Magyar Mezőgazdaság, 2018. április-június (73. évfolyam, 14-26. szám)
2018-06-27 / 26. szám
Volt egyszer a bolgárkertészet... Természetesnek vesszük, hogy az év bármely időszakában, idényen kívül is bármilyen zöldséget levehetünk az áruházak polcairól, holott a nagyszüleink emlékezetében is él az az idő, amikor sok közülük még idényben is ritkaság volt - már ha ismerték egyáltalán azokat a furcsa zöldségeket... Ha meghalljuk, hogy bolgárkertészet, egyből rávágjuk, hogy magas ágy, és Arad, Temes, Békés, Szarvas, Zugló jutnak eszünkbe, mint jellegzetes bolgárkertészettel rendelkező területek. Ezek mai kedves és nosztalgikus megítélésük korántsem volt ilyen a monarchia alatt. Végh Kálmán 1916-ban írt könyvében igen negatívan ítélte meg őket:„Évente 30-40 millió koronát küld Bulgáriába az ország pénzéből, mert hiszen ... mégis csak magyar pénz,... A bolgár továbbá meggazdagodása után hazamegy, nem gyarapítja a nemzet erejét; néhány ha megnősül is... visszasír rózsatermő Balkán völgyeibe." Felrótták a bolgárkertészeknek, hogy csupán 10 százalék adót fizettek, a földeket kiélték, és rossz minőségű szántóként adták tovább vagy parlagon hagyták. Egy évszázad távlatából viszont már tényszerűen értékelhetjük, hogy mit adtak a bolgár kertészek Magyarországnak. Bulgáriában a 18. században magas színvonalú kertészeti kultúra alakult ki, de nagy kézimunkaerő-igénye ellenére is nőtt a munkanélküliség, ami hazájuk elhagyására, tudásuknak a Dunától északra fekvő országokban való kamatoztatására sarkallta a bolgár kertészeket. Druzsesztvókban, vagyis munkaközösségekben dolgoztak, akár hajnal háromtól este tizenegy óráig. Termesztéstechnológiájuk teljesen új volt hazánkban: a vegetációs idő alatt végig öntöztek, és palántanevelő ágyásaikban folyamatosan nevelték pótlásként a növénycsemetéket, amiket átültettek a letermett növények helyébe, így 1 évben két-három alkalommal is betakaríthatták a terményt. Egyedi eszközeiket maguk készítették, szegénységük okán főként fából, és csak a legszükségesebb elemeket fémből. Az öntözéshez nem elégedtek meg akármilyen vízzel: hideg, magas ásványianyagtartalmú kútvizet nem használtak, mert az lassította a növények fejlődését, helyette „szappannal jól habzó", az úgynevezett „lágy vizeket", például folyók és tavak élővizeit kedvelték. Gyakran költöztek árvizes területre is, ahol igen szerettek az áradás alkalmával lerakott iszapba ültetni. A vizeiket kormányozták: a kézi vagy állati erővel meghajtott doláp (bolgárkerék), vagy a vízbe érő, a kerék ívére deszkából ácsolt favályúk vagy a kisebb kerékre lazán ráengedett vasláncra erősített vödrök segítségével emelték magasba a vizet. A vályúk vagy vödrök az üreges tengelybe borították tartalmukat, amit deszkavályú segítségével „lejtőztek" a talajig. Innen a félhold alakú molitka (öntözőkapa) segítségével húzott, íves fenekű vadak (öntözőcsatornák) vagy kabalok (barázdák) segítségével továbbították a vizet az ágyások közé vagy a magas ágyás, a bakhát tetejére. Jelentős újításuk volt, hogy a területet nem vetésforgóban művelték, hanem a növény igényeinek megfelelően, akár igen nagy mennyiségben is szervestrágyázták. Szántáshoz duratót (túróekét) használtak, az árasztásos öntözés tömörítő hatását pedig dikelek (kétágú kapák) folyamatos használatával ellensúlyozták. A palántákat üvegablakkal fedett melegágyakban nevelték elő, így akár több hetes koraiságot tudtak elérni. Palántázásra sadilókat (ültetőfúrókat) használtak. A fagy ellen kettős palántázással védekeztek: az egyiket magasabbra, a másikat alacsonyabban ültették ki, a fagyok elmúltával pedig a szebbiket hagyták meg. A trágyázott fészekbe ültetett növényt a bomláshő fűtötte. A növények kiültetése is eltért a hazai szokástól: a barázdafenékbe káposztaféléket, az oldalukba karalábét, céklát, retekféléket, tormát, csemegekukoricát, tököt vagy uborkát, az ágyások egyik sorába sárgarépát, petrezselymet, tököt, uborkát, póréhagymát vagy retket ültettek, felváltva a másik sorba ültetett káposztával, karfiollal, zellerrel, salátával, hagymával, paprikával. A betakarított zöldségek helyére azonnal újabb palántákat ültettek, így a föld soha, sehol nem volt üres, termelése csak december-február között szünetelt. A folyamatos ültetésnek folyamatos szüretelés volt az eredménye. Az ágyásokból mindig csak a legszebb, legfejlettebb növényt emelték ki, míg a korcs, fejletlen növényeket lóval etették fel, vagy elcserélték trágyára. A terményt gondosan tisztították, a gyökérzöldségeket fűzfavesszővel vagy hánccsal kötegelték, majd folyóba, patakba fektetett, fabottal rögzítették, így a víz maga mosta őket tisztára. A bolgárok a kertjeik szélein, szegényes, fából ácsolt házban aludtak. A szoba közepén vaskályha és kisasztal állt, a szobához előszoba csatlakozott, mely egyben kamra is volt. Az előszobához kapcsolódott az istálló, ehhez pedig nyitott szín tartozott, ahol az eszközöket tárolták. A lakóházzal szemben volt a nyitott nyári konyha, oldalaihoz tyúkólak kapcsolódtak, kutyaházzal és kerekes kúttal. A bolgár kertészek rozskenyeret ettek, szinte csak zöldséget fogyasztottak, alkoholt nemigen ittak, és mélyen vallásosak voltak. November végén a munkaközösségek jórészt hazamentek, a néhány hátramaradó pedig a kertet őrizte, az elvermelt zöldséget árulta, az árkokat javította és csatornákat ácsolt. Az első világháború végén Bulgária kormánya hazarendelte őket. A bolgár kertészek életvitele és munkabírása példaértékű. Számos technológiai újításuk mára szerves része lett mindennemű kertkultúránknak, és a magyar konyha több, korábban ismeretlen zöldséggel gazdagodott általuk. KERÉNYI-NAGY VIKTOR muzeológus Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár A közelmúltig használt láncos-vödrös bolgárkerék vagy doláp a vajdasági Zasavica Speciális Természetvédelmi Területen 2018. JÚNIUS 27. ♦ MAGYAR MEZŐGAZDASÁG 53