végül még egy nagy bajra kell reámutatnunk, — ame* lyet építőművészetünk rákfenéjének szeretnénk ne* vezni, — s ez az építőművészeti kritika teljes hiánya. Valljuk be egész őszintén, hogy nincsen egyetlen olyan hely a sajtóban és a nyilvánosságban, ahonnan az épí tészek munkálkodását bírálni lehetne, ahonnan reá lehetne mutatni a rosszra és a jóra, ahonnan kifogásolni lehetne a hibákat és őszintén feldicsérni a jót, úgy, hogy őszinteségünkben hinni is lehessen. A kritika úgyszólván csak az epés magánbeszélgetésekben, szúrós megjegyzésekben élheti ki magát, de a kortársi körökön túl nem haladhat. Ebbe az áldatlan helyzetbe már a lakikusok is beleszólnak,21 már a szaklapokon túl is szóbeszéd tárgyává teszik ezt.22 Teljesen példátlan állapot ez. Tessék elképzelni irodalmi életet, bírálat nélkül, színművészetet és zenét, piktúrát és szobrászatot kritika nélkül. Mindenkinek, aki könyvet ír, aki zenét szerez, vagy zenét előad, színművet mutattat be, szerepet játszik el, képet fest vagy szobrot farag, számolnia kell a nyilvánosság és elsősorban a szakértők legmesszebbmenő bírálatával, kivétel csak az építész. Sőt mind gyakoribb az, hogy ha valakinek munkáit bírálat tárgyává teszik, és ez a bírálat kedvezőtlen, akkor az fegyelmi panasszal fordul a Mérnöki Kamarához, bírálóját hitelrontással vádolván meg, s a szerencsétlent nem egyszer el is ítélik azért, mert véleményét merte nyilvánítani. De tekintsünk el e végletes esettől. Tessék elképzelni, hogy valaki szakfolyóiratban vagy nyilvános elő adásban bírálatot gyakorol másoknak művei felett, tárgyilagosan kifejti, hogy ez vagy az miért nem jó, miért nem üti meg a mértéket, a bírálatot szenvedő örök ellenségévé fog válni s a merész bíráló élete fogytáig viselheti véleménynyilvánítása következményeit. S valljuk be azt is, elég kevesen vagyunk arra, hogy senki sem kíván magának 60—70 tervező építész kartársa között ellenségeket szerezni. Végre is odajutottunk, hogy mindenki azt gondolja magában. Én azt csinálom, ami meggyőződésem szerint jó, és békében hagylak, mert feltételezem, hogy akkor te is erre az álláspontra fogsz helyezkedni. Persze, ez nem jelenti azt, hogy a fehér asztalnál, a klubszékben, ne mondjam meg annál élesebben a magam véleményét. Ez az álláspont, mindegyikünk álláspontja, lehet igen célszerű és kényelmes, de ha művészetünkre is adunk valamit, ha szívünkön viseljük nemcsak a magunk munkájának, hanem a magyar építőművészet egészének sorsát is, akkor ez végzetes, lehetetlen álláspont. Ha van véleményünk és ítéletünk valamely építészeti munkával szemben, akkor mondjuk ezt el, de ne titokban, hanem vállaljuk és vállalhassuk szókimondásunkért a felelősséget éppen mindnyájunk érdekében — feltételezvén mindig azt, hogy a kritikának komolyan átgondolt, indokolt és tárgyilagos tartalma van és a munkának szól, nem pedig a személynek. Közelfekvő, hogy ennek a fonák helyzetnek kettős gyökere van. Az egyik az, hogy kevesen vagyunk s a felfogásainkhoz képest kialakuló csoportok szűkek és kicsik. Kevés a velünk, egy úton haladó barátunk — de másfelől kevés a munkánk is s azt a keveset mindenki félti a másik ítéletétől. De úgy tetszik, hogy éppen mert kevesen vagyunk és jól ismerjük egymást, mert kevesen dolgozhatunk együtt és sajnos, csak kis intenzivitással művelhetjük mesterségünket, kellene éppen összefognunk azért, hogy az eredmények minél becsesebbek legyenek. Követeljük meg a kritikát és legyen a kritikának szabad tere, értvén ez alatt azt, hogy másnak kritikájában meggyőződést látunk. Másfelől persze kritikának csak azt nevezzük, ami komoly és nem személyes jellegű támadás. A mo* dern gondolkozásúaknak fel kell tételezniök, hogy azok, akik meggyőződésből, eklektikusak és azon a téren jót alkotnak, megbecsülendő kortársak, viszont az eklektikusoknak nem szabad nevetség tárgyává tenni a mo* dern irányban küzdőket és haladókat. A kritika ilyen elvi téren legyen tudományos és tárgyilagos — azontúl az értékeket kereső és megbecsülő, a hibákra barátságosan reámutató —, mert a nil nisi bene álláspont művészetünk sírjához kell hogy vezessen. 4. összefoglalás: összefoglalva az elmondottakat, építőművészetünk mai szerencsétlen helyzetének okait a következőkben véljük felsorolhatni: a) Az egyedül helyes eklekticisztikus irány politikai eredetű rögeszméjében; b) a nyilvános építkezések nem szerencsés példaadó hatásában; c) a komoly építészi kritika hiányában; d) az építési szabályrendeletek elmaradottságából eredő kiuzsorázási lehetőségekben, amelyek rossz alaprajzra ösztönzik az építtetőket. 20 V. ö. Wolf : Praktische Baupflege. Berlin, 1923. " V. ö. Tér és Forma 1928. évf. 198. old. " Protestáns Szemle, 1928. évfolyam, 562. 1.