Magyar Műhely, 2015 (53. évfolyam, 171-174. szám)
2015 / 172. szám - ADALÉKOK A MAGYAR MŰVÉSZI PERFORMANSZ TÖRTÉNETÉHEZ - Láng Eszter: A láthatatlan határvonalon innen és túl
mégis koherens összefüggését, a szövegépítést. A külső és belső megjelenítés olykor költői, olykor bizarr, de mindenképpen sajátos módszerét, azt, ahogyan a költő a „tárgynak” odaadja magát, ahogyan egyesülni képes a természettel, ahogyan közvetíti a „versébe falazódott” világot. Figyelemre méltó a képiség, a metaforahasználat: „zsoltárrá nőnek és nyílnak a labodák”, és „kimagoznak a nyáréjszakák / a vadóc kertben / pedig tele vannak vészkijáratokkal / gyümölcsfák ágaival kőrakott / kúttal vasvillával kenderkötéllel / a rézmérleg fölfüggesztve az ereszen / rajta a pókháló összehányt hernyóselyem / villogó lányruha amiből párna lesz / ha ráhajtanám a fejem lukat égetne rajtam”. „Géczi érzékelésében a táj is szövegként fedeződik fel. Az intermedialitás szépséges diadala: a hibátlan épségű szöveg »nem szöveg mégsem« (nem csak az). Hanem? Dinamikája a matériának, de nem a »modernség« klasszikus, mondjuk, kassáki eszköztárának jegyében. S nem »posztmodernül«. Hanem a »hagyományos lehetőség« visszavételének PRAE-je!”. Ahogyan egyszer egy korábbi írásomban megfogalmaztam: a szöveg maga a Paradicsom. Néhol mint a muzsika, néhol érdes, brutális a közönségességig, ahogy maga az élet is. Hosszú és rövid szótagok szabályos váltakozásában gördül, pereg, folyik, lüktet a szöveg, daktilusok, spondeusok és trocheusok építik a hexametereket, türelemre és elmélyedésre szoktatva, s megingathatatlan bizalomra a szavak iránt. És persze a belefeledkezés képességét edzik az olvasóban, hogy úgy mélyedjen bele a szövegbe, mintha magányosan üldögélne egy folyóparton, órákig elmerülve a víz látványában, sodrásában, változásaiban, a fények rezgésében, a hullámok játékában, a víztükörben lebegő tájban és égben. Olyan legyen ez az állapot, mint amikor Géczi ül Veszprém fölött „...mozdítatlan / itt a város felett / törökülve / a muzulmán temető turbános roncsai fölött / ebben a halvány lúgkék tisztaságban”, vagy a tengerparton, „az okeánost akartad / látni amint üvegkönyvvé válik / s az üvegborítók között háborog / viharosan bőrszínűen / apadva dagadva tizenkét morával / vihar után elcsendesedetten / halzsírfénylőn olvadt üvegként / de ismét víz szeretne lenni / ringva hínárokkal locsolni hínárok lábát". Ahol „...a helyszínén és fonákján nyarad a ligetes fával felmosott napokkal”. Szólhatna-e a tengeren, délszaki szigeteken kívül másról, mint Veszprémről a kötet, nem tudom. Mert persze alapvetően ugyan Géczi magát írja, bármiről is van szó, végső soron mindig csak róla, de ugyanakkor életének meghatározó helyszíneiről is, több évtized óta, szívósan, mintha mindent rögzíteni akarna, ami körülveszi, és ami benne van. Hogy Veszprém például ezért hálás-e, hálás lesz-e valamikor, nem tudom. Tény azonban, hogy Géczi által többször meg van írva, gécziül, e hosszúversek némelyikében is. S hogy „ez a város az-e, vagy kizárólag benne épül”, ezen elgondolkodhat olvasója, de hogy izgalmas és gyönyörű és örök általa, ebben bizonyos vagyok. S a Séd is itt, legyen épp az a folyó, amit fentebb emlegettem. És van holdfoltos hal, szitakötőálca, szúnyogszárny, zengő hangú nádszál, rózsa, oleander, aranyvessző és orgona, meggyveres bokor, benedekrendi moharózsa, fanyar som, s van isten is, kis- és nagybetűvel, számon kérve, kioktatva, döntésképtelenné nyilvánítva, akárcsak Magén István Isten a fegyvergolyóban című regényében. A költő költő, akkor is, ha Istent állítja pellengérre, akkor is, ha egy oligofrén által beszéli el a szexuális vagy pornográf vágyakat és kínokat. 2 Uo. 3 Láng Eszter, A szöveg maga a Paradicsom, Spanyolnátha, http://www.spanyolnatha.hu/archivum/2011-4/38/ papir-vaszon-deszka/a-szoveg-maga-a-paradicsom-brem-geczi-janos-koteterd-em/2953/