A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye 71. évfolyam (1937)

9-10. szám - Egyleti közlemények (benne Marek László "Kerpely Antal emlékezete" című előadása)

70 A Magyar Mérnök- és Épitész-Egylet Közlönye LXXI. köt. 11—12. szám. Egyleti közlemények. Kerpely Antal emlékezete. Marék László előadása a bányászati és kohászati, valamint gépészeti, gyáripari és elektrotechnikai szakosztályok 1937 február 20. ülésén. Mélyen tisztelt szakosztályok! Mint a vaskohómérnöki kar szerény tagjának, nekem jutott a megtisztelő szerep, hogy Kerpely Antalról, a hazai vaskohászat kimagasló nagy embe­réről centennáriumára megemlékezést mondjak és hogy ezt elvállalni bátor voltam, tettem ezt a köteles hálaérzetből a nagynevű vaskohász iránt, aki velem egész életemre kiható nemes jótettet gyakorolt, amelyre megemlékezésem végén visszatérek. Krassai lovag Kerpely Antal 1837 február 5-én született Aradon. Mint az Osztrák-Magyar Államivasut Társaság tiszt­viselője, annak ösztöndíjával végezte el 1862-ben a Selmec­bányai akadémiát. Mint kohómérnök került az aninai vas­gyárhoz. Az oravicai kémiai laboratóriumban szerezte meg kiterjedt vegyészeti tudását, melynek birtokában, mint ké­sőbbi tanár, a vaskohászati tudományt egész új alapokra fek­tette. 1865-ben üzemvezető mérnöke volt a brassói bányatár­sulat ruszkabányai vasgyárának. 1867-ben a kisgarami kincs­tári vasgyárak helyettes gondnoka. 1868-ban a Selmecbányai akadémia tanári kara méltányolva már addig is kifejtett szakirodalmi tevékenységét, meghívta rendes tanárnak a ko­hászati tanszékre. 1867-ben megszűnvén az akadémia német nyelvű jellege, Kerpely hathatósan közreműködött a magyar nyelvű előadások behozatalában és az abszolút korszak alatt hanyatlásnak indult akadémia régi fényének visszaállításá­ban. Több ízben beutazta a külföldi vasipari államok gyá­rait és eme tapasztalatainak ismertetésével, általában széles körű irodalmi munkásságával nevét mihamarább külföldön is ismeretessé tette. Ez a működése a hazai vaskohászat fejlődé­sének olyan lökést adott, mely a hazai vaskohászatunkat tel­jesen átalakította és a fejlődés magas fokára emelte. A tanszéken híve volt a gyakorlati oktatásnak s meg­előzve az összes technikai főiskolákat, ő hozta be tantárgyul a tüzeléstant és a vasgyárak telepítését. A selmeci főiskola fejlesztésében együtt­működött Farbaky Istvánnal, Hermann Emillel és Schenek Istvánnal, nagynevű tanártársaival. Kü­lönösen értékesek a tanszéken végzett ama kísérletei, melye­ket a vasúti sínek tulajdonságaira vonatkozóan 1878-ban vég­zett. E vizsgálataival kapcsolatban használt a keménység meghatározására kúpostestet, ami azért megemlítésre érde­mes, mert a manapság igen elterjedt egyik keménységvizs­gáló módszer nemcsak golyót, hanem kúpostestet is használ. Irodalmi tevékenységében nem a kitaposott ösvényen haladt, hanem saját lángeszét követte és ennek tudható be, hogy a Selmecbányai főiskola ismét a többi bányászakadém­iák élére került. Hallgatói mint tudományosan képzett szakemberek kerültek a gyári üzem élére és ezzel bealkonyult a megszo­kott úgynevezett Meisterwirtschaftnak, amelyben sokszor egé­szen téves, de helyesnek elfogadott tapasztalati adatok alkot­ták az üzemvitel vezérfonalát. 