Magyar Műhely, 2020 (58. évfolyam, 191-194. szám)

2020 / 191. szám - XXX - Kelemen Erzsébet: A Duna folyó toposza az experimentális irodalomban

meghatározó folyam, de a kelet-közép-európai népek irodalmában is dominánsan jelen van. Kiss Gy. Csaba a Himnuszok a Dunánál. Be nem vallott közös múlt című írásában a nemzeti himnuszok eltérő jelképi­­ségű Duna-toposzát mutatja be. A Duna, a magyar irodalomban is gyakran visszatérő motívum, a Tisza mellett a haza jelképévé vált, a magyar történelem és sors tanújává (lásd Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Arany János, Tompa Mihály, Ady Endre, Juhász Gyula, József Attila stb. költészetét). Sőt a Duna toposza az előbb felvázolt experimentális költészeti kategóriákban is jelen van. PAPP TIBOR (1936-2018) Szalatnai Rezső A Duna költői. Öt évszázad versei a Dunáról című antológia előszavában ír a két folyó magyar szimbolikájáról: „A Tisza a magyarok érzelmi tengelye, magyar földön születik, magyar földön hal meg, ő a sajátosan népi folyó, népdalok tája és nótafája. A Duna a magyar értelem és élet tengelye. [..]A Duna köt minket össze a világgal, mint egy óriás országút.”2 Ilyen egyesítő elem, az idegenbe szakadt alkotókat az itthoniakkal összekötő motívum Papp Tibor költészetében is: az egyéb vizuális költészeti műfajba tartozó térversképek, térképversek kategóriájában találkozunk nála a Duna folyóval. Az avantgárd mester a térversképeiben a topologikus és toposzintaxis rendezőelvével, a szavakat egy kezdet és egy vég nélküli síkba helyezi, hogy topológiai közelségük vagy távolságuk szerint komplex jelentéssé álljanak össze, vagy elszigeteltségük révén felvillanthassák jelentéstartományukat. A térképé­szetben használt jelek önmagukban is jelentést hordoznak. Ezek az üzenetek az utakként kanyargó szöveghálózatban poétikai jelentéssé aktualizálódnak, s a kartográfiai konfigurációban, útszakaszról útszakaszra haladva, újabb és újabb dimenzió tárul az olvasó elé. A legtöbb mentális térképversben a szö­vegnek a topográfiai séma adja a keretet, de előfordul az is, hogy a verssorra épül rá a térkép. Az alkotói folyamat során mindig az egyikből születik meg a másik. Nincs hierarchia, nincs domináns, csak egymás­ra utalás, együttépítkezés, a kép és a vers varratok nélküli egymásba fonódása. Akár egy szófonat, úgy ölelkezik egybe szöveg és térkép. Ez a szerkezet már nem engedi, hogy az olvasó a megszokott módon lépjen be a mű világába, kilép a passzivitásból, és a szerzővel való együttalkotó magatartás a kommunikatív cselekvési mozzanat során már nem önkényesen értelmezi a művet, hanem a műalkotásokban elhelyezett szerzői utasítások alapján fejti meg a jelrendszert, egyéni módon áthelyezve a régi jelentést az újba. A Vendégszövegek 4. kötetben a Hétköznapi séták című mű is a térképversek, térversképek vonulatába illeszkedik. A „költészet meleg kenyeréről álmodunk” lírai kijelentés elégikus hangulatából nő ki a vers, az utcák, terek, piktogramok, épületek, szobortalapzatok két- és háromdimenziós világából. Az ókori görög kultúrára visszavezethető hétfokúság, az ebből töltekező modális és dúr-moll hangrendszer, a költé­szet oktávja már az indító képben megtörik: a szó-(lamá)t vesztett irodalom a Duna jegére feszül. A be­fagyott folyótestre feszülő irodalom pedig a méltatlanul elfelejtett alkotókra irányítja a figyelmünket. 2 Szalatnai Rezső: A Duna költői. Öt évszázad versei a Dunáról, Hungária Kiadó, Budapest, 1944,11-12. 3 .

Next