Magyar Mezőgazdaság, 1978. január-július (33. évfolyam, 1-29. szám)
1978-06-29 / 26. szám
A dohánytermelés gazdaságossága Akár hazai, akár világméretekben vizsgáljuk, azzal a megcáfolhatatlan ténnyel kell szembenéznünk, hogy a dohányzás, e makacs szenvedély kielégítése a maga összes termelési, kereskedelmi és egyéb vonzataival együtt jelentős világgazdasági, illetve népgazdasági tényező. Ezért feltétlenül károsnak kell tekintenünk minden olyan szándékot, ami gazdasági diszkiriminációk útján visszafogott iparfejlesztéssel akarja mérsékelni a dohányáru-termelést. Ez a megoldás — a fogyasztás mérséklését tekintve bizonyosan hatástalan, — viszont erősen hátráltatná a korszerű termékszerkezet, az egészségre kevésbé káros cigaretták tömeggyártását. Az átmenetileg visszafogott mánszati fejlesztés hatása is rövid időn belül érinti a fogyasztókat, ugyanis a közízlést ma már erősen determinálják a világtendenciák, az emberek szívesebben áldoznak pénzt az egészségük védelmére, minthogy szenvedélyükről lemondjanak, ezért fokozatosan nő a jobb minőségű — s, ha nincs hazai, akkor az import — áruk iránti kereslet, bár ez az összfogyasztásban ma még nem jelentős. Gazdasági megközelítésben a műszaki fejlesztés ütemcsökkenése, korlátozott mértéke: — kiegyensúlyozatlan műszaki-technikai bázist hoz létre, aminek következtében a termelés láncolatában a termelőkapacitás illeszkedése egyre rosszabb lesz, túlterhelések és kihasználatlanságok keletkeznek; — a vertikális technológia különböző fejlesztési fogyatékosságokból eredő hibái rontják a végtermék minőségét; — a műszaki fejlesztési arányeltolódások miatt, megváltozik a rendszer optimális termelési összetétele, ami ugyancsak gazdasági feszültségpontokat teremt, s végül is mindezek a termelés gazdasági hatékonyságát rontják. Ma már azonban az árrendezés és a különféle műszaki fejlesztések hatására a dohány esetében nagyobb arányú, és egyre dinamikusabb termelésfelfutásra lehet számítani, aminek struktúrája egyre inkább eltér a hazai cigarettagyártás optimális dohányanyag-összetételétől. Annak ellenére, hogy csak 1980-tól számíthatunk a — technológiai szempontból feltétlenül kívánatos — készletek fokozatos feltöltésére, máris látszik, hogy — a Virginia, a hallói dohányfajták termelésfelfutása a kelleténél gyorsabb ütemű, — a Kerti, a Burley dohányok iránt megnyilvánuló termelési kedv csökkenése miatt ezekből hiánnyal kell számolni, sőt — a visszaszorított Szabolcsi dohány helyébe sem lépett be — mint teljes értékű helyettesítő anyag — a Pálmonostori, illetve a Kállói — a szivargyártás jelentősége természetesen sokkal kisebb horderejű, mégis meg kell említeni a szegényes hazai dohányanyag-választékot. A dohánytermesztés visszaesése után a kormányintézkedés — közismerten — három fő eszköz segítségével kívánta helyreállítani a dohányipar hazai nyersanyagbázisát:a felvásárlási árak rendezéével, — a dohánytermesztés gépesítésével és az ún. — fajtaváltással. Az első felvásárlási árrendezés hatása rövid volt, egyrészről azért, mert a hagyományos termesztés, élőmunka és egyéb költségek a vártnál nagyobb ütemben nőttek, másrészről az új árakban realizált tiszta jövedelem a termesztés-korszerűsítés-befektetés igényének csak töredékére nyújtott fedezetet, még ott is, ahol mindig rentábilis volt a dohánytermesztés. A második árrendezés hatása már jelentősebb, mivel a megnövekedett