1874-ben a freibergi akadémia felajánlotta Kerpelynek a tanári széket, azonban ő hű ma­radt Selmecbányához és a megkezdett munkát befejezéseig folytatta. Ekkor kapta a III. osztályú vaskoronarendet, 1000 forint fizetési pótlékot és 1875-ben krassai előnévvel a lovagi rangot. 1881-ben a tudományos szakirodalom pótolhatatlan kárára a katedrát a gyakorlattal cserélte fel és a pénzügy­minisztérium meghívására elfogadta az Állami Vasgyárak központi igazgatói megbízását, miniszteri tanácsosi ranggal. Lemondott a tudományos munkálkodásról, hogy tudását gya­korlati téren érvényesíthesse. Tagadhatatlan, hogy érzékeny csapás volt ez a fejlődő magyar vaskohászati tudományra. Sokan ezt terhére is írják. Azonban a vaskohászati alkotások és újítások egész sora bizonyítja, hogy a gyakorlati életben is betöltötte azt a helyet, ahová őt nagy önbizalma vezette. Mint központi vasműigazgatóra, nagy feladat várt. Az állami vasgyárak igen elhanyagolt állapotban voltak. A szakszerű, hazánkban még nem ismert újítások bevezetése mellett ked­vező pénzügyi eredményeket is kellett felmutatni. A pénzügyi nehézségeken felül meg kellett küzdeni különösen az osztrák vasipar részéről tapasztalt ellenséges áramlatokkal, amely ipar nem akarván elveszíteni magyar vaspiacot, érdekszö­vetségbe lépett, hogy a Kerpely által bevezetett új vasipari üzemek termelését elgáncsolja. De ő nem csüggedett. Az ál­lami adminisztrációt kiforgatta lassúságából, a termelést fo­kozta és üzleti alapokra fektette. A siker nem maradt el, a hanyatlást a fejlődés korszaka váltotta fel és a kincstári vas­gyárak beléptek, számottevő tényezővé emelkedtek a világ nagyiparának együttesébe s itt életképességüket beigazolták. Kerpely eme működésének legszebb alkotása a zólyombrézói csőhengerműnek, mint úttörő alkotásnak, létesítése mellett a vajdahunyadi új vaskohómű megépítése anélkül, hogy ezzel az államnak pénzügyi erejét próbára tette volna. A többi nagy alkotásai mellett ez is elegendő arra, hogy a vasipar fejlesztése terén elért eredményei nevét emlékezetessé tegyék a hazai közgazdaság történetének lapjain. Az állami vasgyáraknak felvirágoztatását befejezve, 1895-ben nyugalomba vonult, érdemei elismerése gyanánt a Lipót­rendet kapta. A rendelkezésemre álló idő rövidségére való tekintettel irodalmi munkálkodása termékeinek még csak egyszerű fel­sorolását sem nyújthatom. Irodalmi munkásságát 1864-ben kezdte meg a Berg- und Hüttenmannische Zeitung-ban. A vaskohászati tudomány elméleti alapjainak kiépítésére vonat­kozó dolgozatai a Bányászati és Kohászati Lapokban jelen­tek meg, melynek 1871-től 1881-ig szerkesztője volt, továbbá 1868-tól 1887-ig a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlö­nyében, 1883-tól kezdve ő volt a Közlöny bányászati rovatá­nak vezetője. A Nemzetgazdasági Szemlét is bőven ellátta kohászati vonatkozású cikkekkel. Ezeknél maradandóbb ér­tékűek azonban Kerpelynek azok a művei, melyeknek hír­nevét köszönheti. Ilyenek a tieriehte über die Fortschritte der Eisenhüttentechnik. Ebből Leipzigben 1866-ban jelent meg az első kötet és folytatásként 20 éven át még 29 kötet. Ilyen to­vábbá Eisenhüttenwesen in Ungarn című 1872-ben megjelent műve. Az első magyar főiskolai vaskohászati tankönyve Vas­kohászat Gyakorlati és Elméleti Kézikönyve címen 1873—74-ben jelent