termelési költségek mellett is — megfelelő termelési szinten — az ár tartalmaz annyi nyereséget, ami az állami támogatással együtt, forrása lehet az ágazat elvárható fejlesztésének. Az import gépekre, berendezésekre, eszközökre, valamint a hazai kutatási eredményekre alapozott műszaki fejlesztés — mondhatnám — átütő sikert hozott az ágazat termesztéstechnikájának korszerűsítésében, lényegében kialakultak a nagyüzemi dohánytermesztés első technológiai változatai, rendszerei. A dohánytermesztés műszaki fejlesztésének velejárója volt a fajtaváltás, amelyre az új termesztéstechnikai igények kielégítése miatt volt szükség. Ezekkel a fajtákkal szemben támasztott követelmény az volt, hogy gépi művelésre, betakarításra alkalmasak legyenek, kemikáliákat tűrjék és megháalálják, betegségekkel szemben ellenállók, nagy termést adjanak és mesterségesen száríthatók legyenek. Természetesen minden fajta esetében lényeges követelmény volt az élvezeti és gyártási érték, de ezek engedménye mellett is, ki kellett elégíteni a nagyüzemi termesztési követelményeket, a nyersanyagbázis „helyreállítása” érdekében. Most, amikor kezdünk kilábalni a dohányanyag hiánygazdálkodásából, már nagyon érdemes figyelmet fordítani a termesztett fajtaösszetételből következő készletek és a dohányanyag-szükséglet között — a mai tendenciák szerint — várhatóan kialakuló aszimmetrikus arányokra. Az 1977. évi dohánytermés hektáronkénti átlagos árbevétele megközelítően 70 000— 75 000 Ft volt. Ennél majd 2% nkal a Kállóié, de a VP—9 és a Pálmonostorié is 7—12%-kal volt nagyobb. A többi fajták árbevétele az átlagtól 9—15%kal maradt el. A Kállói és Kerti közötti árbevétel-differencia elérte a 30lret, pedig a gyengébb jövedelmezőségű Kerti termesztése majd csak ennyivel kíván több élőmunkát, s legalább ennyivel kisebb a potenciális termőképessége is.Megjegyzem, hogy 1975-ben, amikor ugyancsak a Magyar Mezőgazdaságban előre jeleztük az árrendezés várható hatását, és elemeztük a 100 000 Ft/ha fölötti árbevételek elérésének kilátásait, többen kételkedtek. Ma már számos gazdaság dicsekedhet ilyen eredménnyel, sőt a rekorderek — pl. a hajdúhadházi Bocskai Tsz, a Nyírlugosi Állami Gazdaság — az 1977. évi kedvező időjárás segítségével sommásan túl is szárnyalták.) Hosszú évek óta törekszik az ipar a hazai cigarettagyártás átlag receptúrája és a szántóföldi dohánytermesztés fajtaösszetétele között szoros kapcsolatot tartani. Sajnos az eddigi összehangolási törekvések sem vezettek megnyugtató harmóniához. Sokkal eredményesebbnek tűnik a differenciált árrendszer szabályozó hatásával alapanyag-termelésünk dohányésszerű bekapcsolása a nemzetközi munkamegosztásba. Az utóbbit természetesen csak állandó nemzetközi piackutatással és rugalmas, aktív kereskedelmi tevékenységgel lehet elérni. Hazai körülmények között elsősorban bőven termő, korai fajtákat termelhetnénk — optimális feltételek között — és ezzel megteremthetnénk az ipar technológiailag is szükséges dohányalapanyag-bázisát, amit a szükségletek szerint akár közvetlenül gyártásra, akár közvetve cserealapanyagként lehetne felhasználni a dohány nemzetközi piacán. A kurrens fajták esetében — mint pl. a Kerti — elkerülht A pálmonostori Keleti Fény Termelőszövetkezetben évente 100 hektáron termelik jövedelmezően a hevesi dohányt. Képünkön Baltes géppel kultivátorozzák a sorközöket (Tamaska Gyula felvétele)