meg, melyet a pénzügyminisztérium 2000 forint tiszteletdíjjal jutalmazott. Ez a munka volt fél évszázadon át a vaskohászati főiskolásoknak tankönyve. Irodalmi munkássága terjedelmének szemléltetésére állít­ható, hogy Kerpely irodalmi tevékenysége mennyiségre meg­haladja Jókai összes iratainak terjedelmét. Termékeny irodalmi munkásságának elismeréséül számos tudományos testület tiszteleti és rendes tagjává választotta, így a Magyar Tudományos Akadémia is, melynek levelező tagja volt. Európai hírnevét 1889-ben a párisi világkiállításon a nemzetközi bányászati kongresszus tiszteletbeli elnökségé­vel honorálták. A főiskola sok jeles szakembert nevelt, de keveset olyat, ki tollal és tettel olyan sokat tett volna szakjáért, mint ő. Neve, a fejlődő vaskohászat történetében a múlt század máso­dik felében, egy korszakot jellemez. Tanult, dolgozott, hogy teremtsen. Olyan ember volt, aki a maga erejéből lett azzá, ami volt. Munkával szerzett magának hírnevet, rangot és jólétet. A maradandó kohászati alkotások egész sora fűződik nevéhez. Mint a Selmecbányai Akadémia vaskohászati tanárát hallgatói, később mint a gyakorlati tevékenység vezető emberét mérnökei csodálattal szemlélték, mint a tudás és lankadatlan te­vékenység magasan világító oszlopát. A hazai vasipar előbbre­vitele hevítette egy életen át egész valóját. Kiváló tudásával és tapasztalataival szívnemesség párosult, mellyel megsze­rezte magának tanártársai és szaktársai nagyrabecsülését. Bronz mellszobra díszítette a selmeci főiskola auláját s az most Sopronban az Egyetem homlokzata előtt áll. Legyen szabad Kerpely emberi mivoltának jellemzésére alábbi személyes élményemet felelevenítenem. 1894-ben, mint vasgyári számgyakornokot, engem Zólyom­­breznóról Vajdahunyadra helyeztek át. Mint fiatal gimnazista, láttam Károly bátyámnak géptani és kohótelepítési rajzait, aki ugyancsak vaskohómérnöki oklevelet szerzett. Szüleim házá­ban akadémikus hallgatók laktak. Mindig csodálattal szem­léltem egy-egy imponálóan sikerült rajzot. Vajdahunyadon magánszorgalomból eljártam a vasgyári rajzterembe, hol Markup Ferenc vasgyári főmérnök­­vezetése mellett készültek a IV. korszerű nagyolvasztó építési tervei. Legyőzhetlen vágy fogott el, hogy én is kohómérnök lehessek. Anyagi eszközök híjján azonban erre mód nem kínálkozott. Szeptember végén közvetlenül a selmeci beiratkozások előtt, Kerpely az építke­zések ellenőrzése céljából Vajdahunyadon járt. Tudomására jutott buzgó törekvésem, maga elé hivatott, kikérdezett szán­dékom felől és egyhavi fizetést, azaz 36 forintot engedélyezett olyformán, hogy szolgálatomban megkezdtem az októberi hó­napot Vajdahunyadon, de a hónap hátralévő részére szabadsá­goltak. Mintha most hallanám biztató szavait: menjen fel fiatal barátom Selmecre és iratkozzon be és iparkodjon ösz­töndíjat szerezni. Mikor kimentem az ajtón, jóságos tekin­tete még mindig rajtam függött. Kerpely 1907 július 22-én halt meg hirtelen Selmecbányán, hová a közeli Vihnye-fürdőből látogatóba érkezett. Impozáns, hagyományos nagy bányászpompával a főiskola aulájából holdvilágos este temették. Hamvai a felvidéken, az elrabolt Selmecbányán pihennek. Adja megérnünk a Teremtő, hogy Kerpely hamvai ismét szabad magyar földben pihenhessenek. Adja az Isten! Úgy legyen!

Next